A Müpa előtt rengeteg diplomata-jelzésű autó parkol, fokozott védelemmel. Bent közel-keleti selymekben, puha szövésű fekete öltönyökben suhannak a meghívottak. De nem tévedtem el: az egyik teremben Szaúd-arábiai kultúrest, míg a hétköznapi téridőből finoman lecsaklizott Üvegteremben a Literárium zajlik.

Németh Gábor estje az egyik legjobban sikerült az általam eddig látottak közül. Van benne nagyon szubtilis, ínyenceknek valón keresetlen és elegáns jazz Vázsonyi Jánostól, van egypár kis rendezői csavar Novák Esztertől és van két vendég, sallangtalan jelenléttel. Az író egész világa: a fekete öltöny – piros Converse-cipő mint a tiszteletteljes emelkedettség és váratlan játékosság elegye. Az irrealitás mint kézzelfogható jelenvaló.

A Take five jazz-sztenderd minimalista, kedvesen ironikus hangnyalábjai indítják az estet, majd rögtön az (ákombákom) című rövid novella Mihályfi Balázs előadásában. A humor, a váratlan regiszter- és helyzetváltások, a saját életmű-kiállítására utolsó percben meghívott narrátor körül álomszerűen fodrosodó irreális hullámok rögtön a jellegzetes oeuvre kellős közepébe dobnak. 

Winkler Nóra, a beszélgetőtárs, felhozza a festészeti példát, miszerint az alkotót magát is meglepi saját műve. Németh mindezt az önfeledt naiv-korszakhoz hasonlítja, amit majd követ az a fajta tudatosság, amelynek nevében hétszer kell átírni egy regényt azért, hogy nyolcadik nekifutásra elnyerje naiv spontaneitását. Ide kapcsolódik a számítógépen való írás új élménye is – folytatja, hiszen számára ettől fogva vált érzékletessé az evidencia, miszerint a szöveg eredendően nem lineáris: bárhol elkezdhető, visszakereshető, továbbszőhető, és ekképpen végérvényesen elveszítette a klasszikus írógépelés egyirányú haladásának impresszióját.

Itt először merül fel a Zsidó vagy? emblematikussága. Önsúlya miatt is, persze, és azért, mert a gyerekkori visszaolvasós, érzelemgazdag módon humorral játszó, humánummal és az történet minden elemét előre-hátra szaladó perspektívából kiteregető írásmódból most új, exkluzív ízelítőt kapunk. Németh Gábor készülő regényéből olvas; azt a részt, amikor nyolc évesen majdnem áldozatául esett az azóta elismert műfordítóvá avanzsált házmester fiúnak, aki egy vagy két zacskó Fruttiért akarta megöletni őt Zsolnayval, a cigányfiúval, aki viszont évtizedek múltán kéregetve lép az autóban ülő mesélő elé. Ezen a késpengén szépen, fájdalmasan, elgondolkodtatón áll meg az író. Az, hogy végtére is ki a nagyobb áldozat, kinek nem volt esélye sem, ki ellen tolulnak indulatok, és még egy sor szabadon választott kérdés marad ránk. Nem is tudom, hogy ilyen finoman és ennyire sokszínűen értek-e már magyar nyelven ehhez a lánghoz. Lesz később még villamoson vihogó és közelebbről lokalizálhatatlan ázsiai lányok csúszkáló identitása némi poentírozással ezen az estén – de az ígéretes regényrészletet aligha múlja fölül.

A képzőművészet több műfajában mozgó és kategorizálhatatlan, leírást, analizálást levető Roskó Gábor képei következnek a kivetítőn; többnyire az ő munkái láthatók Németh könyvborítóin is. Azt hiszem, a kivetítő most dimenzióiban is, a rá szánt időben is igen kevés ahhoz, hogy akár hangulatában is felvillantsa a gazdag pályát.

Édeskésen gunyoros Besame Mucho-t fúj Vázsonyi János, és hozzá rögtön következik a Presszó forgatókönyvéből egy sokfenekű jelenet, trivialitásból döbbenetbe, naivitásból furmányba forduló váltásokkal (lány gyereket vár vagy nem vár, pasi nős vagy nem nős – és egyáltalán, ki kit ver át a palánkon).

Finta László az első vendég, a Nyitott Műhely vezetője-alapítója-főző-szervezőguruja, aki innen is majd rögtön taxin rohan vissza, hogy az aktuális estet még elérje. Ahogy ő eredeti foglalkozása szerint bőrösmester, úgy kortárs irodalmat és művészetet befogadó helyszíne bőrösműhely volt – mindkét kapacitás eredeti minőségében évek óta kihasználatlan, ám teret adott egy igen izgalmas közösség számára. Németh Gábor egy kínai hagyományt idéz, miszerint minden pillanatban tizenkét emberen múlik a világ fennállása, és Fintát, aki még a nyolcvanas évek demokratikus ellenzékének „repülő egyetemein” szocializálódott, feltétlenül ide sorolja, mint az egóján túllépőt, aki maga fölé emel egy közösséget. 

Ugyancsak alappillérnek tartja Németh az esten később színre lépő, de tematikusan szervesen idetartozó második vendégét, Csillag Ádámot is, aki Enyedi Ildikó évfolyamtársaként végzett a filmtanszakon, most pedig egyetlen kamerával – amit mint eredetileg játékfilmes rendező még kezelni tud – járja az ország helyszíneit, hogy egyedül dokumentálja azokat a történéseket, amelyek eredendően a teljes közszolgálati média hatáskörébe tartoznának. Csillag 2008-2009 körül, a romagyilkosságok kapcsán kapta kezébe a kamerát, és azóta le sem tette – bőséges anyagából most is látunk igazán megrendítő részeket a diáktüntetésekről. Neki is, mint Fintának éppen máshol lenne most dolga, például a pár lépcsőháznyival odébb zajló LUMÚ-ért (és még sok minden másért) folyó demonstráción.

Itt kerül szóba Németh Zsidó vagy? című könyve, és hozzá kép jön megint: Zbigniew Libera Lego című, önmaga által Embarrassing Artnak (kínos művészet) nevezett műfajában, amely legóból kirakott koncentrációs táborként süvíti szembe a szemlélőt a kis, gyermekded, apró lépésekből álló játszma egy lehetséges végkifejletével.

Az idegenség, a kis el-különülések, kis lépések, kis árulások hatalmas idegenség-érzetté tömörülnek. Akár onnan indulva, hogy ki nem akar aludni az óvodában menetrendszerűen és fejet hajtva az órarendtől az óvónéniig és a közösségig minden imperatívusznak – amint az a következő felolvasásban megint csak humor-kapszulákkal borítva áll keresztbe a torkon.

A kis differenciák estje ez: semmi nagy hangzatosság, kilengés: csak még egy felolvasás a búcsú után, csak egy-egy tónusváltás a hangban, szövegben, és máris itt az a nyugtalanság, kérdés, billenő, ami körmönfontan fészkel a fejbe. Ilyen a színészek játéka is: Mihályfi Balázs és Szilágyi Csenge természetes alaptónusából csak néhol érzékelhető eltérés, magasabbra futó hang, szemöldök-rándítás. Finom architektonikus mozgásokkal bocsátanak vissza a világba.

Az előtérben egy tolmács-kísérő enerváltan keresi a Szaúd-arábiai vendég eltűnt felöltőjét, és visszafele a buszon zötyögést kicselezve, metróra voksolva a zsúfolt lejáróban szinte nekem csapódik a szép rajzolatú asszonyarc és mosolygós fia, amint megpróbálnak talpon maradni a lökdösődésben.