Édes szívem, ribanc vagy (Tárnok Marica)

Tíz színész, egy táncos és egy zenekeltő zajművész tárja fel a test gyönyörét és sebeit az előadásban. Ágens, a két órás poézis lírai szövetének szülőanyja csupán az előadás keretjátékában tűnik és hangzik fel. Ceremóniamester, a körön kívül marad, mégis benne gyökeredzik mindaz, ami feltárul az este során. Helyesebben: Ágens verseiben és a tér két falát pucér keblekkel, kacér és lágy női mosollyal beborító reneszánsz festmény színészekkel újragondolt reprodukciójában. A kép eredetije emlékeztetőül: a kádban fürdőző női testvérpár egyik tagja a másik hölgy mellbimbóját csippenti. Az újragondolt képen Spolarics Andrea érinti Szorcsik Krisztát. A táncnyelvet az irodalom és a képzőművészet nyelve inspirálja és gerjeszti. Test és lélek érzéki viszonyáról vall a tárlat: a műfajilag ekképpen meghatározott előadás és a két pőre nő „falra lógatott” kaján portréjának kiállítása.

A beteljesült és beteljesületlen szerelem vájta testi sebeket a lélek viseli, a lélek gyötrelmei megtörik a testet. A vágytól kiégett, tespedt, és a vágyért örökké lüktető, görcsös testek árulkodnak a múltról. Az előadás elején a nézőknek hátát mutatva szívja szipkáját a vörös bőrfotelben Tárnok Marica. Rémisztő utat jár be az előadás során: kielégült húsból sértett és üldözött hússá lesz. Kívülállóként, harsányan és harsány színekkel festve száguld végig a színen, eltaszítva testével mindent és mindenkit. Megannyi legyűrt és kiszipolyozott nő portréja festődik meg az este során, és az impulzív ecsetvonásokból egyetlen, gigantikus szenvedéstörténet sejlik fel. Mindez operai nagysága ellenére intim és banális, srészben a versekből, részben a színrevitelből adódóan fekete iróniával fűszerezett.

Édes szívem, ribanc vagy (Szorcsik Kriszta és Spolarics Andrea)

Mindvégig kérdés marad: Ágens története elevenedik meg, ölt megannyi testet, vagy ő amolyan Sade marquise-ként vezényli le a háttérből az olykor perverz, ám rendkívül esztétikus bábelőadást? A szexualitás különböző dimenziói és árnyalatai túlzó metaforáknak tetszenek: kényszerűen eljövő csalások és csalódások, örömteli és örömtelen pillanatok torzulnak éktelen sebbé vagy gyönyörré az emlékezetben. A szereplők olykor kézitükröt tartanak arcuk elé, melyben társuk – meg a néző – önmagába nézhet. A tükröt máskor nemi szervük előtt ingatják nyelénél fogva. Önmagad vagy nemi szerved, hiszen a hús által szenvedett kínok a lelkeden, azaz szemed tükrén, és ezzel együtt a másik lelkén is nyomot hagynak, mert önmagát látja benned. Imponáló gondolatvezetés ölt formát egyetlen kellékben, és az előadás hasonlóan gazdag motívumokkal telehintett.

A teret ék alakú, emelkedő dobogók tagolják: a szereplők ezen vonaglanak a csúcsra, majd görögnek a mélybe. Mindvégig jellemző, hogy a tér minden porcikáját bejátsszák: a meghághatatlannak tetsző magaslatoktól, a stúdiószínháznak a néző számára már láthatatlan előteréig. A férfiak kara a mennyezethez rögzített vasszövevényben gimnasztikázik vakmerően, és üvölti a Kúrós versek sorait. A vezérlő üvegkalitkájában rendre feltűnnek a szereplők, a kikerülhetetlen oszlopok mentén csusszannak fel és le a párok.

Édes szívem, ribanc vagy (Jelenet az előadásból)

Belépőként Négyesi Móni (táncos a színészek közt) lábméreténél jóval nagyobb, ormótlan magas sarkú cipőben kotyog végig a színen. A még lötyögő nemi szerepet (és annak kellékeit) első ízben magára öltő bakfis lépked az ismeretlen felé. Mintegy két órán keresztül hömpölygő, fájdalmasan életszerű horror követi a kimért kopogást: fiatalkorút molesztáló fonnyadt „bácsi”, és ennek fordítottja: túlérett nő és zsenge férfi viszonya, erőszakolt babagyártás, melegek és prostituáltak orgiája, lógó pöcs és rántotta, alkalmi és csömörig ismétlődő aktusok, lángolások és zuhanások. Három nő és három férfi (Spolarics Andrea és Szabó Gábor, Varga Anikó és Pásztor Tibor, Szorcsik Kriszta/Fekete Kata és Törőcsik Tamás) alkot több ízben visszatérő párt, a többiek rendre becsurrannak a kettősökbe. Mezei Kinga – Philipp György hangbűvész női alteregójaként – éteri és sikamlós angyalként susogja végig a produkciót.

A húst takaró, azt ravasz kivágásokkal mégis hangsúlyozó fekete jelmezekben és báli sminkben táncolják el a szereplők a lélek- és testboncoló menüettet. Máskor fonnyadt műkorpuszt viselnek magukon. A versekből szőtt harmincas évekbeli kabarésanzon megfér a műanyag zenétől és testnedvektől átitatott evilági alvilággal és a fülledt buzibárral. Formailag burjánzó (végeredményben tehát mégis barokkos) eklektika fűzi össze az életfoszlányokat.

Az előadás verbális rétege, bár kétségtelenül szülőközege a vizuálisnak, érthetetlensége miatt sokszor kioltja azt. Az érthetetlenség szó szerint értendő: az artikulálatlanul és sokszor eksztatikusan üvöltött szavak a buja látványvilágról, virtuóz mozgásról vonják el a figyelmet, és fordítva. Mindkét szférát átitatja a katarzis vágya. Stílszerűen szólva: a folyton hajtott orgazmus inkább unott gyötrelemhez, mint kielégüléshez vezet. Az Édes szívem, ribanc vagy megszámlálhatatlan katartikus csúcsponttal bír. Színészt és nézőt próbáló feladat: folytonos hegymenet magas sarkúban, kistükröt az arc elé tartva. Nőnek lenni kéj, de fáj.

Kapcsolódó cikkünk: Gaborják Ádám: Csak szex és más semmi?

V.ö.: sisso: Hová tart a test?
Tóth Ágnes Veronika: Testnaplók
Maul Ági: Tülekedik a szó

Kurdy Fehér János: Tetovált térképek
Kovács Bálint: Szemérmesen és szemérmetlenül