Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÍNHÁZI VITAMINTA

Vitaszínház a Kerekasztalnál / Jurányi Inkubátorház
2013. máj. 14.
A Kerekasztal Társulat, ahogy a Krétakör is, jó régóta foglalkozik műfajtágító és társadalmi felelősséget vállaló, a közösségi gondolkodást erősítő színházcsinálással. Most pedig egy két részt már megért közös munkára is vállalkoztak a Jurányiban. PROICS LILLA ÍRÁSA.

  

Nem ez az első alkalom, és nem is rendkívüli meglepő, hogy együtt dolgoznak: mindkét csapatra jellemző, hogy sok más formációval, színházi emberrel működnek együtt, tanítva, tanulva; emögött meghatározó demokratikus, illetve szakmai gondolkodás, elkötelezettség van. Ha kötelező körnek tűnnek ezek a felvezető mondatok, akkor jelzem, nem azok. Magyarországon ugyanis messze nem muszáj, még csak nem is sikk – bizonyos kisebbségekben persze nagyon is – demokratikusan gondolkodni. 

Schilling Árpád és a Kerekasztal társulat tagjai ezzel a vitaszínházi formával izgalmas, személyes felelősségvállalásra késztető fórumot hoztak létre. Maguk már sokszor vállalták ezt, mondhatnám némi pátosszal, ez az életük, meg az, hogy minél több embert hozzanak olyan helyzetbe, hogy ráérezzenek ennek a szabadságnak – mert a személyes felelősségvállalás mi más – a nagyszerűségére. Kis híján negyed század telt el a rendszerváltás óta és mi mégsem haladtunk sokat a demokráciánkban. És akkor hosszan sorolhatnánk, ugye, ki mindenki tehet erről, mindenesetre mi nem. A vitaszínház, ha mással nem is (egyébként de, mással is), ezzel szépen betalál: megélhetjük az ügyesen tagolt és vezetett vitában, mennyi nézetkülönbséget kell tudni ésszerűen és igazságosan kanalizálni, hogy egy részletkérdésben mindenkinek elfogadható, belátható helyzetet teremtsünk. 

  

Talán észre sem vesszük, mekkora jelentősége van ennek a módszernek, hogyan és miből dolgoznak ezek az embereknek, akik mindezt elénk tárták, mert hétköznapi szinten nem vagyunk az odaadó és így szabályozó figyelemhez szokva, hanem sokkal inkább a nagy gesztusokhoz, a valójában üres pózokhoz. A színházban, sőt jellemzően a kortárs művészetben standard dicséretként szoktuk mondani: sallangmentes, eszköztelen, őszinte, egyenes – így ezt manapság jellemzően el is várjuk, például az előadásoktól, a színészektől. Ennek az őszinteségnek persze számtalan formája lehet. Ahogy a színházcsinálók mind közelebb engedik a befogadókat magukhoz, annál inkább hagyják láttatni önmagukat is. A színháziak részéről ez kockázatos, humanista gesztus, amely felemeli és szembesíti a befogadót is: a jó színházi forma kritikára és önkritikára tanít. 

Látjuk, aki színházból és pedagógiából dolgozik, a saját életéből, szándékaiból, gyakorlatából és technikájából építkezik: Hajós Zsuzsa, Lipták Ildikó, Nyári Arnold, Szivák-Tóth Viktor, Tárnoki Márk, Bagaméry Orsolya, a Szputnyikból aktuálisan átzsilipelt Fábián Gábor és Schilling Árpád rendező is – aki aktívan figyeli mindezt. Bár a vitaszínház most éppenséggel színházi térben volt, de ez a drámapedagógusi eszköztelenség olyan feddhetetlen, hogy nyilvánvaló, ez a csapat ilyen módon színházi téren és helyzeten kívül is működik – ami ugyancsak nem újdonság, mert mind a Kerekasztal, mind a Krétakör dolgozott olyan helyszíneken, ahol nem volt dominanciája.

  

Ez az emlegetett egyenesség vagy őszinteség persze különböző minden színésznél, hiszen mindegyikük más és más: vannak szókimondók, erős kontrollban dolgozók, konfliktust szeretők, hallgatagok, szívesen beszélők, mosolygósak, mélyen szembenézők és sorolhatnám még a többi látható dolgot, mert ebben a színházban az is élvezetes, hogy nincs drámapedagógus prototípus, egyszerűen sokféle jó szakember van. A szakmaiság itt az, hogy a vitavezető pontosan kérdez, pontosan érti meg a választ – tudnia kell, mikor nem közérthető, amit hallunk, akkor pedig még tisztáznia is kell azt. Ehhez a szakmaisághoz továbbá az is hozzátartozik, hogy a vitavezetőt a többiek bizalommal és aktívan követik, és váltják, amikor kell – nekünk nézőknek mindegy, hogy a váltások előre kitaláltak vagy sem, érezzük és rengeteg apró jelből látjuk is az egymást tartó figyelmüket, amellyel összecseng a felénk irányuló elemző érdeklődésük. Az első vitaszínházi estén a házasság és a család, a másodikon az otthon, a haza mibenlétéről nyilvánítottunk véleményt, folytattunk vitákat.


  

Az első alkalommal Lipták Ildikó ismertette a vita kereteit, majd megkezdtük a témával való foglalkozást: egyik alapkérdésként vitatkoztunk arról, beleavatkozhat-e az állam a családok életébe. A vitavezető feltett egy eldöntendő kérdést, majd kijelölte, a két nézőtéri szektor melyikén foglaljon helyet, aki igent, illetve aki nemet mond. A kérdések bár egyszerűek voltak, erősen differenciáltak, ugyanis ennek folytatásaként egyik és másik térfélen ülőket kérdezte döntésük érveiről, annak részleteiről – a társulat tagjai adtak mikrofont a megszólalók kezébe, így gyorsan meg kellett tanulnunk meghallgatni a többieket, akkor is, ha sürgős mondanivalónk volt. A vitavezetők formailag és tartalmilag is kontrollálták az elhangzottakat: ha például valaki nekifogott elismételni az elhangzottakat – amit a médiában (tetszik vagy nem, mintaadó) megszólalók nagyon is tudatosan használnak, a diskurzusok minőségét durván rontva a sulykolásos technikával, amit, ha jobban megvizsgáljuk, egy sajátos agresszióra csodálkozhatunk rá, de most nem erről akarok beszélni, csak szerettem volna megjelölni egy viszonyítási pontot –, a vitavezető jelzi, hogy amit mond, az már elhangzott. De ez csak egy példa arra, hogyan kontrollálja a csapat a vitát, miközben minden résztvevő elmondhatja szabadon, amit gondol.

Az első esten még volt két rövid felvezető jelenet a témához, a második alkalommal már nem. Nem tudom, melyik a jobb vitaszínházi forma, alighanem a nézők egy részének ez, egy másik részének az. Kíváncsian várom, legközelebb hogyan lesz. Rendkívül szórakoztató egymást figyelnünk: milyen egy megszólalás tartalmilag, illetve formailag. Az első estén valaki elmondta, hogy a házasság tradíció, de önálló értéke nincs. Egy másik azt, hogy az esküvő termék, amely elsősorban nőknek van eladva, miközben kutatások szerint a férfiaknak sok szempontból előnyösebb és hasznosabb házasságban élni, mint a nőknek. Valaki azt kérdezte a szemben ülőktől, hogy ha a házasságok közel fele válással végződik, mi értelme van ennek az intézménynek.

 

A vitaszínház mindkét estjén voltak meghívottak, a jelenlegi államszervezet szakemberei, így az első alkalommal Dr. Kormosné Debreceni Zsuzsanna, az Emberi Erőforrások Minisztériuma szociálpolitikai osztályának megbízott főosztályvezetője. A vitában egyébként is megszólíttatott, így elmondta, a kormánynak van értékrendje és a házasságot igenis értéknek tartja, továbbá a házasság az államnak előnyösebb a stabilitás biztonsága szempontjából, elsősorban a gyerekekre vonatkozóan. Erre szót kért valaki: lehet egy kormánynak értékrendje, de azt ne erőltesse rá az országra. Majd a vitavezető kérésére – aki bár engedte a vita spontán fordulatait, de kezében tartotta a szerkesztést –, egy másik meghívott és nevesített vendég, aki azonos nemű párjával együtt nevel gyereket, pszichológusként és családterapeutaként mondta el véleményét és érveit. Ezek után a szemben ülő csoport egyik tagja, aki korábban is hozzászólt, pszichológusnak mondta magát és azt állította, hogy senki nem születik melegnek, hanem megtanulja azt. A másik oldalon többen nevettek ezen. A főosztályvezető aztán jelezte, hogy szeretne újra hozzászólni, és elmondta, igen, a kormánynak van értékrendje, amit szerinte nem kényszerít senkire, csak közzéteszi. Ekkor megszakította a mondandóját és rászólt a szemben ülő csoport egy tagjára, hogy „ne vágjál már ilyen képet, légy szíves”, amire a vitavezető megjegyezte: tudom, hogy nehéz, de ez van, sőt az szándékos, hogy lássátok is egymást. A nem oldalon ülők egyike aztán később megfogalmazza magának hangosan, hogy a szeretet lehet az érték, ami összetart egy kapcsolatot. Ezek után megkérdezte a vitavezető, van-e, aki átülne a másik oldalra [a házasság érték-e, igen / nem], mire valaki átült.


  Kaposi László fotói.

Bármennyire is van kiforrott véleményem a jelenlegi kormány munkájáról, jó, hogy egy-egy állami hivatalnok részt vett ebben a vitában, ugyanúgy személyes kockázatot vállalva, mint bármelyik megszólaló, ugyanis a generális ellenszenvünk egyik oka éppen az, hogy a hatalmon levők nem hajlandók semmit megvitatni, hiába is mórikálják ezt rendszeresen. Az persze kérdés, hogy ezeknek a kompetens hivatalnokoknak van-e bármilyen valódi mozgásterük.

A második alkalommal Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa volt a szakértő vendég, és olyan nézők, akik mindkét esten részt vettek, bár a többségük új volt (az első részt felvételről láttam, a másodikat élőben). Talán a vitaszínházat alakító társulat húzott pár kicsi igazítót, talán voltak már rutinos vitázók, akik pillanatok alatt akár észrevétlenül is hatottak mindenkire, mert másodszorra mintha még nagyobb aktivitást lehetett volna észlelni a nézők felől. Ez persze lehet szeszélyes véletlen vagy a téma adta erősebb élénkség, mert a forma olyan gyorsan átlátható, hogy az nem akadályozhatta elsőre sem a résztvevőket. Mindkét alkalommal befejezése is volt az estének: kitaláltunk, leírtunk a témában egy fontos fogalmat – a második este az állampolgár jogairól és kötelességeiről –, amit gondoltunk vagy mástól hallottunk.
Nincsen különös tanulság, csak annyi, hogy legközelebb is megyek, mert élményszerűen átélhető: nemcsak mások tehetnek a mi életünkről, ugyanis a „politizálás”, a közügyekkel való foglalkozás, a civil szakmai vagy érdekközösségek megteremtése, működtetése rajtunk áll.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek