A titokzatos Gatsby szerelmi története valójában a pénz körül forog, így a lényegi kérdés nem az érzelmek, hanem a társadalmi státuszok változása. Fitzgerald zseniális regénye kitűnő alapanyag, ezért a forgatókönyvíróknak nem volt nehéz dolguk, ha jó adaptációt akartak kreálni – ami amúgy a középtáji elfáradás ellenére sikerült is. Ennek a receptje az volt, hogy alig nyúltak bele a történetbe, szinte szóról szóra követték a cselekményt: a filmből egyetlen regénybeli fordulat sem marad ki, ráadásul ezek egytől egyig az eredeti sorrendben jelennek meg a vásznon. Az egyetlen újítás a kerettörténet, a filmesek ugyanis úgy gondolták, konkrét helyzetet kell találni az elmeséléshez – ezt a főszereplő Nick Carraway jóval az események utáni szanatóriumi elhelyezésében lelték meg, ahol hősünk az orvos javaslatára elkezdi leírni emlékeit, melyek depressziójához vezettek.

A nagy Gatsby adaptációjának lehetséges buktatói tehát nem a dramaturgiában, hanem a vizualitásban jelentkeznek. A rejtélyes módon dúsgazdaggá lett Gatsby fényűző palotája és féktelen partijainak megjelenítése azért kulcskérdés, mert egyszerre kell átélhetővé tenni a helyszínek és események vonzó csillogását és nagyszerűségét, illetve mindezek ürességét és felszínes, ingatag mivoltát. Erre Fitzgeraldnak a szövegben adottak voltak a nyelvi eszközei, azonban a film maga nem más, mint puszta látvány és illékony csillogás – Hollywoodnak önmagát kellene megjelenítenie és lelepleznie, ami nem egyszerű feladat. 

Mindezen nagyszerűséget azonban Luhrmannak sikerül ellenpontoznia azáltal, hogy a féktelenséget az elképzelhetetlenig túlozza (DiCaprio első megjelenése a tűzijáték közepén az „én vagyok Gatsby” mondattal csak ironikusan értelmezhető), valamint a vizualitás megkomponálása révén. Nem csak a parti jeleneteire, hanem az egész filmre jellemző a túl élénk színek és a túlzottan lendületes kameramozgások videójátékokra jellemző használata, amitől az egész látványt az irrealitás szele lengi be (szinte vicces a minden más autót lehagyó szélsebes sportkocsik száguldása). Ehhez pedig kifejezetten hozzáad a 3D, aminek köszönhetően a megszokottól eltérő, túlságosan látványos és éles filmkép tárul elénk. El kell ismernünk, hogy ezt Luhrmann és stábja remekül kitalálta és megoldotta, minden pillanatban az az érzésünk, hogy ez az egész pénzből, átverésből és önbizalommal teli magamutogatásból épített mesevilág kártyavárként összeomolhat.

A nagy Gatsby újabb bizonyítéka Leonardo DiCaprio színészi zsenialitásának, aki legalább olyan kulcsszerepet játszik ennek a filmnek a sikerében, mint néhány hónappal ezelőtt Tarantino Djangó-jában. Az általa alakított sármos Gatsby-ről a feszült érzelmi töltésű helyzetekben úgy hámlik le a korábban mindent uraló magabiztosság, hogy közben a két lelkiállapot között mégis megmarad a koherencia, vagyis egyetlen személyhez tartozónak tudjuk érezni a két szélsőséget. Mellette a többi színész legfeljebb korrekt minősítést kaphat, Tobey Maguire figurája semmiben sem különleges, ahogy a női alakok (Carey Mulligan és Eliabeth Debicki) sem ütik meg a regénybeli figurák komplexitását.

Az öröklött illetve pénzen vásárolt társadalmi pozíció közötti konfliktus mellett a regény legfontosabb kérdése az idő körül forog. Gatsby ugyanis valójában nem régi szerelmesét, hanem szerelme egykori pillanatát kergeti kétségbeesetten. Vagyis teljes értékűen akar visszatérni abba a pillanatba, amikor szerelmi története megszakadt, és onnan akarja újrakezdeni az életét. Gatsby szárnyaló fantáziája felépített egy világot, arra azonban nem képes, hogy a másik elképzeléseinek akár csak egy darabját is beépítse ebbe a képbe. 

Éppen ezért A nagy Gatsby nem más, mint egy kegyetlen vádirat az oly kedvesen andalító, ám Fitzgerald szerint ugyanannyira pusztító nosztalgia ellen. És ezt Luhrmann filmje remekül meg tudja jeleníteni: a jazzel és charlestonnal teli 20-as évek, az amerikai fogyasztói társadalom kialakulásának vonzónak tűnő csillogó világa úgy omlik össze a filmben, mint ahogy a 3D illúzió foszlik szét a kényelmetlen szemüveg levételével. „Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk.” – hangzik a regény utolsó mondata. Egy Gatsby-adaptációtól nem is várhatunk többet, mint hogy ez a mondat ugyanolyan erősen megérintsen, mint olvasáskor. Ez most sikerült.