Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EREJE TELJÉBEN

Maguy Marin: May B / Trafó
2013. máj. 13.
Az egyetemes tánctörténet egyik emblematikus alkotása, az annak keletkezése idején harmincadik évét éppen csak betöltő Maguy Marin May B című koreográfiája tért vissza Budapestre. A francia előadás először – szinte felfoghatatlan módon – 1983 novemberében volt látható Magyarországon: alkotóját azonban Győrben, három évvel korábban már megismerhette a hazai publikum. HALÁSZ TAMÁS ELEMZÉSE.
Az idén hatvankét éves Maguy Marin koreográfusi pályája negyedik évében, 1981-ben, Angers-ban alkotta meg máig legjelentősebbnek tartott, Beckett-művek ihlette, másfél órás darabját, mely nem csak hazájában keltett jelentős feltűnést, de vendégjátékként egy olyan, a nemzetközi, kortárs trendektől akkor gondosan elzárt országban is, mint a miénk. A May B és szerzője nem csupán az új francia tánc (Nouvelle danse française) diadalmenetében vitt úttörő szerepet, de rendkívüli hatást gyakorolt az ébredező magyar modern táncművészetre is.
Jelenet az 1983-as budapesti előadásból. Fotó: Ágoston András. A kép forrása: OSZMI Táncarchívum
Jelenet az 1983-as budapesti előadásból. Fotó: Ágoston András. A kép forrása: OSZMI Táncarchívum
Marin a hagyomány, a klasszika világából érkezett (első mestere a legendás orosz balerina, a Kirov Balett párizsi vendégjátéka során, 1961-ben a „szabadságot választó” Nina Viroubova volt) Maurice Béjart Brüsszelben működő, legendás Mudra-iskolájába, 1970-ben. 
1972-től négy évadig a XX. Század Balettje, Béjart világhírű együttese szólistájaként működött – azonos időben Markó Ivánnal. Első, önálló darabját 1977-ben alkotta, egy évvel később megnyerte a Bagnolet-i Nemzetközi Koreográfiai Versenyt (a Nieblas de Niño című, hatszereplős alkotással) és a Nyoni Koreográfiai Versenyt. Ekkorra már létrehozta saját társulatát, a Ballet-Théâtre de l’Arche-ot (’Bárka Balettszínház’), mely 1981-től a Párizs-közeli Créteilben működött. A May B-t Budapesten előadó társulat is e néven mutatkozott be 1983-ban a hazai közönségnek – amelynek soraiból valószínűleg sokan beugrottak a „balett” kitételnek, hogy aztán nagyon meglepődjenek (az együttes 1984 óta világhírű vezetője nevét viseli, hosszú ideje pedig már Toulouse-ban, Marin szülővárosában működik).
Rendkívüli lehetőség, hogy egy korszakhatárt kijelölő, modern táncprodukció évtizedekkel keletkezése után, a lehető leghitelesebb tolmácsolásban is megismerhető / újranézhető. Kivált jelentős ez a lehetőség a May B erős magyar vonatkozásai, páratlan itthoni hatása miatt. 
Az előadás 1983. november 28-án, a Táncfórum szervezésében, a Fővárosi Operettszínházban volt látható. A magyar tánctörténet írott és szóbeli hagyományai szerint a nézőtéren ott ült egy egész, induló nemzedék, köztük a tizenöt éves Bozsik Yvette is, aki e sorok írójával beszélgetve, a Beszélő 2000/7-8.-as számában így emlékezett erre az estére: „ (…) a hézagos sorokat kirendelt kiskatonákkal töltötték fel. Ott ültünk ebben az elképesztő közegben, és valami olyan varázslatos dolgot láttunk, amit magyar színpadon korábban senki nem csinált. A May B számomra akkor korszakváltást jelentett: a táncosok hangokat adtak ki, a színpadi megjelenésük eltért mindattól, amit addig valaha láttam.”
Jelenet az 1983-as budapesti előadásból. Fotó: Ágoston András. A kép forrása: OSZMI Táncarchívum
Jelenet az 1983-as budapesti előadásból. Fotó: Ágoston András. A kép forrása: OSZMI Táncarchívum
A Trafó faliújságára már hetekkel ezelőtt kikerült az 1983-as vendégjátékról született bírálatok legélesebb hangú darabja, igazi kordokumentum, a konzervatív tánckritikus, Gelencsér Ágnes (1927-2005) Magyar Nemzetben megjelent, Maguy Marin kegyetlen táncszínháza című írása. A néhai, befolyásos szerzőtől érdemes itt is idézni egy-két gondolatot. „Nem lehet leírni a nyomdafesték tűrőképességén belül azt a kellemetlen közérzetet, mely az emberi nem ilyetén lealacsonyításával az érzékenyebb nézőket torkon ragadja. Undor – ezt lehetett érezni másfél keserves órán át.” A cikk e gondolatokkal zárul: „Tanulságos volt persze közelnézetből is megismerni Nyugat-Európa egyik jól beharangozott – nyilván tiszavirágéltű – jelenségét. Az azonban kérdés, hogy szükségünk van-e effajta rétegműsorra.” 
A Gelencsér jósnői képességeit kevéssé bizonyító szöveg egy olyan korban született, amikor a külföldi vendégjátékok zömét baráti országok balett-társulatai és népi együttesei reprezentatív estjei adták ki – a szerző döbbent értetlensége a kor viszonyai közt világosan értelmezhető: sehol egy tütü, sehol egy suba, sehol egy rumba-tök.
Maguy Marin forradalmian új produkciója a francia (és általában, a nemzetközi) kortárs vendégjátékok páratlan szériájának előfutára volt. Azokban az években hasonló művekkel legfeljebb a Szkéné IMMT-fesztiváljain lehetett találkozni, de e vendégjátékok nézőtéri soraiban már egy új kritikusnemzedék tagjai foglaltak helyet. Az Új Francia Tánc első képviselői sorra-rendre aztán csak a rendszerváltást közvetlenül megelőző évektől érkeztek – azaz Marinéknál évekkel később – Budapestre (pl. Dominique Bagouet társulata 1987-ben, ugyancsak a Táncfórum szervezésében). A legjelentősebb francia alkotókat és társulatokat érintő vendégjáték-dömping aztán 1993-ban csúcsosodott ki, a Budapesti Francia Intézet rendezte Transes (Tánc) Fesztivállal.
A kiskatonákkal vattázott Operettszínházi előadást megelőző este a May B a székesfehérvári Vörösmarty Színházban is látható volt – abba már bele sem merünk gondolni, ott hogyan fogadhatták a darabot, recenzió mindenesetre nem maradt fent róla.

Marin a vendégjátékot megelőzően, 1981-ben már bemutatkozott Magyarországon koreográfusként. A Győri Balett Nyugtalan látomások-estjének keretében (Markó Iván A csodálatos mandarinja és Krámer György Sírvers című alkotása társaságában) Kontrasztok című Bartók-koreográfiáját vitte színre – a vállalkozásban a közös pont természetesen a mester, Béjart volt. 
A May B minden bizonnyal az egyik legnagyobb előadásszámot megért modern táncprodukció a világon: a társulat egy kiadványa szerint 1995-re már háromszázötven alkalommal adták elő, napjainkig százezrek látták. 
A játékos címében is Beckettre utaló előadás 1983-as és 2013-as magyar nyelvű színlapját összevetve, megdöbbentő felfedezést tehetünk: az előadók névsorában Adolfo Vargas és Francoise Leick mindkettőn olvasható. A két táncos harminc év óta szerepel a produkcióban. Valószínűleg számosan ültek a nézőtéren is olyanok, akiknek megadatott a torokszorító lehetőség, hogy mindkét alkalommal szemtanúi lehessenek a May B hipnotikus látomásának. 
Maguy Marin megrendítő, korszakváltó előadása egy olyan korban született, amikor Európa társadalmai, alkotói a vasfüggöny mindkét oldalán (igencsak eltérő keretek közt) kísértetekkel, halottak hadseregének emlékezetével vívódtak, generációk fordultak kérdőn egymás felé, mind nyíltabb és mind bátrabb kérdéseket tettek fel, ha hagyták őket. 1978-ban Pina Bausch megalkotta Café Müller és Kontakthof című alkotásait, Tadeusz Kantor 1975-ben A halott osztályt, majd, a May B-vel azonos évben, 1981-ben a Wielopole, Wielopolét. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
„Csak a h a l o t t a k válnak é s z r e v e h e t ő v é (az é l ő k számára) a legmagasabb áron megvásárolt szuverenitásukkal, ALAKJUKKAL, mely élesen körvonalazott, majdnem c i r k u s z i.” – fogalmazza meg Tadeusz Kantor (in: Halálszínház, Király Nina és Heltai Györgyi fordítása). Maguy Marin vastagon lemeszelt, gravitáció és vénség nyújtotta orrú, fülű, görbe, girhes vagy éppen pohos lidércei virgonc halottakként lépnek elénk: az egyetlen, két ember magasságú (ikonosztáz szerkezetére emlékeztető – három nyílásos) deszkafalat leszámítva, tökéletesen üres térbe. A porzó, málló alakok meszes lábnyomai cirádákat rajzolnak a padlóra, a rengeteg nyom idővel egyetlen, hatalmas maszattá, a teljes színt beborító portengerré változik. 
A ragasztott orrok, szem köré festett karikák, himlő rágta orcák, megkajlított fülek, meggörbült hátak, vaskosra tömött hasak, tuskóvá formátlanított lábszárak nem a csúfságot, a lealacsonyodást ábrázolják – mint arra Gelencsér célzott – hanem az emberit, az esendőt, a nehézkest. Az öregeket, az öregséget, mások, vagy magunk mai, vagy eljövendő öregségét: táncszínpadokon még ma is meglehetősen ritka modelleket és témát. Hasonló, módosított testekkel Marin számos művében találkozhatunk: legismertebb közülük talán a Groosland (Amszterdam, 1989), melynek rafinált jelmezzel hájasra párnázott, „csupasz” alakjai Bach két Brandenburgi versenyére járják komikus táncukat, mint megannyi fürge bálna.
Különösen érdekes élmény volt az előadás után, civilben viszontlátni a May B előadóit, akik a darab szigorúan megkomponált, leleplezéstől mentes tapsrendjében sem mutatkoztak meg igaz valójukban, ellentétben például Alvis Hermanisnak, a világhírű lett rendezőnek a Trafóban 2005-ben bemutatott, Hosszú élet című darabjával, melynek végén az életük utolsó szakaszát már alig-alig élő matuzsálem-alakok valós, erőtől kicsattanó, huszonéves valójukat láttatva léptek elénk meghajolni, mint a magasból aláereszkedő artista-virtuózok. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Marin porlepte, molyrágta, mégis energikus szellemalakjai olykor vad indulattal, kísérteties szenvedéllyel élik árnyék-életüket. A három, markáns részre bontható mű zenei anyaga is három, alapvetően különböző elemből épül fel. Franz Schubert művei (Téli utazás, A halál és a lányka, IV. [tragikus] szimfónia) mellett felcsendül – a mű harmadik tételében – Gavin Bryars Jesus’ Blood Never Failed Me Yet című, megrendítő szépségű műve (melyet a brit komponista 1994-ben a Petőfi Csarnokba is elhozott). A harmadik egység származását nem könnyű beazonosítani. A harminc évvel ezelőtti és a mostani színlapon is annyit olvashatunk csak: „Gilles de Binche”, ez pedig személynévnek sejthető, pedig egyáltalán nem az. Harsány, karneváli csinnadrattát hallunk többször felcsendülni, kísérteties talpalávalót, rusztikus voltában is pazar, érdes, bódító zenét. Horpadt fúvósokat, pergő dobokat – az ember valamiféle spanyol, katalán vagy épp baszk népünnepélyre asszociálhat a hangzásból, s lát maga előtt rángva táncoló csontváz-alakokat, dús barokk keretben. 
Gilles de Binche nevű szerző nem létezik, van azonban Belgiumban, Vallóniában egy harmincezres kisváros, Binche, melynek világhíres, a 14. század óta megrendezett karneválja UNESCO világörökségi védettséget élvez. A bizarr és roppant látványos, napokig tartó ünnepség főalakjai a különös maszkot és különböző, pompás, hagyományos öltözéket viselő Gilles-ek, akiket a helybéli fiúk, férfiak alakítanak. 
Az évekig Belgiumban élő és alkotó Marin valószínűleg a ’70-es években találkozhatott ezzel a különös, ősi ünneppel, s egyen-bajszos, egyen-szemüveges, facipős alakjaival, ezekkel az ijesztő, százával vonuló clownokkal, kik harsány muzsikával űzik el az ártó szellemeket és a rontást hétszáz éve az ódon városkából. A karnevál, ez az ősi, életet és halált összekötő, milliónyi formában a világ minden pontján (s modellként: megannyi színpadán) felbukkanó rítus lehetett Marin egyik vezérfonala e különös mű alkotásakor – természetesen Beckett sokrétűen megidézett szövegei mellett (Pozzo és Lucky alakja a Godot-ra várvából a maga egészen konkrét módján is megjelenik).
Marin élőholtjai a kontinens élőholtjai: visszajáró lelkek, nyugtot nem lelő menekülők, kopott vulkánfíber bőröndjeikkel, az európai elűzöttek örök szimbólumával, melyek mindmáig, minden pesti lomtalanításkor előkerülnek még a poros padlásokról, s az elszoruló torkú, értő tekintetűeket újra és újra emlékeztetik az azokba sietve pakoló, deportált, kitelepített, messzire vándorolt-vitt-üldözött eleikre… 
Sziporkázó groteszk és finom, érzékeny líra egyként megfér a tánc nemzetközi porondján negyven év óta jelentős figyelem övezte Maguy Marin ma is kophatatlan ragyogású remekművében. A May B harminc év után visszatért Magyarországra. Nem kell különösebben vájt fül, hogy észrevehessük az áthallásokat. Ki harminc évvel ezelőtti, nézőtéren ülő önmagára gondolva térhetett haza e felkavaró, nagyszerű este után, ki hajdani emlékeit silabizálta, ha megadatott neki a kétszeri láthatás, ki pedig arra gondolhatott, milyen „harminc év múlva” jut neki. Hihetőbb-e a „lesz egyszer még jobb” most, mint 1983-ban? A May B minden esetre visszatért – a csoda csodája.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek