Az új filmjén is látszik ez a szakértelem, a Star Trek franchise bizonyosan nem okoz csalódást a legtöbb embernek, akik kasszasikerré tették például a Transformerst. A többieknek azonban valami ezúttal is nagyon hiányozni fog. 

Miután az Enterprise űrhajó kapitánya, James T. Kirk (Chris Pine) sikeresen hatástalanít egymaga egy vulkánt, amely egy fejletlen állapotban lévő civilizációt veszélyeztetett, visszatérve a Földre előbb azzal kell szembenéznie, hogy a másodtisztje és barátja, Spock (Zachary Quinto) a háta mögött írt jelentésben leírja, hogy a szabályzattól eltérően járt el. Például azt, hogy a primitív civilizáció meglátta az űrhajójukat, holott azok még a kereket sem fedezték fel. Kirk persze mélységesen csalódik a hegyesfülűben, de ami ennél is rosszabb: a jelentés hatására le is fokozza felettese és egyben mentora. És még ez is a kisebbik baja lesz hamarosan, hiszen egy öngyilkos merénylő robbantása miatt összegyűlt felsővezetői tanácskozást brutális terrortámadás ér. (Amit mellesleg Kirk kapitány újfent egymaga ver vissza.) Végül rá és legénységére hárul a feladat, hogy az amúgy nagyon agresszív klingonoknál elbújt új közellenséget, az egyszemélyes gyilkológépet, bizonyos Khant (Benedict Cumberbatch) levadásszák. 

A rendező, aki 2009-ben olyan filmekről volt ismert, mint az egész világot bepalizó Eltűntek (Lost), vagy a vegytiszta Spielberg-nosztalgiára épülő Super 8, az utolsó pillanatban érkezett, hogy megkísérelje azt, ami a csoda fogalmát súrolja: a XXI. századiaknak is kúllá varázsolni az Enterprise űrhajót és legénységét. A küldetése sikerrel járt, megmentette a franchise-t, amikor már a hardcore rajongók (vagyis a trekkerek) is széttették a kezüket és azt gondolták, ennyi volt. De az első J.J. Abrams-féle Star Trek erős vizualitása mellett is képes volt elmesélni egy kalandot, amely bevonzza a nézőjét.  

Az úgynevezett reboottal a történetet az elejéről kezdte el mesélni, egy ügyes időutazós csellel pedig még a régi Spockot is szerepeltette (az eredeti Kirk kapitány, William Shatner valamiért mindig kimarad ebből a megtiszteltetésből). Az a film a félig ember, félig vulkáni eredetű, logikus, szabálykövető Spock és a forróvérű, bátor, hősies, szoknyabolond, továbbá nem kevés apakomplexussal küzdő Kirk kapitány barátságának hajnalára fókuszált. A jól ismert arcok mind fiatalok, zöldfülűek, egymás számára is szokatlanok voltak: az örökké aggodalmaskodó hajóorvos Dr. Leonard McCoy, a skót főgépész Montgomery Scott (Simon Pegg), a színesbőrű jó nő kommunikációs tiszt Uhura (Zoe Saldana), az ázsiai származású, csendes fiú, a kormányos Hikaru Sulu (John Cho) és a főgépész helyettese, a mindenkinél fiatalabb Pavel Chekov (Anton Yelchin). 

A második résznél már egy igazi csapatot látunk a legénységért meghalni kész kapitánnyal az élen, a fókuszba pedig főleg a felelősség, illetve a barátság kerül, az egyéni sors fontossága a közösség sorsával nem kevés aktuálpolitikai utalással, és a film érezhetően foglalkozni kíván a szeptember 11-i trauma utáni világ dilemmáival. Ezek mellett egy ideig témája lesz az érzelmek kimutatása is, egészen pontosan az, hogy Spock ki tudja-e mutatni az érzelmeit vagy sem. 

Ez így soknak és zavarosnak tűnik, elismerjük – és végül is tényleg az. A fent említett problémákat, amik valóban fontosak lennének és érdekesek is, Abrams csak egy-egy túlságosan érzelmes jelenettel intézi el, amelyek végén a színészek – csodák csodája – rutinosan képesek könnycseppet varázsolni a szemükbe, a mellékszereplőket pedig rendre egy-egy se nem humoros, se nem találó, de – nyilván a műfaj szabályainak megfelelően – humorosnak és frappánsnak szánt egymondatosokkal intézi el. Ezt hívják papírmasé figuráknak.  

Az olyan témák, mint a terrorizmus, a felelősségvállalás, a civilizációk találkozása, Abramsnak csupán arra jók, hogy porrá zúzzon a vásznon gyakorlatilag mindent. Mikor a gigászi, értelem és lélek nélkül, emberi szemmel követhetetlen, teljesen súlytalan virtuális pusztítás beindul, csak egy hajszállal érzi magát jobban a régi Spielberg-filmeken felnőtt mozinéző, mint amikor a Transformer-filmeken sanyargatta a szemét. Spielberg egykori zseniális filmjeiből és a hetvenes-nyolcvanas évek blockustereitől mindent ellesett Abrams, csak épp a lényeget nem tanulta meg. Zoomolhat ő akárhány ámulattól tátott szájú emberre, ha nem dobban meg tőle a szívünk. 

Nem véletlenül hozom elő folyton a Transformerst, a Sötétségben – Star Trek forgatókönyvírói és producerei Abramson kívül ugyanazok, mint akik abban a filmben dolgoztak. Az első Star Trek után, amit szintén ezek az urak jegyeznek, felcsillant a remény, hiszen ott nem volt ennyire bántóan sok a funkció nélküli pusztításból, de most megint belelendültek. Az pedig, hogy miért bizonytalanodunk el a játékidő felétől, hogy értünk-e az egész cselekményből egyáltalán bármit, azért van, mert a szkriptbe még beleírt Damon Lindelof is, akinek a nevéhez olyan furcsaságok fűződnek, mint az Eltűntek mindenki által gyűlölt befejezése, illetve a rendezői audiokommentárral is örök rejtélynek számító, Ridley Scott által rendezett Prometheus. 

Egyébként az a jó az új Star Trekben, hogy ha el is vesztettük a film felétől a fonalat, mindig tudjuk, mi fog történni. Abrams ugyanis nem a meglepetések embere. Az összes kiszámíthatatlannak szánt epizód közül talán ha egy olyan akadt, amin közepesen meglepődik egy átlagos néző.

Ennyiből talán kitűnik, hogy Abrams ezúttal nem talált bele a kör közepébe. Az pedig, hogy az egyik jelenetben Kirk kapitányék űrhajója éppúgy vízszintesen repülve rázza le üldözőit, ahogy azt Ezeréves Sólyom tette, inkább ijesztő, mint vicces. Már csak azért is, mert J. J. Abrams az a rendező is, aki az új Star Wars-filmeket levezényli.