Nemrég olvastam, hogy A nagy Gatsby 1974-es filmfeldolgozása Mia Farrow és Robert Redford főszereplésével azért sikeredett olyan gyengére, mert Redford a forgatás alatt nem a színésznővel és a szerepével volt elfoglalva, hanem az épp kipattanó Watergate-üggyel: a leállások alatt végig a tévéképernyőt figyelte megbabonázva. 

Hogy Redford születetten politikus alkat, direktori pályafutásából is egyértelműen kiviláglik – a legújabb mozi, A hallgatás szabálya középpontjába ugyanúgy egy közéleti esemény került, mint az előző rendezések, A cinkos (Lincoln merénylet) vagy a Gyávák és hősök (afganisztáni katonai szerepvállalás) esetében.  

Azt, akinek semmit sem mond a Weather Underground elnevezés, a film elején rögtön egy montázs világosítja fel: a hetvenes évek radikális balos mozgalma, ha úgy ítélte meg, hogy az amerikai kormány kirívó igazságtalanságokat követ el a kül- és belpolitikában, robbantgatott párat hazai környezetben tiltakozásként. Céljuk eredetileg az volt, hogy az ártatlan civileknek soha ne essen bántódásuk, ám a mai napig vita tárgyát képezi, hogy valójában hány haláleset szárad a Weather Underground lelkén. 

Redfordot legújabb filmje kapcsán nem kisebb ambíció vezérelte, mint hogy feltérképezze a mozgalom utóéletét (mi lett a tagokkal?, hogyan állnak az egykori eszmékhez?, mit gondol a szervezetről az ifjabb generáció? stb.), és tegye mindezt – a könnyebb fogyaszthatóság kedvéért – egy thriller keretei között. Az említett montázs után, mely egy balul sikerült bankrablásról is tudósít (a biztonsági őr nem élte túl a támadást), egy a bujkálásba belefáradt egykori tag, Sharon Solarz (Susan Sarandon) indítja be az eseményeket azzal, hogy feladja magát az FBI-nak. Az ambiciózus fiatal újságíró, Ben Shepard (Shia LaBeouf) bomba sztorit szimatol, és ugyanúgy nyomozásba kezd, mint a hatóság – csakhamar mindkettő eljut a megözvegyült, tizenegy éves lányát egyedül nevelő ügyvédhez, Jim Granthez (Robert Redford). Pár „archív” felvétel, Redford bajuszos, a Butch Cassidy és a Sundance kölyök idejéből kölcsönvett „körözési képe”, és máris nyilvánvaló: az ügyvéd úr szintén a Weather Underground oszlopos tagja volt.

Hősünk máris szökésben van, célja, hogy bebizonyítsa, az ominózus terrortámadásnál jelen sem volt. Ehhez azonban időt kell nyernie, és eljutnia egykori szerelméhez, aki igazolhatja az alibijét. Az út során a régi tagok segítik, szembesülhetünk hát azzal, miként múlik el a világ dicsősége, illetve, hogy elmúlik-e egyáltalán. Van, aki egyetemi professzor (Richard Jenkins) lett, és már hallani sem akar a hetvenes évekről; a fakitermelő (Nick Nolte) nosztalgikus húrokat penget, számára jó buli volt; az eszmékhez még mindig hű a marihuána csempész (Julie Christie); és persze ott van Sarandon is az előzetesben, aki semmit sem bánt meg, csak felelősséggel tartozik már a gyerekeiért. 

Redford a hetvenes évek idealizmusával, ellenkultúrájával, radikális forradalmiságával, vagyis a múlttal való szembenézést egy műfaji film keretein belül szeretné tálalni, mely döntésével rosszabbat már nem is tehetne A hallgatás szabályának. A mozi thrillernek meglehetősen közepes, arról már nem is beszélve, hogy az utolsó harmadában egészen kínos melodrámává alakul át, melyben az eltitkolt, származásáról mit sem tudó gyermektől kezdve, a hetvenes években kihunyt szerelem fellobbanásán át, mindenféle mondvacsinált lelkiismereti válságig eljutunk: mindkét felvonultatott generáció (szülő-gyerek) számára kérdéssé válik, hogy a karrier (már amennyiben terroristák esetében beszélhetünk ilyesmiről) vagy a magánélet-e a fontosabb. 

Kissé olyan benyomást kelt hát a film, mintha nem találná az irányt: „az embervadászat”, „a megvádolt ártatlanság” toposznak számítanak a thriller műfajában, de a néző különösebb izgalmakat nem él, ha ezeket a jeleneteket minduntalan megszakítják a tisztázó beszélgetések a mozgalomról. Hála egy Susan Sarandonnak, egy Nick Nolte-nak, egy Julie Christie-nek vagy magának Redfordnak, a számvetések felkeltik a néző figyelmét, ám mire elgondolkodnánk azon, hogy „jé, tényleg, a magukat forradalmárnak tartó generáció tagjai La Beouf szemében szimplán terroristák”, már jön is az FBI, és komótosan menekülünk megint be az erdőbe, egy unalmas akciófilm irányába.