Úgy látszik, a posztszovjet tájakon továbbra is nagy keletje van a régi vágású modernista filmiskolának, hiszen – akárcsak ezt a filmet – ugyancsak a Titanicon láthattuk a hasonló szellemben fogant ukrán Kupolás házat. A Ködben című alkotás rendezője matematikus mérnökből lett elsőrangú dokumentumfilmes, majd itt szerzett hírneve alapján első és második játékfilmje egyből a cannes-i versenyprogramban találta magát.

Szergej Loznyica nevét elképesztő szótlan dokumentumfilmjei miatt jegyeztük meg, a kétezres évek környékén munkái rendszeres résztvevői (és időnként nyertesei) voltak a Mediawave fesztiváloknak. Az már akkor is egyértelmű volt, hogy Loznicát valamilyen ideológiáktól mentes módon az orosz lélek, az orosz embernek a világhoz való viszonyulása, ha tetszik, az életstratégiája érdekli, és ennek intenzív megfigyelésére iszonyatos energiákat hajlandó áldozni. Poselenie című hátborzongató filmje egy hegyek mélyére eldugott, mentálisan sérült betegek részére kialakított kis telep életét mutatja be, egyetlen szó vagy magyarázat nélkül követve az ott élők mindennapi cselekvéseit. Portret című 2002-es munkája mozgó fényképek hosszú sorából áll össze: nagyon kis falvak egyszerű, vidéki embereit állítja be fotózásnak megfelelő pózba a kamera elé, mivel azonban itt nem pillanatfelvétel készül, a percekig kitartott portrék során a hosszabb ideig pózolni nem tudó emberek feszengése, gesztusai egy apró pillanatra felfedik személyiségük néhány vonását. Mindkét film jól mutatja Loznyica megközelítésének leglényegesebb jellemzőjét, a végtelen türelmet, amivel hagyja, hogy a kamerája előtt maguktól essenek meg az elsősorban belső történések.

Sergei Loznitsa

A Ködben valamelyest saját tradícióinak fikciós környezetben való továbbgondolása, de a második világháborús történet megcsináltsága kissé idegennek hat korábbi, keresetlenül egyszerű dokujainak fényében. Minden idő és helymegjelölés nélkül kerülünk a történetbe – annyi derül ki, hogy Oroszország németek által megszállt részén, egy kis tanyán vagyunk, ahonnan a férjet két orosz partizán viszi el, valamilyen árulásra és kollaborációra téve homályos utalásokat. A film teljes további része hármójuk botladozását majd pedig menekülését mutatja be a környező erdőkben, miközben mindegyiküknek jut egy flashback-szerű visszaemlékezés, amelyből megtudjuk, hogy pontosan milyen körülmények között jutottak jelen helyzetükbe.

Loznyica lehangoló filmje – a putyini Oroszország kísértetével a háttérben – végeredményben az ellenállás kilátástalanságáról szól. A Ködben három ellenállás-stratégiát vázol fel: a hatalommal meg nem alkuvó, de megfontoltságból és óvatosságból akciókban részt nem vevő passzív ellenállóét, a forrófejű forradalmárét, aki távlati tervek nélkül azonnal lázad bármi ellen, ha lehetőséget lát, és végül a megalkuvóét, aki bár részt vesz az ellenállásban, saját életét többre becsüli a mozgalom értékrendjénél. Loznyica látleletének kilátástalansága abból fakad, hogy hiába e három nagyon különböző életfelfogás, már a film legelején ők hárman ugyanott, ugyanabban a helyzetben találják magukat.

Vladislav Abashin, Vladimir Svirskiy, Sergei Kolesov

A film hosszú jelenetekben mutatja be a nyírfaerdők mélyén zajló vándorlást, a fizikai és lelki (erkölcsi) terrort, amit az egymással szemben végig bizalmatlan szereplők érvényesítenek, a vontatott mozgás és társalgás pont olyan nehézzé teszi a levegőt, mint egy októberi nap súlyos, alig lélegezhető ködje. A három egyre inkább egymásra utalt figura földrajzi elveszettsége és útkeresése tökéletesen jeleníti meg a kis földhalmok védelméért vagy pusztán a résztvevők túléléséért folytatott elszigetelt partizánharcok perspektívájának korlátoltságát, ahonnan a háború egésze és ideológiája láthatatlan marad. Amikor a következő cserje, bokor vagy – mint a film utolsó jelentében – az út túloldala a tét, akkor miképpen lehet releváns módon tervszerűségről, antifasizmusról vagy éppen hazaárulásról beszélni? Az „ellenállóknak” nemcsak a film vége fele egyre sűrűbben rájuk ereszkedő köddel, hanem az élethelyzetük kilátástalanságból, a perspektívanélküliségből fakadó céltalansággal is meg kell küzdeniük.

Vladislav Abashin, Sergei Kolesov

Lehet, hogy csak a korábbi letaglózó dokuk nem múló hatása miatt van ez, de úgy tűnik, mintha Loznyica kissé idegenül mozogna a fikció területén. A regényből adaptált film szituációinak dinamikája gyakran inkább színházra emlékeztet (félreértés ne essék, nincs szó színpadiasságról vagy teatralitásról), amelyeknél leginkább az orosz színház nagy hagyományaihoz, mondjuk Csehovhoz fordul ihletért a mindig elvágyódó, de a célt még igazán elképzelni sem tudó hősök megjelenítésekor. Loznyicát az egyszerű, vidéki emberek hosszas filmezése arra vezette rá, amire nagy elődjeit is: az oroszok „tragédiáját” egy belső feszültség okozza, amely a felső hatalom autonómiájába való beletörődés és az állandó elvágyódás kibékíthetetlenségéből fakad. A Ködben ezt a gondolatot próbálja ábrázolni, ám a nagyon erős pillanatok ellenére a történet elrendezése és különösen a visszaemlékezések beillesztése, valamint az ebből fakadó erkölcsi mondanivaló mesterkéltnek hat. Amiért mégis meg kell nézni ezt a filmet, az az utóbbi idők egyik legmellbevágóbb filmes rádöbbenése, amely ráadásul pont Loznyica „anyanyelvén”, a szótlan megfigyelésen keresztül valósul meg, nagyjából a filmidő felénél, a vasúti partizánakció jelenetében.