Réczei Tamás: Vasárnapi gyerekek / Kecskeméti Katona József Színház
2013.04.29.

Kísértet járja be Kecskemétet, vagy legalábbis a Ruszt Stúdiót. És csak részben a kommunizmus kísértete; színre lép a múlt század majd minden ártó szelleme. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Szemenyei János, Márton András
Szemenyei János, Márton András
Réczei Tamás
nagy ívű családtörténete a múlt század húszas éveitől a rendszerváltás utáni esztendőkig követi nyomon három generáció történetét. Az események természetesen szorosan kapcsolódnak a múlt század történelmi kataklizmáihoz. Munkaszolgálat, Kádár-korszak, disszidálás, titkosszolgálatok, Eichmann-per – hogy csak a leghangsúlyosabbakat említsem. A kérdés pedig természetesen az, hogyan állja meg a helyét az ember a zivataros időkben. A válaszok pedig - szintén természetesen - eltérőek. 

A munkaszolgálatból megszökött nagypapa a kommunista rezsim híve, tisztségviselője, haszonélvezője lesz. Családját nem sikerül teljesen asszimilálnia: fia disszidálással próbálkozik, közreműködik az Eichmann-perben, a rendszerváltás után pedig saját apja kérlelhetetlen politikai ellenfele lesz. S miközben a maga útját járja, családját szinte teljesen magára hagyja. Nem csoda, ha András, a rendszerváltás körül nagykorúvá váló legifjabb sarj érzelmileg erősebben kötődik nagyapjához, mint apjához. 

A történteket voltaképpen az ő szemén keresztül látjuk. Vasárnapi gyerekként (vö. Bergman) ugyanis ő látja a kísérteteket, s a lakást benépesítő elhalt ősökkel folytatott dialógusokból kezd kirajzolódni a cselekmény. Amit az első felvonás során jelen idejű, valós személlyel folytatott dialógusok ellenpontoznak: András párja, Anna ugyanis gyermeket vár, nem lát egyetlen kísértetet sem, s szeretné imádottja figyelmét pragmatikusabb dolgok felé fordítani. Ám kettejük dialógusai és a szellemidézés meglehetősen esetlenül kerül egymás mellé. A két szál váltakozása és kölcsönhatása kiszámítható, a jelen idejű szál pedig nem más, mint ijesztően klisészerű „háztartási konfliktusok” csokorba fűzése. Ráadásul Réczei magát a szellem-szerepet sem veszi túl komolyan, a szellemidézés pusztán dramaturgiai eszköz – s ez megint csak túlontúl átlátszó. Az első felvonásban amúgy is csak ismerős események egymásutánját látjuk; az egész anyag erősen epikus, drámai csomópontok egyáltalán nincsenek.

Réti Erika, Márton András
Réti Erika, Márton András
A második felvonás dramaturgiai értelemben teljesen más; bár a kliséket itt sem váltják fel izgalmas, eredeti fordulatok, a mese sem válik kiszámíthatatlanabbá, de a konfliktusok rendszere kétségtelenül kirajzolódik – és sor kerül a három férfi látványos összeütközésére. Ám ennek ára az, hogy a szerző az első felvonás két ifjú főszereplőjét gyakorlatilag kiszakítja a szerepéből s nézői pozícióba kényszeríti. A gyermeket váró Anna így gyakorlatilag csak a történések kommentálására szorítkozhat, s hasonló sorsra jut András is mindaddig, amíg végre a rendszerváltozáshoz érkezünk és beléphet a saját történetébe. (Merthogy ebben a részben már nem szellemidézés, hanem múltidézés folyik.) 

Nem ez az egyetlen zavarba ejtő dramaturgiai sutasága a szövegnek: jobban jár például a néző, ha nem kezd számolni. Ha mégis, már az is zavarba hozza, mennyire energikus a nagy konfrontáció jelenetében a nyolcvanas évei derekán járó nagypapa, ám még inkább érthetetlen, hogy a jelenben negyven körüli András miért viselkedik kedvesen bohókás kamaszként. Mindez azért is furcsa, mert egyebekben Réczei Tamás nem úgy ír, mint egy roppant ambiciózus és különlegesen eredeti, bizonyos színpadi törvényszerűségekre fittyet hányó, öntörvényű író, hanem úgy, mint egy sokat látott, olvasott, a szakma csínját-bínját jól ismerő, a patentokkal jól bánó dramaturg. Különösebb nehézség nélkül zsúfolja a sok évtizednyi történelmet az átlagosnál nem hosszabb darabba, néhány mondattal teremt markáns kontúrral bíró helyzeteket, ügyesen köti egymásba a jeleneteket, jól adagolva építi a történetbe a kliséket. Csak éppen az eredetiség varázsa, a ki nem számítható fordulatok ereje, az egymást követő drámai szituációk feszültsége hiányzik a Vasárnapi gyerekekből.

Szemenyei János, Trokán Nóra. Fotók: Walter Péter. Forrás: PORT.hu
Szemenyei János, Trokán Nóra. Fotók: Walter Péter. Forrás: PORT.hu
Ezen persze maga az előadás változtathatna. Csakhogy nagyon ritka az az alkotó, aki rendezőként képes kívülről látni saját munkáját, s korrigálni tudja az alapmű problémáit. Nem szabályt erősítő kivétel Réczei Tamás sem, aki tisztán, precízen és a szöveget új kontextusba helyezni képes (játék)ötlet nélkül vitte színre a darabot. Van néhány kisebb, didaktikus ötlet (a nagypapa (kréta)poros ruhában jelenik meg, hogy kilétét rögtön felfoghassa a néző), míg egy-egy jelenetben el-elvész néhány szín a darabból (az ifjú Emánuelt eligazító és igazán markáns kérdéssel - „Ülni, állni, ölni, halni? Melyiket akar?” - szembesítő professzorról az előadásban nem derül ki, hogy Horger névre hallgat), de ezek lényegtelen apróságok. Az előadás szerkezete tiszta, világos; a helyszínek és idősíkok változásai éppen olyan jól követhetőek, mint a színészek gyakori szerepváltásai. A játék egésze híven követi az írott szöveget és ugyanazok a jelzők alkalmazhatóak rá, amelyek a drámára is. 

Mivel konfliktus voltaképpen csak a második felvonásban akad, a színpadon ez a rész értelemszerűen jóval erősebb. Itt éreztetheti meg igazán Márton András Emánuel élethazugságának ambivalenciáját (az egzisztenciális prosperálást maximálisan biztosító, de az emberi kapcsolatokat megnyomorító erejét), itt mutathatja meg Hegedűs Zoltán, mivé vált a jólétben és szeretethiányban felnőtt Laci és itt érzékeltetheti Szemenyei János a fiatal generáció üdítő bölcsességét. Egyebekben nekik is annyi jut, mint a többieknek: pontosan, kulturált alakításokkal hozhatják színre a karaktersablonokat. Így jelenítheti meg Réti Erika Esztella eltökélt ragaszkodást identitásához, így villanthatja fel különböző sorsú női karakterek több arcát Magyar Éva és Decsi Edit, így mutathatja a főszereplők ifjúkori énjeként megjelenő Porogi Ádám az optimista reménykedés fázisait, a várandós feleséget játszó Trokán Nóra pedig a szerető társ kedves zsörtölődéseit.

Mivel manapság nem sok olyan színházunk van, amely fontosnak tartja, hogy ilyes tárgyú darabot színre vigyen, van okunk örömre. Réczei Tamás drámája és rendezése jobb annál, hogy csupán magának a ténynek örülhessünk, de nem elég jó ahhoz, hogy valóban fontos eseményként emlékezhessünk rá – mint olyanra, amely a (közel)múlttal való szembenézés színi etalonját teremtené meg. Aminek van egy kétségtelen előnye: az etalon megteremtésével továbbra is lehet próbálkozni.

Írta és rendezte:  Réczei Tamás,  Játsszák:  Szemenyei János,  Márton András,  Trokán Nóra,  Réti Erika,  Hegedűs Zoltán,  Magyar Éva,  Porogi Ádám,  Decsi Edit,  Jablonkay Mária,  Czeglédi Ákos,  Díszlet:  Debreczeni Borbála ,  Jelmez:  Kiss Borbála,  Zene:  Szemenyei János,  Dramaturg:  Németh Virág,  A rendező asszisztense:  Vári János