Jókai Mór több mint hat évtizeden át volt a magyar főváros lakosa, ám aligha e tekintélyes időtartam, mint inkább az író sokirányú működésének és kulturális, illetve kultikus jelentőségének disputálhatatlan ténye teszi oly termékennyé a Budapesti Negyed kettős számának témaválasztását. A birtokost és a birtokot oda-vissza cserélő megjelölés ugyanis imponálóan változatos tanulmányokat takar, azaz éppen hogy tár az olvasók elé. Mármint azon olvasók elé, akik – dacolva a közkeletű vélekedéssel – váltig nem ítélik az író életművét gyermekesen szimplának és avultnak, s akik a történeti Jókait nem azonosítják az iskoláskönyvek búzakékszemű, őszszakállas, s mégis angyalian naiv mesemondójával. Számukra most lehetőség kínálkozik olyan merőben érdekes és frappírozó információkkal gazdagítani tudásukat, mint például a “képfaragó” Jókai ügybuzgó részvétele a Buda-Pesti Munkásegylet megalapításában (Vörös Boldizsár tanulmánya), vagy akár írói jubileumának, a múzsával való aranylakodalmának országos szervezőmunkája (Rózsafalvi Zsuzsanna dolgozata).
 Jókai Mór paróka nélkül |
A Jókai Budapestje című őszi szám legizgalmasabb, kiadós tanulmánya Renkecz Anitáé, aki Parókai Jókai Mór című munkájában a Borsszem Jankó 1868 és 1875 között publikált, Jókait csipkedő rajzait és írásait elemezte. A kormánypárti élclap fricskái ezek, amelyekkel az ellenzék prominensét, az írás mellett ekkoriban felette tüzesen politizáló, s a középbali Hont szerkesztő Jókait célozták: gúnyolták parókaviseletét és demonstratív filoszemitizmusát, meg kudarcsorozatát, amelyet pártfogoltjának, az ideális karikatúrafigurának, Horn Edének a képviselővé választása körül szenvedett. 1875-ben azután megszűnt gúnyalak lenni, hiszen egyazon kormányoldalra került Jókai és az Ágai Adolf által szerkesztett Borsszem Jankó. Ám hogy az ironikus attakok korábban is csupán mily csekély dühöt mutattak, álljon itt egy 1871-es portré részlete: “Azért tartsa meg őt nekünk az Isten! Talán ha majorsága komplet lesz és svábhegyi villájában a berendezésnek nem lesz híja, akkor egy meleg napon levetve parókáját, ráismer magára és fölkiált: “Bizony Móricz, Móricz, Móricz! férfiabb lehettél volna, mikor ily szép homlokod van!” És akkor elégeti a Hont és leül oly művekkel ajándékozni meg bennünket, milyeneket tőle elvárhatott volna a Nemzet geniusa. Adjon neki Isten hosszú életet, hogy még jókor elnyűje ezt az utolsó parókát!”
 A sokkarú Jókai. Karikatúra a Borsszem Jankó 1868-as évfolyamából. |
Bár e számban három irodalomelméleti/-történeti tanulmány is olvasható (Eisemann György, Virágh András, illetve Tarjányi Eszter tollából), az imponáló apparátust mozgósító munkákban alkalmasint a kívánatosnál kevesebb húst lelünk, s inspirálóbbnak ítélhetjük a Jókaitól vett részleteket. Így elsősorban az Asszonyt kísér – Istent kísért hosszú részleteit, mely regényében Jókai a nihilisták (nála: kozmisták) pesti összeesküvését festi, s mely műve a reformkorban Nagy Ignác (Magyar titkok) és Kuthy Lajos (Hazai rejtelmek) által – Eugene Sue sikerétől ihletve – már megkísérelt tematikát újrázza: a fővárosi mellékutcák, s a félreeső éjszakai élet démonizálását.
A Budapest Jókaija felcímű szám ugyancsak izgalmas Jókai-szövegekkel ismertet. Kertészgazdászati jegyzetek című traktátusa az akkurátus és gyakorlott birtokost, míg önéletrajzi szövegei a stílusos önreprezentáció mesterét mutatják, az Öreg ember nem vén ember című 1900-as regény egynegyede pedig már Jókai öregkorának oly kényes drámájához vezet el bennünket. Az idős írófejedelem második házasságának és a frigyet kísérő családi és társadalmi viharoknak szentelte mintaszerű tanulmányát Lugosi András. Nem pusztán a botrány önmagában is bajos rekonstruálásának, amelyből az mindenesetre kiderül, hogy Jókai korántsem volt oly gyermeklelkű és elveszett, mint gondolni szokás, hanem az öregség, a szexualitás és az elmebetegségek korabeli diskurzusának. S noha a Lackó Mihály pszichohistóriai közelítésmódját alkalmazó Lugosi egy-két általánosabb következtetése vitathatónak tetszik, egy-két mozzanat (így pl. a Révai Mór emlékirataiban fölbukkanó, Jókai és Nagy Bella közötti pénzügyi differenciák esete) pedig kimarad elemzéséből, a tanulmány a tematikus duplaszám kiemelkedő írása.
Hasonlóan értékes munka E. Csorba Csilláé, aki a Jókai-szobor felállításának processzusát vizsgálja tanulmányában. De amily figyelemreméltó a szoborállítás elhúzódása (Stróbl művének avatására végül csak 1921-ben került sor), éppoly tüneményes az agg Jókaitól elforduló közvélemény pálfordulása az író halála után, s az életút “alkonyának” kollektív felejtése. S okkal került a szám végére Mikszáth Kálmán parádésan poétizált életrajzi regényének részlete az oly sokféle Jókai Mórokról. Mikszáthnak ugyanis igaza lett: a “XXI-ik század irodalomtörténészei” még valóban jócskán találnak vizsgálnivalót a jámbor ifjúsági író életében és működésében.