20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál
2013.04.17.

A nyitó film vetítésekor komoly aggodalom fogalmazódott meg bennem: mi van, ha ennél jobbat már nem látunk a fesztiválon? A versenyszekció végignézése után sajnos azt kell mondanunk, nem hogy jobbat, de még a The Master közelébe érő alkotást se láttunk. És ez nem a The Master-t dicséri. GYENGE ZSOLT ÍRÁSA.

Nem vitás, hogy az ausztrál Cate Shortland fődíjat nyerő német filmje, a Lore volt az idei Titanic-verseny legjobb alkotása, mert amellett, hogy feszültséggel teli módon mesél el egy minimalista, emberi érzelmeken alapuló történetet, olyan koherens képi világot teremt, ami vizuálisan teszi átélhetővé a főszereplők élethelyzetét. Shortland már első filmjével, a Cigánykerékkel is komoly figyelmet keltett, hiszen többek közt megjárta vele a cannes-i filmfesztivált. A Lore elején egy német katonatiszt a második világháború bukása előtti hetekben teherautóra pakolja családját, és abban a reményben, hogy ott ki tudják húzni a megtorlások végéig, egy hegyi tanyára viszi őket. Az apa, majd később az anya eltűntével az öt gyerek magára marad, életük irányítását a nagyjából tizenöt éves Hannelore vállalja magára: anyjuk utolsó tanácsát követve útra kelnek, hogy a messzi Hamburg melletti faluban élő nagymamához menjenek. Mivel azonban hamar kiderül, hogy a szövetségesek között felosztott országban semmilyen közlekedési eszköz nincs, a gyerekek egy hozzájuk csapódó húszéves srác segítségével hosszú, hegyen-völgyön keresztül vezető gyalogtúrába kezdenek. 

A Lore nem a történelmi eseményeket, hanem azok mindennapi emberek általi értelmezését ragadja meg. Megkapó az a bizonytalanság és hitetlenkedés, amit azokon az embereken tapasztalunk, akikbe a gyerekek vándorlásuk során belefutnak és akiket a propaganda bódító hatása után teljesen zavarodottá tesznek a vereségről, majd pedig a haláltáborok borzalmairól érkező hírek. Ráadásul a felnőttekkel ellentétben Lore és testvérei egész életüket a náci ideológia hatása alatt élték, így egész világképük és értékrendjük kérdőjeleződik meg ezekben a napokban. 

Cate Shortland filmje azért lenyűgöző, mert a film szereplőit jellemző zavarodottsághoz komponálta a képi világot. A rengeteg közeli, szűk mélységélességgel és imbolygó kézikamerával készített felvétel, valamint a nem mindig folyamatos vágások eredményeként nagyon hamar elveszítjük tájékozódási képességünket a film terében. És az a megfeszített figyelem, amivel megpróbáljuk megérteni és összerakni a szereplők és más térbeli elemek egymáshoz való viszonyait valójában épp azt a tájékozatlanságot és bizonytalanságot ismétli meg, amit az eddig sziklaszilárdnak hitt referenciapontjaikat elvesztő gyerekek éreznek. Fizikai elveszettségüknél csak érzelmi és ideológiai zavarodottságuk nagyobb, és Shortland ezt nem csak megmutatja, hanem nagyon éretten használt filmnyelvi eszközei segítségével számunkra is átélhetővé teszi.

Bár ugyancsak a második világháborúba kalauzol az ukrán Eva Nejman, kimért és kimódolt fekete-fehér filmje nem is lehetne különbözőbb ausztrál kolléganője alkotásánál. A régi orosz filmiskola súlyos és veretes stílusa elevenedik meg a kissé félrefordított című Kupolás házban (a kupola valójában tornyocska). Egy kisfiú haldokló anyjával utazik, ám az asszony betegsége miatt egy kisvárosban le kell szállniuk a vonatról - a film nagy része itt játszódik, a kisfiú bóklászását követi nyomon, ahogy ellátást akar szerezni anyjának, majd annak kórházba kerülésével intézi az ügyeket. A film az aprólékos megfigyelés realizmusát a ténfergés közben el-elrévedező gyerek pillantásának meditatív-melankolikus, rácsodálkozó jellegével keveri, aminek köszönhetően az egészet alig érzékelhetően finom költőiség lengi be. Mivel e világban való jelenlétünket a gyerek tekintete képviseli (bár csak elvétve találkozunk szubjektív beállítással), a helyszínek és az alakok a gyermeki szem látásmódjának megfelelően enyhe karikaturisztikus torzulást szenvednek, és ettől az egész, alapjában véve nagyon földhöz ragadt történet elemelődik a mindennapiságtól.

Bár vitathatatlanul a fenti kettő volt az idei versenyszekció két legerősebb alkotása, rajtuk kívül is akadt számottevő teljesítmény. A felvidéki Prikler Mátyás Köszönöm, jól című filmje egy tág értelemben vett család tagjainak a történetszálait keveri egy lehangoló, szürke, kilátástalan Szlovákiában. Kicsinyesség, önzés, szétroncsolódott kapcsolatok törmelékei, szánalmas viselkedés és a mindent belepő frusztráció lakja ezt a világot, amelyet helyenként nagyon intenzíven tud ábrázolni a film (a lagzi jelenet például kísérteties hatású). A legnagyobb probléma a filmmel az, hogy Prikler végeredményben reciklálta azonos című 2010-es rövidfilmjét, amelynek 40 perce (az öregekről szóló rész) szinte teljesen bekerült a játékfilmbe. Ez a történetszál így aránytalanul nagy súllyal van jelen, és elbillenti az amúgy is túl hosszú filmet. 

A francia Élie Wajeman pörgős, jól megírt, kiszámíthatatlan fordulatokat hozó filmet készített, amelynek középpontjában egy nem túl jó viszonyban lévő párizsi zsidó testvérpár áll. Az az árnyaltság, amivel a karaktereket megrajzolja, és a visszafogottság, ami ebből fakadóan a viszonyok ábrázolását jellemzi, tanítani való. Az Alija olyan film, amelyben az amúgy nem túl szerethető főszereplő valahogy annyira közel kerül hozzánk, hogy az utolsó jelenetek egyikében is fogunkat összeszorítva aggódunk érte.

A zsűri különdíját kapta a cseh Mira Fornay, akinek Kutyám, Killer című minimalista drámája a Csak a szél ellendarabja lehetne: a cigánygyűlölet hatásának másik oldalát mutatja meg egy vidéki skinhead közösségen belülről. A film legnagyobb aduja az egyszerre finom és durva arcú főhős, aki remekül tudja megjeleníteni a helyzetéből fakadó ellentmondás feszültségét, de sajnos a többi szereplő esetében nem sikerült levetkőzni az amatőrségből fakadó esetlenséget.

Az idei Titanic nemzetközi szinten korábban leginkább felkapott darabja a szoftvermérnökből lett Shane Carruth második játékfilmje, a Sundance-en nagy sikert aratott Feltörő színek volt. Ez a film azonban az átverés tipikus esetének tekinthető, és a túlzott önbizalomból fakadó nagyotmondás vágyának iskolapéldája lehetne. Bántóan leegyszerűsítő intellektualizálás, a lynch-i szürreális formavilág néhány trükkjének minden tartalmi alap nélküli átvétele, pszichedelikus vizuális és hanghatások folyamatos erőltetett alkalmazása jellemző a Feltörő színekre, amit sajnos nem tekinthetünk többnek, mint egy nagyon igényesen összerakott blöffnek.

A tűrhető középszert képviselő versenyszekcióban sajnos egy olyan minősíthetetlenül rossz film is helyet kapott, amelyet éppen emiatt nem hagyhatunk szó nélkül. A holland Ricky Rijneke Tóth Orsival, Rába Rolanddal, illetve az operatőr Pohárnok Gergellyel készítette el az idei Titanic mélypontját. Az emberi érzéseknek csak a felszínét ismerő, leginkább a közhelyes atmoszféra-teremtésben jeleskedő rendezőnek az a legnagyobb hiányossága, hogy egyáltalán nem tud filmszerűen gondolkodni, így természetesen színészvezetésre sem képes. A Csendesekhez végeredményben mozgó fényképek egymásutánját vágta össze, anélkül, hogy azokból bármilyen értelemben filmszerű térszerkezet vagy történetre legalább távolról emlékeztető összefüggés kerekedett volna.

 
A korai Titanic vonzerejét a határokat feszegető, botrányszagúan szemtelen, felkavaró kísérletezgetésükkel vitára ingerlő filmek jelentették. Mára ez a vonulat szinte teljesen visszaszorult A sötét oldal horrorszekcióba, ahol a megbotránkoztatás mértéke többnyire pusztán a megmutatott vér mennyiségétől válik függővé. Rossz látni, hogy a versenyszekció legjobb filmjei is jól nevelt, történetüket korrektül elmesélő iparosmunkák, amelyek bár legtöbbször vállalhatóak, néhány hónap múlva már alig fogunk emlékezni rájuk. 

E cikk írása előtt megnéztem a legkorábbi neten elérhető Titanic programját, és megdöbbentő élményben volt részem. Sokkoló volt látni azt a szakadéknyi különbséget, ami a 8. és a 20. fesztivál filmkínálata között tátong. Hol vagyunk már attól, amikor egyetlen Titanicon láthattuk Roy Andersson, Takeshi Kitano, Lars von Trier, Ang Lee, Volker Schlöndorff, vagy éppen Winterbottom, Guy Ritchie, Makmalbaf, Mike Figgis és a Coen testvérek filmjeit? Mi történt egy évtized alatt? Hol van az a fesztivál, ahol a nemzetközi művész-, szerzői és függetlenfilm legnagyobb világsztárjai voltak láthatóak, amelyik Magyarországon először mutatott be olyan filmeket, amelyek ma már kult-státusznak örvendenek, és világszerte szerves részét képezik a kortárs filmművészet kurzusoknak?

Lehet azon lamentálni, hogy az utóbbi években kevesebb jó film készül, de a nemzetközi fesztiválok felhozatalát nézve még mindig bőven akadna olyan mű, amit Budapestre a Titanicnak kellene elhoznia, de valamiért nem teszi. És ennek köszönhető, hogy az a nem szakmabelieket is lázba hozó kultusz és rajongás, ami a Titanicot tíz, tizenöt éve övezte, és aminek eredményeképpen a jegyek már napokkal a vetítések előtt elfogytak, ma már sehol nincs. Bár erre az időszakra tehető a netes letöltések elterjedése, és ezzel együtt a filmforgalmazás átalakulása, valamint az őszről tavaszra mozdítás sem kedvezett a fesztiválnak, a Titanic eljelentéktelenedésének okait elsősorban talán mégis a válogatásban kell keresni. Csak remélni lehet, hogy az elkövetkező években a Titanic újra a kortárs filmtermés legjavának zászlóshajójává válik – hogy a szervezők kedvelt tengerészeti szlengjét használjuk –, és felhagy azzal, hogy csupán a nagy halak által hátrahagyott maradékokat csipegesse. Mert ha egy szóval kell jellemezni ezt a versenyszekciót, akkor az érdektelen jelzőt használnám, aminél lehangolóbbat el se tudok képzelni.
Szerző: Gyenge Zsolt