Minden ötödik órában / Orlai Produkció, FÜGE Produkció, Átrium Film-Színház
2013.04.25.

Bozsik Yvette új rendezése Minden ötödik órában címmel a családon belüli erőszakról szól. Új műfaj a láthatáron: figyelemfelhívó társadalmi hirdetés, élő plakátképek musicalben elbeszélve. SISSO KRITIKÁJA.

Sötét látlelet egy erőszakos, hierarchikus, maszkulin társadalomról. Híradás a férfi központú múltról, amely túl hosszúra nyúlt és szinte kezelhetetlennek tűnik adott szociálpolitikai körülmények között. Valamiféle nyomasztó montázs napi híradásokból, dokumentumokból, elmesélt családtörténetekből a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) kutatásai alapján és különböző klasszikus művekből kiragadott, ide illő jelenetekből. A kissé kuszán, ám annál színesebb képekben színpadra tett pokoli showműsor amellett, hogy balladisztikusan megidézi a múlt század Magyarországának harmincas éveit is, Agota Kristof, Charles Bukowski és Ingmar Bergman világába is bepillantást enged, ami arra enged következtetni, hogy a „szeretteink” rovására elkövetett terror globális probléma és általános érvényű következtetéseket kell levonni. 

A törekvés persze korántsem új. Hazánkban számos drámapedagógiai alakulat és független színházi társulás foglalkozik azzal, átvéve az oktatástól a felvilágosítás nagyon fontos feladatát, hogy színházi eszközökkel dolgozza fel a minket körülvevő traumatikus történéseket. Ilyen például a Káva Műhely, a Krétakör jelenlegi produkciói, vagy a Független Színház munkái. Ennél tovább is mennek ezek a műhelyek, amikor terápiás munkát végeznek különböző módszerekkel. Van, amelyik a résztvevő jellegű színházban látja a megoldást, terepre megy és megpróbálja mérni utólagosan annak hatásait, mások dokumentarista módon, tényfeltáró újságíró, illetve nyomozó módjára összegyűjtik az adatokat és aztán abból az adott közösségnek készítenek előadást, hogy magára ismerjen és tovább tudja gondolni a lehetőségeit. Mindezt persze profi színészek, alkotók és szakemberek vezetésével.

Bozsik Yvette színháza nem vállal ilyen missziót, nem is erre szólt a felkérés. A problémára érzékeny, a feladattal kívülről megbízott rendező és koreográfus a színházi esztétikából kiindulva a már felsorolt dramaturgiai elemekkel élőképeket készített, hogy bemutassa a jéghegy csúcsát. Oda, a csúcsra dobálja fel a meglévő anyagot, és azt mondja: tessék, itt vannak a borzalmak, kezdjetek vele valamit. Gondolkodjatok el azon, hogy másnak a család mit jelent. Az előadás elején a „műsorvezető” végigmegy az első soron és megkérdezi, mi jut eszünkbe a szóról: család. Mindenki a békét, a biztonságot és a szeretetet emlegeti – mintha megannyi középosztályi budai polgár. De ez is csalóka képmutatás, hiszen tudjuk, hogy bár a szegénység, a kitaszítottság, az alkohol és a nyomor képes agresszív cselekedetekre ösztönözni az embert, a közvetlen hozzátartozók módszeres bántalmazására kényszerítő démon nem válogat, tök demokratikus. 

A jól szituált, kívülről békésnek látszó, ám kétarcú, konszolidáltnak mondható családapákat találja meg a leghamarabb. Mindenkit érinthet a jelenség, aki a párválasztás során nem járt el körültekintően, nem fedezte fel az efféle agresszió, a függés lehetőségének jeleit. Aki ilyen problematikus kapcsolatfüggésben alakít ki családot saját vagy hozott anyagból, annak a közvetlen családját, őt magát, gyerekeit érinteni fogja a probléma. Börtönné és pokollá lehet a mikroközösség élete és ez abból fakad, hogy az egésznek az „élén” ott található egy eszement uralkodó. Az erőszaktevő, aki akaratát rákényszeríti a többiekre, üt, ver, megerőszakol, illetve válogatott módszerekkel kínoz és azt betegesen élvezi – kapaszkodjanak meg –, többnyire a férfi. Az esetek 95 százalékában az apa, a férj, az élettárs, a nevelőapa, az édesapa követi el az erőszakot a látleletek, a kutatások és egyéb hivatalos dokumentumok szerint. A dologban az a horror tehát, hogy a biztonságos otthon, a család idealizált képe süllyed el és válik egy a benne lévő számára is előbb-utóbb feldolgozhatatlan üldözéses akciófilmmé. Ahova menekülni kéne a külvilág elől, odabújni az utcán kapott pofonok elől, ott kapja az ember a legnagyobb pofonokat. Elszigetelődik, otthontalanná válik, a személyisége megbomlik. Ezért van az, hogy az elszenvedők is skizofrénné válnak, különösen a gyerekek, hiszen nekik meg kell teremteniük magukban azt a képet a világról, hogy kerek, hát ilyen módon leválasztják róla magukat, kívülről nézik a saját életüket, mint egy színházat, ezért képesek később arra maguk is, hogy bántsanak másokat és azzal kapcsolatban se legyenek érzéseik.

Rába Roland
Rába Roland
A színház ezeket a lelki folyamatokat is bemutathatja művészi módon úgy, hogy a brutalitást az elszenvedők szemén keresztül láttatja és a feldolgozás folyamatát finoman indítja el, a részvétre, az empátiára, a személyességre alapozza. Gyógyszert ad ezzel, amely lassan, de biztosan dolgozik. Erre a legjobb példa nekem a Societas Raffaello Sanzio társulat Romeo Castellucci által rendezett Purgatórium című előadása volt, amely egy kisfiú, az őt abúzáló édesapja és a passzív, beletörődő édesanya történetét meséli el, a brutális aktusokat erős képi elemekkel és tánckoreográfiával helyettesítve. Mozgóképen a Fanny és Alexander ért el hasonló hatásokat. A drámaírónak is kiváló rendezőnek, Bergmannak ebből az alkotásából a csúcsjelenet be is került a Bozsik-darabba, annak legjobban értelmezhető elmeként. Vati Tamás ebben a jelenetben ugyan nem papot játszik, de az új és szigorú férjet, aki a báb alakjában megjelenő fiúgyermeket móresre tanítja merő szeretetből, elég félelmetesen alakítja.

Visszatérve az aktuális darabra: a Minden ötödik órában valahol középen helyezkedik el az említett feldolgozási lehetőségek között. Montázsszerűen jeleneteket vonultat fel, hol nagyon erős, hol kevésbé érthető élő képeket hoz és nem értelmez, csak sulykol, arra hajt, hogy a néző torkig legyen az erőszakkal és a hol táncjelenetekben, hol a tárgyalóteremben zajló párbeszédekben, hol pedig egy popszámnak álcázott betétben fülledő feszültség forduljon át valamiféle részvétbe, illetve megértésbe. Bozsik rendezői pályájából ez a megbízás egyébként egyenesen következik. Tánc- és színházi darabjaiban is következetesen foglalkozik a párkapcsolatok időnként erőszakos természetével és a Lány, kertben című önéletrajzi ihletésű művében életének erőszakos és kevésbé erőszakos férfi figuráit mutatja be a balettmestertől az alkotótárson át a rokonokig. Érzékenysége és női elkötelezettsége a domesztikált erőszakkal kapcsolatosan kétségbevonhatatlan. 

Művészi koncepciója is következetes, ahogy változatosan egymás mellé igyekszik tenni az erős képeket, és az, hogy a téma bonyolultságát több oldalról érzékeltetve együtt szerepelteti a táncosait és a színészeket. A táncosok beszéltetése itt nem is volna zavaró jelzésszerűen, hiszen a szó elakad ilyen helyzetekben. Viszont ahhoz sokat beszélnek, hogy ne legyen néha elterelő. Fullajtár Andrea átöltöző és központi szerepei – a bulvártévében tanúságot tevő bántalmazó suttyótól a pereskedő, nyilvánosan is megalázott feleségig – viszont összefogják a történetet. Pontos a kivitelezés és erre van felfűzve lényegében az előadás. Fullajtár és a verbálisan, azaz „intellektuálisan” erőszakos férfi különböző figuráit eljátszó Rába Roland jutalomjátékot játszanak itt. Vati Tamás az ős test és Samantha Kettle az egzotikus és tökéletes nő mozgásban rímelnek erre a párosra, de mégiscsak az van, hogy nincsen a színpadra jól megírva ez a darab. Az írás igénytelensége a Fullajtár által elénekelt rapszöveg eléneklésénél töri meg leginkább az előadás menetét. Azt nagyon dögösen, mai budapesti slammer módjára, pontos formaisággal szabadna csak ebben az esetben felvonultatni. 

Fotók: Horváth Judit, Orlai Produkció. A képek forrása: PORT.hu
Fotók: Horváth Judit, Orlai Produkció. A képek forrása: PORT.hu
A Bozsik-előadás biztosan legendássá váló kulcsjelenete Pipás Pista története. Nem csak azért, mert sajátosan magyar, az elesetteket védő betyárvilágot is megidéző rész, hanem mert ebben rejlik az elnyomott női sors és a nemek közötti társadalmi egyenlőség fontosságának magyarázata. Ez a múlt század elején valóban élt figura a nők kérésére megölte azok erőszakos férjeit és nem mellesleg olyan szexuális örömökben részesítette őket, amelyet azelőtt nem tapasztaltak. A Fullajtár Andrea alakította gyengéd gyilkosról elfogatása után kiderült, hogy nő volt, akit szintén bántalmazott a férje. A szolidaritás tehát az, ami a szó legnemesebb értelmében femininné teheti a férfitársadalmat. A gondoskodás, az együttérzés, a szeretet az, ami megakadályozhat valakit abban, hogy a másik életére törjön és pusztítson és helyreállítsa a családvédelmi funkcióját, bárkik is legyenek annak a családnak a tagjai.

A figyelemfelkeltő zajos plakát, kortárs és jól funkcionáló látványvilággal ehhez elkészült és most, mivel nem igazán klasszikus színházi darab, az a dolga, hogy csiszolódjon és eljusson a fiatal felnőttekhez intézményeken kívül, középiskolában, fesztiválokon. Mindennap lehetne hozzá új jelenetet írni. Sajnálom, hogy a kilencvenes évek elején nem mutogattak nekünk ilyen előadásokat, talán elkerülhettük volna életünk néhány téves kapcsolatát. Meg persze az is kár, hogy ha az ember megnézi ezt a darabot, egy ideig azt gondolja, hogy nincs is más kimenetele a férfi és a női kapcsolatoknak, csak ez, a harmónia pedig csak álságos illúzió. Pedig a létezik a társszerelem és a másik szabadságának a tisztelete, elő kell hívni ezt társadalmi szinten is, ez a mi dolgunk és a színház dolga ma, nem is kevés.
Szerző: sisso
Cím:  Minden ötödik órában,  Rendező:  Bozsik Yvette,  Dramaturg:  Szabó-Székely Ármin,  Látvány:  Pető József,  Grafikus:  Csáfordi László,  Szereplők:  Fullajtár Andrea,  Rába Roland,  Mórocz Adrienn,  Vati Tamás,  Samantha Kettle,  Valencia James