A Budapesti Tavaszi Fesztivál április 1-jei hangversenye ezzel együtt az idei, (komolyzenei tekintetben) figyelemreméltóan színvonalas fesztivál egyik emlékezetes eseményének bizonyult.
A műsor, papírforma szerint, heterogénnak volt nevezhető: a zenekar saját számai semmiféle összefüggést nem mutattak a vokális számokkal, a darabok hosszúsága szeszélyesen váltakozott, és egészen különböző műfajokat képviseltek, mégpedig a 17. századból, a 19. század elejéről és végéről, illetve a 20. századból. Gyakorlatban viszont ez a heterogeneitás mégiscsak valamiféle egyensúly érzetével szolgált, sőt üdítően hatott.
Mendelssohn korai, népszerű h-moll vonósszimfóniája afféle nyitány funkcióját töltötte be a programban; alkalmat adott arra, hogy megismerkedjünk a Daniel Giglberger koncertmesteri irányítása alatt játszó zenekar kifejezetten egyéni, rendkívül homogén és puha, pasztellszínekben gazdag, hosszú vonókra és széles mozdulatokra alapozott hangzásával – amely azonban energikussá, mozgékonnyá válik, amikor kell. A nyitószámot a koncert súlyponti darabja, Benjamin Britten – Rimbaud prózaverseire komponált – Les illuminations című ciklusa követte. Patricia Petibon, akit elsősorban William Christie felfedezettjeként, barokk operaprodukciókból ismerhetünk, elsőrangú Britten-énekesként mutatkozott be – huszadik századi jártassága persze a tavalyelőtti salzburgi Lulu sikere óta nem tekinthető meglepetésnek. Eközben nagy színpadi gyakorlatát is kamatoztatta, részben visszafogottságában is kifejező testjátékával és gesztusaival, részben azáltal, hogy egyetlen kellék, egy cilinder segítségével mintegy szcenikussá – pantomimszerűvé – tette az előadást, amelybe ezek a vizuális elemek teljes természetességgel olvadtak bele.
Patricia Petibon. A kép forrása: Budapesti Tavaszi Fesztivál |
Ám elsősorban mégiscsak Petibon éneklése volt az, ami a hangversenyt emlékezetessé tette. Először is: hangja súlyban, jelentőségben semmiképp sem korlátozza őt a barokk repertoárra – mint ez már korábban is világossá vált. Kevés koloratúrszoprán rendelkezik ilyen gazdag, érzéki középregiszterrel és ilyen szubsztanciális mélységgel, mint ő. Viszont bizonyára a barokk iskolának és gyakorlatnak is köszönhető az expresszív énekbeszédre való kitűnő képessége. Általában, a 20. századnak ezt a különösen szerencsés csillag alatt született, bámulatos erejű vokális ciklusát azért tudta ennyire emlékezetesen interpretálni, mert – legfontosabb erényként – kifejezésének intenzitása is rendkívüli. S persze nemcsak az intenzitása, hanem az őszintesége, személyessége és sokszínűsége is. Ehhez képest kötelező gyakorlat volt számára, hogy zeneileg és technikailag mindvégig igen kontrolláltan, rendkívül biztos ritmikával énekelt, s hogy szövege jól érthető volt.
Abból, amit – saját személyiségén átáramoltatva – Rimbaud-ból és Brittenből adott a hallgatóknak, hadd említsem meg, csupán példaképpen, a Phrase című tétel kantilénáját, amelynek szépsége már-már fájdalomként sajgott fel bennünk. Vagy a Royauté játékosságát (a zenekarral teljes összhangban), az Amarine groteszk hangját, a Being Beauteous különös, állóképszerű szerelmi lírájának intenzív, fűtött előadását, és talán mindenek előtt a Parade mérhetetlenül groteszk és közönséges jelenetének döbbenetes erejét. Mindebben a karmester nélkül, kvázi kamara-ensemble-ként játszó zenekar is abszolút egyenrangú partner volt; a csodálatos hangszínek és szólók, kifejező effektusok (mint egy bőgőpizzicato vagy egy érzékenyen kiegyensúlyozott akkord) egy rendkívül komplex és látomásos előadásba illeszkedtek bele szervesen.
A második rész Verdi kései, az Aida és az Otello között komponált e-moll vonósnégyesével kezdődött. Az előadás szempontjából, azt hiszem, a legnagyobb dicséret az, hogy egyáltalán nem zavart – mint egyébként szinte mindig –, hogy egy vonósnégyes vonószenekari letétben hangzik el (bőgővel!). Verdi egyetlen jelentékeny hangszeres műve lefegyverzően őszinte és személyes hangjával harmadik, scherzo jellegű tételének könnyedén spriccelő és mégis robbanékony természetével, záró – Scherzónak nevezett –, óhatatlanul a Falstaffra mutató fúgájával szép és hálás játszanivaló, és a zenekar érzékenysége és hangzáskultúrája jóvoltából teljes értékű élményt is jelentett. Zárószámként Petibon Dido búcsúját énekelte, élő és lélegző zenekari kísérettel, de életveszélyesen lassú tempóban – mindenestre nagyszerűen felépített és előadott csúcsponttal és mesteri dramaturgiával. A közönség lelkes ünneplését azután a barokk operairodalom másik fő szoprán-slágerével, Händel Rinaldójánal Lascia ch’io pianga áriájával köszönte meg.