Mert mit is akarnának mást Székely Csaba alkoholmámorban tévelygő, egymást maró hősei, mint túlélni. A kiúttalanságot, a munkanélküli pária-létet, a családi élet szétzüllését, a máról holnapra tengődő vegetálást. Mikor híre kel a nyomorúságos erdélyi faluban, hogy kijön a tévé „magyarból”, a játék fanyarul önironikus hőse, a nagybeteg apját reménytelenül ápoló egykori vájár, Iván maliciózusan jegyzi meg, hogy akkor fölveszi a székely harisnyát. Mert a hagyományt őrizni kell, a tévében legalábbis. Igaz, „az egyetlen hagyomány, hogy békaszarrá isszuk magunkat, egymás torkának ugrunk, aztán kimegyünk az erdőre fát lopni.” 

Székely Csaba színjáték-trilógiájának első része sűrű drámaiságú, komor látlelet egy semmibe zuhant életformáról, életutak csődjéről, amit csak némiképp old a szereplők beszédén átcsillámló humor. Ízes, kacskaringós káromkodások, kiszólások, pőrére csupaszított dialógusok, feszessé formált szituációk; a stilizált nyelv, az érdes szociológiai metszet s a csehovi (meg mcdonagh-i) mintázatú élethelyzetek együttese különlegessé s eredetivé teszi a játékot. A fiatal erdélyi író a magyar drámai hagyományt is folytatja, természetesen. A tragigroteszk, a komédia, a bohózat, az abszurd dráma hatáselemeivel él, úgy, hogy mindezen elemek harmonikusan simulnak össze figuráiban, helyzeteiben. 

A Bányavirág többek között attól olyan működőképes dráma, hogy a szereplők szinte minden lélegzetvétele poént görget poén után. Örkény István életművében, Nóti Károly egyfelvonásosaiban, s a mai kortársak, Tasnádi István, Egressy Zoltán darabjaiban, meg némely alternatívok (például a TÁP, a HOPPart) színjátékaiban lelhetők föl efféle poéntechnikák. De Székely azért is figyelemre méltó szerző, mert a komédia és a tragikum határvidékén lebegtetett kétértelműségnek, a megcsavart nyelvi humornak, a kifordított színpadi helyzeteknek könnyed technikájú művelője. 

Drámaírói indulása ritkán látott sikertörténet; a Bányavirággal nemcsak egy izgalmas színmű robbant be a honi színházi életbe, hanem útjára indult egy ígéretes szerzői pálya is. A felfedezés érdeme a Dramaturgok Céhéé, hiszen először a Nyílt Fórumon díjazták e művet, Vilmos-díjjal, a 2011-es POSZT-on. Aztán hamarosan színre került a darab, a Yorick Stúdió s a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulat előadásában, Sebestyén Aba kitűnő rendezésében, majd besöpört számos díjat, köztük a tavalyi POSZT fődíját, s a Színikritikusok Díját. Székely Csaba időközben drámatrilógiát írt az elképzelt székely falu történeteiből, már a második rész, a korrupciót fókuszba állító Bányavakság is színre került, előbb Marosvásárhelyen, ismét Sebestyén Aba rendezésében, majd a Szkénében, ahol Csizmadia Tibor állította színpadra (akárcsak a nyitó darabot). A trilógia harmadik része, a Bányavíz az Örkény Színház drámapályázatának nyertese, s hogy teljes legyen a paletta, nemrég kötetben is napvilágot látott a három színmű a Magvetőnél, Bányavidék címmel.

Hatásosan aknázza ki a Bányavirág színjátéktechnikáját a Nemzeti Színház Sebestyén Aba rendezte új előadása. Amely majdnem mindenben pontosan követi és megismétli a marosvásárhelyi változat rendezői megoldásait. A szűk, rusztikus, faácsolatú játéktér képe is szinte ugyanaz (díszlet, jelmez: Bartha József), ugyanúgy a félhomályos, apró ablakokon leskelődnek befelé az elázott szomszédok, s ugyanúgy a tér jobb felső szegletében helyet foglaló furulyás (Kerényi Róbert m. v.) hangszerszólója kíséri végig a jeleneteket, mint az „eredeti” előadásban. Akik láthatták azt a produkciót, alighanem most picit csalódottak, mert hiszen ugyanazt a partitúrát látják megelevenedni. Akik először szembesülnek a játékkal, rácsodálkozhatnak az unikális matériára.  

A repríz originalitását a nemzetis színészek játéka adja. László Zsolt dacos, szikrázó indulatú Ivánja, és Stohl András szelíden duhaj, szétázott doktora viszi magával az előadást. László munkanélküli vájára az örökösen lázadó és kitörni akaró, de szüntelenül falakba ütköző életerős férfit játssza plasztikusan. A tehetetlenség dühe sokszorozza meg erejét, szétrúgná a szűk kalodát, amibe bezáródott, szétzúzna maga körül mindent, de végül csak önmagát gyilkolja, ahogy dönti magába a pálinkát. Stohl a deprimáló környezetbe, s a testet-lelket kizsigerelő robotba belecsömörlött orvosként a reményvesztettség s az alkoholizálás stációit játssza nagy szakértelemmel. S akárcsak Csehov önpusztító alakjainál: tétova vágyakból szőtt sűrű háló fonódik köré, melyet sosem tud majd szétszaggatni. 

Míg László Zsolt robbanékony erővel hozza a tragédiához közelítő figura szilajságát, gyötrelmes vergődését, Stohl főképp a doktor céltalan tétovaságát, kedélyállapotának hullámmozgását rajzolja meg érzékenyen. Megáll, csontrészegen imbolyog, de azért délcegen tartja magát, s úgy vonul át a színen, merev arccal és üveges tekintettel, mintha színjózan lenne. A két dülöngélő székely atyafi ablakon való átszuszakolódása, mámoros rituális balettje most is mulattató bohózati betét. Az előadás főképp a dráma komédiai vonulatát aknázza ki erőteljesen, a tragikomédia sötétebb árnyalatai homályban maradnak. A nők arcéle némiképp elmosódottabb: Tompos Kátya törekvő, törékeny s ugyancsak elvágyódó Ilonkája kétségbeesetten kapaszkodik az épp elérhető férfiba, Söptei Andrea Irmaként a keménnyé edződött, megtörtségében is szikár feleséget mintázza elevenen. Szarvas József szétesett, csapzott öltözékű és lelkületű Illés szomszédja tompán, bambán vigyorogva szemléli és tűri cimborái érzelmi viharzásait. 

Az előadás bohózati stílt olt realista abszurdba, pszichologizáló lélekábrázolást vegyít vérbő komédiázással. A darabzáró groteszk tévéepizódban nemcsak a giccses médiafolklór kap ironikus hátteret, hanem a „kultúrák találkozásának” abszurdja is: a plazmatévé, amint rátelepszik az archaikus miliőre. A Nemzeti produkciója mindazonáltal élvezetes; fajsúlyos kortárs dráma kapott most színpadot.