Szüts Miklós |
Nem ezzel kellene már foglalkozni, de ahogy az ember olvasgatja a korabeli dokumentumokat az omike.hu oldalán – tetemes mennyiségű újságcikk, rendelet, határozat és egyéb hivatalos állami irat fotó-másolata található itt meg jól áttekinthető rendszerben –, ámulva azon kapja magát, hogy olyan komfortosan ismerős érzése lett. De érdemes inkább az időpontokra figyelni és arra a csodálatos konstrukcióra, hogy senki nem lát a jövőbe, a balsejtelmeket pedig jobb elhessegetni, ahogy az OMIKE rendezvényekről beszámoló kolléga is tette a Magyar Zsidók Lapja 1939. december 7-i számában: „December 10-én, vasárnap és december 12-én, kedden ugyancsak a Goldmark-teremben megismétlik teljes műsorával a november 12-iki vidám estet, amely frenetikus tetszést váltott ki akkoriban publikumától.” Hogy a jövőbe nem, az hagyján, de mindinkább úgy tűnik, a múltba sem látunk. Ez a kiállítás annyi minden más mellett éppen azt mutatja meg, oda márpedig nemcsak történelmi ismeretekért, tanulságokért érdemes visszapillantani, hanem azokért a néhai hétköznapi pillanatokért, amelyek többek közt azt is rekonstruálják, hogy az alkotásvágy és a befogadás vágya jól jegyzett evolúciós motívum.
A néhai egyesület tevékenységét idézi fel a Goldmark Fesztivál; az Értékmentők, az OMIKE színháza, 1939–1944 című kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban; illetve ez a kiállítás, az OMIKE által rendezett számos képzőművészeti kiállítás anyagából dolgozva.
A fotók Szüts Miklós tárlatvezetésén készültek. Fotó: Gordon Eszter. Forrás: Magyar Zsidó Múzeum |
Szüts Miklós nem hallgatta el a kiállítás formájával kapcsolatos meglátásait sem: az egyszerű szerzői elrendezés helyett ő meglátott olyan értelmezés szerinti rendszert, ami nekem, botcsinálta nézőnek érdekes gondolat volt, eddig ahol hasonlót láttam, rettenetesen fárasztott – de a világért nem vitatnám az igazságát. Intelligensen nézni nehéz. Egy másik elcsípett megjegyzését is forgattam magamban, ami szerint Szüts Miklós nem volt oda a nagy, színes névfeliratokért, amelyekre részlegesen rá is lógtak festmények, mert zavarják a képeket. Isten tudja, engem egy kiállításon inkább a többi ember szokott zavarni. Szüts a szobrokra rögtön a vezetés elején kajánul legyintett, és azokat a továbbiakban decensen kikerülte, ami kifejezetten mulatságos volt, pláne, hogy egyébként kedvtelve mustrálta a képeket. A nyilvánvaló szakmaiságán túl éppen a kritikai megjegyzései miatt hihettünk a tetszésének is – az itt látható anyag nagy részét a korszakot bemutató magyar, sőt bármilyen választott tematikájú kiállításhoz is alkalmasnak mondta. Szüts Miklós legszórakoztatóbb mutatványa az volt, amikor – nyilván nem mondom meg, kinek a művéről van szó – odament egy képhez, amit igyekezett úgy feljavítani, hogy kitakarta belőle a legrosszabb részt, de a maradékkal sem volt elégedett. Mindenesetre mulatságos leckét adott nézésből; abból, hogy merjünk mást is látni, mint amit illik.