Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„KÖZBEN EL VOLTAM MOSOLYODVA NÉHA”

Értékmentők. OMIKE Művészakció 1939-1944 / Magyar Zsidó Múzeum
2013. ápr. 6.
Minden képnek, legyen az bármilyen régi is, megvan az esélye a kortársi megszólalásra, amint kíváncsi, értelmező, kommunikálni képes tekintetek elé kerül. A Zsidó Múzeum időszaki kiállításának anyaga pedig kínálja a gondolati összevetést is, mit jelentett akkor kortárs szemmel nézni ezeket a képeket, és mit jelent most. PROICS LILLA ÍRÁSA.
Szűcs Miklós
Szüts Miklós

Nem ezzel kellene már foglalkozni, de ahogy az ember olvasgatja a korabeli dokumentumokat az omike.hu oldalán – tetemes mennyiségű újságcikk, rendelet, határozat és egyéb hivatalos állami irat fotó-másolata található itt meg jól áttekinthető rendszerben –, ámulva azon kapja magát, hogy olyan komfortosan ismerős érzése lett. De érdemes inkább az időpontokra figyelni és arra a csodálatos konstrukcióra, hogy senki nem lát a jövőbe, a balsejtelmeket pedig jobb elhessegetni, ahogy az OMIKE rendezvényekről beszámoló kolléga is tette a Magyar Zsidók Lapja 1939. december 7-i számában: „December 10-én, vasárnap és december 12-én, kedden ugyancsak a Goldmark-teremben megismétlik teljes műsorával a november 12-iki vidám estet, amely frenetikus tetszést váltott ki akkoriban publikumától.” Hogy a jövőbe nem, az hagyján, de mindinkább úgy tűnik, a múltba sem látunk. Ez a kiállítás annyi minden más mellett éppen azt mutatja meg, oda márpedig nemcsak történelmi ismeretekért, tanulságokért érdemes visszapillantani, hanem azokért a néhai hétköznapi pillanatokért, amelyek többek közt azt is rekonstruálják, hogy az alkotásvágy és a befogadás vágya jól jegyzett evolúciós motívum.

Az 1909-ben alapított Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület 1939-ben művészakció címen programot indított el, amellyel aktívan segítette a második zsidótörvény következtében megélhetését elveszítő alkotókat. A törvényt 1939. májusi kihirdetése után, amely az intézményekben hat százalékra redukálta a zsidónak minősítettek jelenlétét, olyan ellenállásba nem ütköző, sőt hatékony és túlbuzgó módon hajtottak végre, hogy a következő évadban Budapesten már egyetlen zsidó színész sem lépett színpadra. Az OMIKE aktivitása a diszkriminatív, ezreket ellehetetlenítő zsidótörvényekre egy ideig hatékonynak tetszett – ötszáz, majd hétszáz művészt tartott el az anyagi közreműködésre is hajlandó mindegy ötezres tagság –, aztán a regnáló kormány 1944 tavaszán betiltotta a szervezet működését.

  

A néhai egyesület tevékenységét idézi fel a Goldmark Fesztivál; az Értékmentők, az OMIKE színháza, 1939–1944 című kiállítás a Bajor Gizi Színészmúzeumban; illetve ez a kiállítás, az OMIKE által rendezett számos képzőművészeti kiállítás anyagából dolgozva.

A megnyitott kiállítást időnként szubjektív tárlatvezetéssel nézhetik az érdeklődők. A megnyitó óta Hegedűs D. Géza mutatta be az éppen egybegyűlteknek a festményeket és szobrokat, nekünk pedig Szüts Miklóssal volt szerencsénk látni az ideális méretű, szórakoztatóan változatos anyagot. A kellemesen kritikus képzőművész mindenekelőtt hangsúlyozta, az itt látható művek alkotói magyar művészek, akik mellékesen zsidók voltak azzal a sorssal, amelyet köztudottan a mindenkori magyar politika is alakít, időközönként kiiktatva egyesek egzisztenciáját és megszólalási lehetőségét. A vezetést érdeklődve kísérte a kiállítás kurátora is, Harsányi László társadalomkutató, aki megjegyezte, az akkoriban rendezett hat kiállítás százhatvanöt alkotójának hétszáz–nyolcszáz művéből kétszázötvennyolcat azonosítottak – ebből most közel százat látunk.
A fotók Szüts Miklós tárlatvezetésén készültek. Fotó: Gordon Eszter. Forrás: Magyar Zsidó Múzeum
A fotók Szüts Miklós tárlatvezetésén készültek. Fotó: Gordon Eszter. Forrás: Magyar Zsidó Múzeum

Szüts Miklós nem hallgatta el a kiállítás formájával kapcsolatos meglátásait sem: az egyszerű szerzői elrendezés helyett ő meglátott olyan értelmezés szerinti rendszert, ami nekem, botcsinálta nézőnek érdekes gondolat volt, eddig ahol hasonlót láttam, rettenetesen fárasztott – de a világért nem vitatnám az igazságát. Intelligensen nézni nehéz. Egy másik elcsípett megjegyzését is forgattam magamban, ami szerint Szüts Miklós nem volt oda a nagy, színes névfeliratokért, amelyekre részlegesen rá is lógtak festmények, mert zavarják a képeket. Isten tudja, engem egy kiállításon inkább a többi ember szokott zavarni. Szüts a szobrokra rögtön a vezetés elején kajánul legyintett, és azokat a továbbiakban decensen kikerülte, ami kifejezetten mulatságos volt, pláne, hogy egyébként kedvtelve mustrálta a képeket. A nyilvánvaló szakmaiságán túl éppen a kritikai megjegyzései miatt hihettünk a tetszésének is – az itt látható anyag nagy részét a korszakot bemutató magyar, sőt bármilyen választott tematikájú kiállításhoz is alkalmasnak mondta. Szüts Miklós legszórakoztatóbb mutatványa az volt, amikor – nyilván nem mondom meg, kinek a művéről van szó – odament egy képhez, amit igyekezett úgy feljavítani, hogy kitakarta belőle a legrosszabb részt, de a maradékkal sem volt elégedett. Mindenesetre mulatságos leckét adott nézésből; abból, hogy merjünk mást is látni, mint amit illik.

Mi pedig elégedetten szédelegtünk a nem múló, továbbá múló, de még éppen aktuális narratíváinkkal Vajda Lajos, Ámos Imre, Gedő Ilka, Kádár Béla, Scheiber Hugó, Bán Béla és a többi, jobbára nagyanyám korában alkotó művész sokat mondó munkái közt.
 
A kiállítás május 12-ig látogatható.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek