Monteverdi - Eötvös / Budapesti Kamaraopera
2008.06.01.

A Claudio Monteverdi és Eötvös Péter Madrigálkomédiák elnevezésű műveiből összeállított műsor dramaturgiája egyszerűnek mondható: a mantovai mester fájdalmas, tragikus hangú drámái után a 20. századi utód két parodisztikus kompozíciója mintegy szatírjátékként működött. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.

Claudio Monteverdi Lamento d’Arianna („Ariadné panaszolkodása”) illetve Il Ballo delle Ingrate („A könyörtelen nők tánca”) című műveit egyaránt 1608 kora nyarán mutatták be Mantovában, azaz a művek éppen négyszáz évesek. A Moldován Domokos által rendezett előadás premierje 1991-re tehető, mégis idősebbnek tűnik, mint Monteverdi remekei. Poros már ez az előadás.

Mentségére szolgáljon, hogy Monteverdi fennmaradt színpadi műveit valóban nem egyszerű manapság közel hozni a közönséghez, hiszen e darabok valahol a mai értelemben vett opera és a félig-meddig még középkori moralitásjátékok között állnak; az udvar szórakoztatása mellett erkölcsi célzattal is rendelkeznek, noha e morális üzenet olykor szerfölött „modern” vagy hedonista, amennyiben többnyire a szerelem mindenható erejét hirdeti, mint például a Poppea megkoronázása, melyben Néró és Poppea gaztetteinek mesés menlevelet ad a tény, hogy szenvedélyesen adorálják egymás testét. Nincs ez másként az Il Ballo delle Ingrate esetében sem, itt Plutó az alvilág ura mond könyörtelen ítéletet azon nők fölött, akik megtagadták bájaikat az irántuk epekedő férfiaktól. Ám a két mű közt eltelt majdnem negyven év (a Poppea… 1643-as évjárat) a zenetörténet egyik legnagyobb lépése volt: Monteverdi a kissé merev zenei és emberi ábrázolástól eljutott a már-már shakespeare-i mélységű és plaszticitású jellemrajzig. Hogy a modern operajátszás történetének egy legfényesebb fejezete, Nikolaus Harnoncourt és Jean-Pierre Ponelle legendás együttműködése Zürichben éppen Monteverdi három operájához kapcsolódik, az aligha véletlen, hiszen a szélesebb közönség számára akkoriban (az 1970-es évek végén) kevéssé ismert művekkel megmutathatták, hogyan képzelik a régmúlt szenvedélyeinek színpadi ábrázolását. A zürichi ciklus csendes forradalmat csinált.

Hegyi Barnabás
Hegyi Barnabás
Moldován Domonkos rendezésére feltehetően hatott némileg az említett forradalom, de nehezebb helyzetben volt kollégáinál, lévén az általa választott mű sokkal statikusabb. Nem is sokat sikerült tennie a dolog mozgalmassága érdekében, Ámor néhány bakugrása, a pokol ördögfiókáinak sete-suta bolondozása inkább idétlenül, mint humorosan vagy mosolyt keltően hatott. Egészében véve igen elavultnak tűnik ez a szcenírozás, a Pokol kapujaként szolgáló széttárt női comb valamikor tán újsütetű ötletnek tűnhetett, ma másodlagos frissességű, ráadásul ellentmond az alapgondolatnak, hiszen Monteverdi és kenyéradó hercegei szemében a női öl inkább a Paradicsom kapujának számított. A legbántóbban azonban a tánc ügyetlen, rossz tempójú előadása érintette a nézőt; a Company Canario táncegyüttes koreográfusának, Aranyos Ágotának amúgy se sok jutott eszébe – és egy balett esetében azért ez mégis visszás. Amit láttunk, az a vegyes felvágottak csapatába tartozott, se nem opera, se nem kantáta, se nem balett, se nem cselekményes madrigál. Ez aztán garantálta az est első részének unalmát. A színpadra állítók nem vették észbe Harnoncourt intelmét: „abból, amit Monteverdi akart mondani, meg kell próbálnunk kitalálni, hogy mit akarunk mi mondani általa.”

Németh Judit
Németh Judit
Az énekesekről már sokkal több jót mondhatunk, kimagaslott közülük az Ámort adó kontratenor, Hegyi Barnabás, és a mostanában inkább Wagner-szopránként tündöklő Németh Judit, aki tudja a nagy titkot, melyről Harnoncourt is írt: „Monteverdi a fő hangsúlyt a zenei igazságra, a szöveg, a szó optimális kifejtésére, nem pedig a puszta hangzásszépségre helyezi.” De az Első Könyörtelen Lélek szerepében Gonzalez Mónika is derekasan teljesített (ő énekelte Arianna szólamát is, meggyőzően, hiteles fájdalommal). Sem zeneileg, sem a színpadi jelenlét súlyában nem tudott felnőni feladatához a Plutót éneklő és játszó Jekl László. A Németh Pál vezényletével kísérő Savaria Barokk Együttes megfelelt, bár a hegedűk hamissága olykor még historikus füllel és az ennek megfelelő toleranciával is túlzásnak bizonyult.

A második részben Eötvös Péternek az 1960-70-es években írt „madrigálkomédiái” remekül oldották fel az első szakasz bágyadtságát. Halász Péter rendezte az 1997-ben bemutatott előadást, díszletként és jelmezként igénybe véve a commedia dell'arte képeit (az E.T.A. Hoffmannt is megihlető Jacques Callot metszeteit) és színészi eszköztárát, nem félve ekkor a túlzott harsányságtól sem. A Gesualdo szövegeire írt félig énekelt, félig szavalt-deklamált kis komédiák, mondhatni „szájzörejek” csak úgy duzzadnak a dramatikus ötletektől, zenei sziporkáktól – Ligeti csinált valami ilyesmit korábban az Aventures illetve a Les Nouvelles Aventures sorozatával. Eötvös muzikális performance-a ma is friss, eleven, hatásos és szellemes, ráadásul csattanósan igenlő válasz Harnoncourtnak éppen Monteverdi operái kapcsán felvetett kérdésére: „lehet-e a rút szép?” A darabok szép sikert aratva szólaltak meg a Budapesti Tomkins Énekegyüttes pompás és pontos előadásában, Dobra János remek humorú dirigálásával.

Szerző: Csont András
Helyszín:  Katona József Színház,  Időpont:  Május 30.,  Rendező:  Halász Péter, Moldován Domokos ,  Díszlet:  Csengery Zsolt,  Jelmez:  Moldován Domokos,  Koreográfus:  Aranyos Ágota,  Előadók:  Németh Judit, Hegyi Barnabás, Gonzalez Mónika, Csereklyei Andrea, Halmos Eszter, Huszár Anita, a Savaria Barokk Együttes, a Budapesti Tomkins Énekegyüttes, valamint a Company Canario,  Vezényel:  Németh Pál, Dobra János
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
Az előadás megvalósítására