Claudio Abbado és az Orchestra Mozart / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2013
2013.04.03.

Az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál kegyelmi pillanata volt a bolognai Mozart-zenekar március 27-i, Claudio Abbado vezényelte hangversenye a bécsi klasszikusok műveiből összeállított programmal. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Claudio Abbado
Claudio Abbado

A művészi és technikai teljesítmény effajta tökélye, makulátlan harmóniája és a mindezt kísérő, lefegyverző természetesség megnehezíti a recenzens számára, hogy beszámolója ne váljon közhelyek és szuperlatívuszok gyűjteményévé. Az alábbiakban ezért inkább néhány partikuláris mozzanatot emelek ki az előadásból.

A fenti értékelés ellenére – számomra legalábbis – némi elégedetlenkedéssel kezdődött a hangverseny az előre meghirdetett programhoz képest bekövetkezett műsorváltozás miatt. Tudom, személyes elfogultság, de számomra arányosabbnak és rokonszenvesebbnek tetszett az eredeti, Beethoven-nyitányból, Haydn sinfonia concertantéjából és Mozart-szimfóniából összeállított program. Persze örültem a végleges műsorban a Beethoven-szimfóniának, de sajnáltam, hogy Haydn, a hátrányos helyzetű zseni (Somfai László kifejezése) megint a rövidebbet húzta, és azt is, hogy a művének helyét átvevő Mozart-versenymű azért minden ifjonti bájával együtt sem tartozik ugyanabba a súlycsoportba, mint az idősödő Haydn tüneményes négyesversenye. Ám azért nem volt nagyon nehéz megbarátkozni a Beethoven 2. Leonóra-nyitányából, Mozart C-dúr oboaversenyéből és Beethoven 4. szimfóniájából álló programmal sem. Már csak azért sem, mert – a feszült, majd felszabadult hangvételű nyitánytól eltekintve – az egész hangverseny a derű és a harmónia jegyében állt. Az pedig, ezen a színvonalon nem monotóniához, hanem inkább valamifajta euforikus állapothoz vezet.

A 3.-nál jóval ritkábban megszólaló 2. Leonóra-nyitányról bebizonyosodott, hogy kiváló előadásban igenis életképes hangversenydarab. Már a zenekar első megszólalása, a forte hangzás torzításmentes és gömbölyű, mégis erőteljes karaktere azt ígérte, hogy nem mindennapi koncertélményben lesz részünk; és az első lélegzetelállító pianissimo hely után – amely nem csupán intenzitása, hanem a hangok teltsége révén is rendkívül szuggesztíven hatott – az ígéret már-már bizonyossággá vált. A zenekar az egész nyitány folyamán világos gesztusokkal, úgyszólván beszédszerűen muzsikált, hangzása több mint homogén: összeérlelt volt, és már itt világító szépséggel és tisztasággal, plasztikusan szólaltak meg a fafúvósok, élükön a világ egyik legszebb és legszárnyalóbb fuvolahangjával – hogy a remek távoli, „szabadító” trombitafanfárt ne is említsem.

 
Lucas Macias Navarro
Lucas Macias Navarro

Az oboaversenyben továbbra is folyamatosan érkeztek hozzánk az információk a zenekar kivételes kvalitásairól, ám ezekről – bevallom – erősen elvonta a figyelmet a versenymű szólistájának, a spanyol Lucas Macías Navarrónak fenomenális játéka. Nagyon kevés oboistát hallottam, aki olyan szuverén ura lett volna hangszerének, mint ez a fiatal művész. Többek között tökéletesen lágyan tud indítani vagy pianissimo tud játszani az oboa minden regiszterében, ami önmagában is ragyogó teljesítmény. Ez azonban csak potenciális adottság, amivel csak egy olyan határozott arcélű és érzékeny művész tud igazán élni, amilyen Macías Navarro. Hangja már önmagában különleges élmény: karcsúsága szinte felülmúlhatatlan, ugyanakkor egyetlen pillanatra sem válik élessé. A lassú tételben tiszta líraisággal, álomszépen oboázott, játéka a kadenciában szinte éterivé nemesült; a zárótételben pedig rendkívüli virtuozitása is nyilvánvalóvá vált, mindenekelőtt a virgonc kadenciában; sűrű és gazdag trillái önmagukban is élményt jelentettek. De mindeközben is felfigyeltünk egy-egy különösen szép, bársonyosan puha zenekari hangszínre is, például a brácsa szólamában, vagy a zenekar csiszoltságára, illetve a szólistával való összecsiszoltságára mondjuk a tagoló agogikai beavatkozásokban. 

A maga jóval összetettebb módján Beethoven 4., B-dúr szimfóniája is meghatározó módon derűs alkotás – szerzőjének világán belül mindenképpen. Talán ezzel kapcsolatban próbálhatjuk meg jellemezni valahogyan Abbadót, aki ezen az estén a maga barátságos, szerény és egyszerű megjelenésével együtt valamiféle magasabb rendű zenei lényként, de legalábbis varázslóként tűnt fel számunkra. Az, hogy a zenekar olyan gyönyörűen és kontrasztokban gazdagon szólalt meg, hogy a végsőkig differenciált módon játszott, és a tételek, művek megformálása olyan átütő erejű volt, mégis magától értetődőnek hatott, a szem számára egyáltalán nem függött össze Abbado tökéletesen egyszerű, ökonomikus, mindenfajta manírtól mentes vezénylésével. Igaz ez a legélesebb kontrasztok megformálására is: hogy a szimfónia lassú bevezetőjét feszültségek járják át, hogy a zárótétel lendületét amolyan haydnos elkomolyodások szakítják meg időről időre, úgy vált a lehető legpregnánsabb élménnyé, hogy a karmesternek ez a puritán, barátságos beszélgetéshez hasonlítható attitűdje nem változott meg érzékelhetően. Persze a közönség nem látja a dirigens arcát, s mozdulatainak számos finomságát sem. Az azonban világos, hogy bármilyen nagyszerű zenekarról van is szó, az irányok meghatározása, az ívek megrajzolása, a zene lélegzése és lüktetése, az életteliség, a plaszticitás és áttetszőség, ami az előadást átjárja, és ami egyszersmind a zenekarnak is karaktert ad, csakis egy egészen rendkívüli előadóművész megnyilvánulásaként képzelhető el. Akkor is így van ez, ha ennek a mikéntjébe a hangversenyen nemigen láthatunk bele. Hiszen a koncert előtt mindig ott van az együttes próbamunka.

Vagy az, amire fentebb már utaltam: a varázslat.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. március 27.