Saját halásunk hallására. A Szokatlan ügy – ellentétben néhány eddigi interpretálójának vélekedésével – nem „halálkönyv”, nem halállíra, hanem „életkönyv”; de a halálról (leginkább a halálról) tudó élet könyve. Noha Előhang és Utóhang keretezi a versek sorát, e tagolatlan verssorozat olvasásiránya nincs határozottan kijelölve. Semmi sem utal arra, hogy kötelező vagy tanácsos lenne a lineáris befogadás. A szövegek szinte mindegyikének kisbetűs kezdésű a címe (kivéve a tulajdonneveket), és zárójel koporsójában fekszik valamennyi: (mi legyen az ember?); (hogy kezdődött a katasztrófa?); (nemannyiralényeges-habárazérmégis); (Ká és Bá); (az élet szakaszai); (ön és én); (apokalipszis), és így tovább. Falfirka, sms, kiszámoló, mondóka, bökvers hatást tesz nem csekély hányaduk, szabályosabb epigrammatikus, haikus, epitáfiumos alakítású a rövid darabok másik csoportja, s a dalszerűség környékén helyezkedik el az a terjedelmesebb verstípus is, amely nem feltétlenül rímes. 

A rímtelenség jelenlétére azért szükséges felhívni a figyelmet, mert a kötet dinamikáját elsősorban a roppant változatos rímelés adja. A rímek lehetnek a szöveg-közkincs szájról szájra szálló elemei („sétál egy madár” / „aj be szépen jár!”), játékos-halmozó szóképzésekkel dúsított összecsengések („akinek a szíve reszket / nem érti a humoreszket / nem érti a komoreszket / halálból szőtt arabeszket”), alakilag is váratlan – akár szokatlan írásképű – megfelelések („…hallgass már! kuss! / förmedt rá egy paragráfus”; „Aki A-t mond mondjon B-t is / hogy a jog ne legyen fétis”), kancsal rímek, önrímek, csiholt alliterációk, a legkülönfélébb nyelvi bizarrrikumok („s elnyomva egy »un peu bizarre«-t / gyorsan mindent visszazárt”). Előzetes ismereteink automatizmusaiból szurkálnak a rímek, vagy a darázscsípés váratlanságával érnek. Szilágyi Ákos nem takarékoskodik a rímek döféseivel, például a „bizarre-os” (operett) három szakaszának mind a tizenkét sora rímel, többek közt a bazárt-, csizmaszárt-, huszárt-, hazárd-játékkal az operettlibrettó műfaját és a primadonnát/szubrettet, történetesen Kovács Rozált is karikírozva. 

E virgonc versalakzatok, forma-csűrcsavarok, paródiás darabok épp extrém külsejükkel állnak jót tartalmas belsejükért – s ez a kijelentés csupán azért nem igaz, mert természetesen héj és mag csak együtt, egyszerre az, ami. De a megformálás és a kötet egészéből elvonható legfontosabb tartalom szándékoltan kelti az egymás ellen munkálás látszatát. Nyelvi absztrakciók, gondolati abszurdumok révén jön létre – a groteszk nevetéskultúrájának jegyében – az olvasói felismerés: a porondon látszólag bohóckodó szöveg úgy tereli el a figyelmet a haláltényről, hogy még akkor is az elkerülhetetlenről beszél, amikor nem. Vagy legalábbis azért lazít alkalmanként a közlés szorításán, hogy aztán annál célzottabbra vegye kijelentéseit. Akárhová lapozunk, lecsaphat ránk egy ilyesféle „bon mot”: „tulajdonképpen egyetlen perc ez! / csakhogy örökké tart” (tulajdonképpen). Egyiket-másikat lehet a közhelyesség vádjával illetni, a vers- és szövegötletek sem egyenrangúak, azonban arányok, megoldások, esztétikai kódok, bölcseleti lepárlódások egyként Szilágyi Ákos szándéka, terve mellett szólnak. A nyelvi kalandozás, vágtázás végtelenül szabadnak tűnő tere egy szemvillanás alatt beszűkülhet, a versek korlátozatlan temporalitása rendre az alig-résnyi időbe fagyhat: „egyperced van a halálra / egyperced az átállásra – állíts mindent át!”. A Teremtés, Végítélet, Örökkévalóság fogalmai, képzetei nem lógnak ki a verskarneváli forgatagból, sőt: a legfontosabb forgatók.

Hiszen ahol a halál felüti a kaszáját, ott a még oly profán, akár dilinyós vonatkozások között feltétlenül meg kell jelennie Isten komolyságának, az istenek komolykodásának. Szilágyi fontos posztokon szerepelteti Istent – (Isten hirtelen megöregszik); (Isten és nagyanyám) –, az egykori sokistenhit egyik honát (Egyiptom), az antik „isteneket” – (Kataklizma és Ekpürószisz) –, a filozófus-bálvány (Nietzsche)-t, a múzsa-istennőt (Léda szíve), a focifenomén Puskást (öcsibácsi), és általában az (istenek játszadozása)-t. A Puskás-vers az aranycsapat-metaforikát, az össznépi futballmítoszt, a labdarúgó emlékének politikai kiaknázását, a szoborállító gerjedelmeket együttesen figurázza ki, ám a szállóige megszokottságáról leváló utolsó sora ajkunkra forrasztja a nevetést: „…hej meg is állt a futásban / akkor öcsibácsi / hogy örömét hogy bánatát / világgá kiáltsa // helyezték rá talapzatra / régi dicsőségét / és aztán az alapzatra / e világnak végét // világvége – öcsibácsi / egy-két percig tart csak / összetörve sípcsont-lábcsont / és tizenegy orrcsont // öcsibácsi tejóasszony / odafenn az égbe! / látod látod  mindig  mondtuk: / minden jó ha vége”. Csak e töredéknyi idézetben is nyomatékos vendégszöveg („régi dicsőség”) és halálszimbólum (lábcsont), tréfás rím (talapzat/alapzat) és rejtett utalás (a Tajo [portugálul Tejo] az Ibériai-félsziget leghosszabb folyója; Puskás Ferenc második hazája tudvalevőleg Spanyolország volt) együtt zuhítja a verset a befejezés summázatába. A butuskának látszó kabarédal egyre inkább elbújik a tragikus maszk mögé. Világvégéről, embervégéről szól a dal.

A zuhítja szót Adytól kölcsönözzük. Szilágyi Ákos is bőven kölcsönöz, literarizál, cicázik az irodalmi(as)sággal. Közöl (petőfies)-t – meg egy csomó népdalost, sanzonost, popost –, kafkásat (Gregor Samsa újabb ébredése), örkényest (egypercedvan) és seresrezsőset (Szomoruvasárnap). Közöl babitsosat is (a lírikus epilógja) – ezért lett e recenzió címe egy Babits-verseskötet (Az istenek halnak, az ember él) címének elferdítése. A Szokatlan ügy líratípusa az ún. mesterkedő költészet régebbi és újabb előzményeivel tart rokonságot, mai irodalmunkban Tandori Dezső halálfélelem-fogcsikorainak drámai zsonglőrködéséhez áll legközelebb – valójában azonban a saját kútfőből ered, amelyet Szilágyi évtizedek óta nem hagy elapadni, s amelyből a közelmúlt kellően meg nem becsült nagy műve, a könyvnyi terjedelmű Szittya-szótyár „posztfeszty-körkép”-e is feltört. A Szokatlan ügy megengedné, hogy néhány versét legkiemelkedőbbként említsük – (egy mondat a szabadságról); (Hen kai pán); (köszike); (a törvény); (talán) –, ismételten emlékeztetve a hangzóköltészeti alapjellegre (a szerző fontolgatja, hogy az általa előadott versanyagot felteszi a netre); e kötet azonban mint kötet tarthat számot megkülönbözetett érdeklődésre.