A Mohácsi testvérek – Mohácsi István és Mohácsi János – átirata nagyjából úgy viszonyul az eredeti színdarabhoz, mint Shakespeare Hamletje az ősanyag Amlethushoz. Nem a drámaírói kalibert illeti az iménti mondat – az új szöveg Vas István fordításából is letépdesi, amire szüksége van –, hanem a probléma-beépítés aktuális érzékenységét, elevenségét, felelősségét. 

Farkas Dénes

Shakespeare-nek a Hamlet esetében, 1602-ben négyszáz év „előnye” volt Saxo Grammaticus XIII. század eleji dán történetíróval szemben, s ezt a cselekményszövéstől a szimbolikán át a stílusig mindenestül ki is aknázta (már ha egyáltalán felhasználta e forrást). Mohácsiéknak négyszáz év „előnyük” van Shakespeare-hez képest, és ismeret, tapasztalat, aggodalom, tiltakozás felhalmozódott keserű többletét hozzáadhatják A velencei kalmár fő konfliktusához. Az egymásra társadalmi, gazdasági, vallási és személyes okokból fenekedő velencei zsidó pénzember, Shylock és a címszereplő Antonio kibékíthetetlennek látszó ellentétéhez így társul az etnikai különbözés, a női emancipáció és a szexuális másság kérdése. 

Míg az alapmű elsősorban azt vizsgálja, milyen megítélés alá esik Shylock konok, megbocsátásra nem hajló ragaszkodása az időben vissza nem kapott kölcsön előre kikötött borzongató kamatához, az Antonio testéből kivágható egy font húshoz, Mohácsi János rendezése elidőz az új megképzésű problémakötegeknél is. Létezik-e olyan határa az idegengyűlöletnek, amely még nem több durva tréfánál, vagy az otrombán sértő viccelődés már magában hordja a tragédiát? Van-e hivatás, amelyet nő nem tölthet be? Lehet-e akadálya a puszta leánykérésnek, hogy a kérő maga leszbikus nő?

Demokratikus törvénykezés, liberális jogrend, nagyvonalú szociális beidegződés, szuverén hit, kiegyensúlyozottan derűs életvitel keretei között sem mindig könnyű megadni e kérdések az emelkedett, elfogulatlan értelem számára helyesnek tetsző válaszait; s ha megadni lehetséges is, teljes körű és folyamatos érvényt szerezni nekik még nehezebb. De hol van az ábrázolt Velencében mindez? A Nemzeti Színház színpadán a dózse maga is beleolvad a lagúnaváros aranyifjainak önkényeskedő, heccelődő, piáló, sunyizó mindennapjaiba. Maga jár élen a paragrafusok félremagyarázásában, tiprásában. Marton Róbert nyegle, flegmán ejtőzni szerető, ám mindig fojtogató, ugrásra kész cinikus uralkodót játszik, akitől a cimboráinak sem árt tartaniuk. Meg sem próbál ügyelni arcizmai rándulásaira, amikor már nagyon elege van a „törvényesdiből”. Óne zsenír szentesíti az igazságtalanságot.

Szatory Dávid, Gáspár Sándor

Velencében rokonszenvesebbek, elmésebbek a nők, mint a férfiak. A leánykérési mellékszálban (mellék-…?) Radnay Csilla (Portia) mosolyos élet-kíváncsisággal keveri a naiv hölgy és a diplomázásra készülő doktoranda vonásait, komornájaként Martinovics Dorina (Nerissa) karattyolósabb, kuncogósabb (íróilag némiképp logikátlan) formában utánozza úrnőjét. Gáspár Kata aragóniai nő-hercege a sapphói szerelem megértést követelő vallomásának végzetes ifjúi ködösségével sem marad adós, Bánfalvi Eszter (Jessica) pedig hol erre, hol arra lendíti az egyre kétségbeesettebb ember-ingát, a pénzkölcsönző zsidó lányát, aki nem indokolatlan szökése, kikeresztelkedése és házassága után, a Shylock kontra Antonio pörben hiába szeretne mindkét fél érdekében érvelni. Nemhogy békét nem szerez: a maga asszonyi, erkölcsi legitimitását is elveszti.

 

 

 

Szatory Dávid, Radnay Csilla, hátul Makranczi Zalán

A díszletet – a padlatból kiemelkedő különféle lépcsőzeteket és a zsinórpadlásról leeresztett kiegészítőket is – a nevezetes ládikó-rébuszra rímelőn konkrét és elvonatkoztatott (részint kivilágítható) dobozokból és rokon formákból hozta létre a harmadik Mohácsi testvér, Mohácsi András. Néha lötyögnek a térben a lötyögő ficsúrok, olykor kopársággá válik a jelzésesség, esetlenné magasság és mélység, viszont például az arany, ezüst és ólom ládikó (melyik rejtheti Portia képmását? – törik a fejüket a kérők) egyszerű, titokzatos oltárként különül el (Gáspár Kata a csukott kubusokba félrehajtott fejjel belehallgatva szeretné kifürkészni a helyes döntést). Remete Krisztina szép-szorongató színátmenetes jelmezei (egy kivételével valamennyinek eleme a fekete, s ama fehér is: gyász) fele részben reneszánsz korfestő ruhák, felében mai, XXI. századi öltözékek.

Semmi ok a díszletre fogni az előadás bizonyos fogyatékosságait. Az új szöveg túl hosszúra sikeredett. Egyfelől erényei folytán (Shylock és Jessica apa–lánya ellentéte mögött is megjelenik egy fontos, regényes új indok; a sok friss információt értelmezések közepette el is kell helyezni a diskurzusokban; Portia és Nerissa álruhátlan „álruhás” bírósági, igazságosztó fellépése, női mivoltuk leplezetlensége – a Shakespeare-nek adott geller – a végén szintúgy időigényes új összetevő), másfelől bőbeszédűsége és ötletelő impulzusbősége miatt. Mohácsiék A Dohány utcai seriff című előadásának fel nem használt készletéből túl sok zsidóvicc származott át ide; „a hétvégén kikapott a dózse” s még egy-kettő gyenge csattanó. Külön játékot kap egy babzsák is, mely rizszsáknak bizonyul. Kínai portéka; kiszóródó rizse szintén funkcióhoz jut. Motívum-interferenciák lépnek fel a dialógusokban, bosszantó, kicsinyes pepecselések a játékszervezésben (például Jessica szökésekor). A három muzsikus, a zeneszerző Kovács Márton, valamint Zságer-Varga Ákos és Némedi Árpád közreműködése ugyancsak kileng a szerencsés és kevésbé szerencsés hangkulisszák keltése között. Némedi, zenészségéből ki-kilépve, eljelentékteleníti a hepciás Lanzelót (aki egy további újabb diszkrimináció hordozója: gnómsága miatt célpontja-bohóca-ellenfele a vele packázóknak).

Radnay Csilla. Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

A színészi teljesítmények általában nem emelkednek az átlag fölé, a Nemzeti Színházban (illetve Mohácsi keze alatt is) megszokott erőteljes csapatmunka ezúttal döcögősebb. Makranczi Zalán (Gratiano), Mátyássy Bence (Lorenzo), Szatory Dávid (Bassanio), Farkas Dénes (Salerio), Fehér Tibor (Francesco) a léhaság és fekete humor szcénáiban meggyőzőbb, mint e jellemszegény fickók kivesézésében. Alig különbözik tőlük a náluk idősebb (a darabban éppen negyvenedik születésnapját jó hosszan ünneplő) Antonio. Ez ugyan beszédesen vall a fertőző, hitvány tömegtudatról, az elúrhodó általános szidalom-nyelvezetről, a kompánia egymással sem szolidáris tagjainak relatív „egyformaságáról”, ugyanakkor nem kedvez a szerepébe fokozatosan beleszürkülő Hevér Gábornak, aki a korábban hol pattogó, hol mélázó, aligha teljesen kiérlelt figuráról – a megkésett benső ráébredés tétova kezdeményeiről – a túlvariált befejezés mozgássorában árulhatja el a legtöbbet.

A legsúlyosabb alakítás Gáspár Sándoré. Shylockja a magát minden konfliktus elviselésére, feldolgozására, túllépésére tűrőképessé tett férfi. A színész meglassított beszéde kődarabokként hullatja a szavakat. Kemény mérlegeléssel megküzd a rossz döntésért, hogy belemenjen a kérlelhetetlen bosszú csapdájába: Gáspár a szeretet kifejezésére kevéssé alkalmas szigort, a parancsolásban is érződő sutaságot, a családi sérelmek sebeit mind beleszorítja e kőemberbe. Színész- és alkotótársaival együtt nagyon sokat tesz azért, hogy a társadalmi méreteket öltő gyűlölet, a valamennyi polgár által többé vagy kevésbé szított és gyakorolt nyelvi diszkrimináció, számos egyéb negatív jelenség elharapózása ellen tiltakozást ébresszen. Ám mint Antonio sorra elsüllyedő hajóit tengeren a szél, a hánytorgó előadás őt is alaposan megdobálja.