Il Giardino Armonico / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2013
2013.04.01.

Néhány éves szünet után ismét a Tavaszi Fesztivál vendége volt Giovanni Antonini és méltán világhírű milánói együttese, az Il Giardino Armonico. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Il Giardino Armonico
Il Giardino Armonico
Mint legutóbb, úgy ezúttal is oratóriumot adtak elő: Händel fiatalkori, ám döbbenetesen érett mesterművét, az Il trionfo del tempo e del disinganno című olasz szövegű kompozíciót (HWV 46a), amely már a kórus hiánya miatt is oly gyökeresen különbözik a jóval későbbi londoni oratóriumoktól (nem beszélve a dublini Messiásról). Legutóbbi, kissé halványabb szereplése után az együttes ezúttal ismét régi fényében tündökölt: estjük valósággal lázba hozta a közönséget. Az egytől egyig elsőrangú, ám mégsem egészen egyenértékű énekesekből álló szólista-kvartettől eltekintve az előadás minden tekintetben reveláció erejű volt.



Az Il trionfót Händel kétszer dolgozta át élete folyamán, egyszer olasz, egyszer pedig angol szöveggel. Ezektől a változatoktól eltekintve sohasem kísérletezett többé az olasz oratóriumnak ezzel a mai szemmel nézve kissé életidegen alfajával, az erkölcsi (s csak másodlagosan valláserkölcsi) célzatú allegorikus kantátával, amely nélkülözi mind a – például Carissimi vagy Alessandro Scarlatti nevével fémjelzett – olasz egyházi oratórium magas hőfokú vallási töltését, mind pedig a későbbi Händel és mások, mondjuk egy Charpentier oratóriumainak izzó drámaiságát.
 
 
 
Ebben az esetben röviden arról van szó bő két órán keresztül, hogy az ifjú Szépség, készpénznek véve a Gyönyör szirénhangjait, dacosan félresöpri a Józanság és az Idő figyelmeztetéseit az élet során követendő értékekre vonatkozóan, ám lassanként ráébred arra, hogy a Gyönyör rossz tanácsadó volt, s jelentékeny bűnbánatot tanúsítva, látványosan szakít vele. Ez ugyebár sovány és borzasztóan erényes, Miss Watsonhoz illő tartalom, és első ránézésre nemigen tetszik alkalmasnak élvezhető zenemű létrehozására. Annak, hogy a zenemű mégis sokkal több, mint élvezhető, alapvetően kétféle oka van. Az egyik az, hogy jóllehet a szövegkönyv írója, Benedetto Pamphili bíboros volt (bár ennek a súlyából levon valamit, hogy már az édesapja is az volt), a librettó az adott keretek között is valódi élet- és emberismeretről tesz bizonyságot. Egy angol méltatója szerint egyenesen az emberi psziché enciklopédiája –, és érezhetően az opera világa felé tolja el a darabot, alkalmat adva az ott szokásos áriatípusok – bosszú-, vihar- és hasonló jelenetek – beillesztésére.
 
 
 
Julija Lezsnyeva
Julija Lezsnyeva
A másik tényező maga Händel, aki a konvencionális tételtípusokat is olyan eredeti, váratlan és besorolhatatlan módon teremti újjá, hogy nem győzzük a fejünket kapkodni a meglepetéstől, például a II. rész Tu giurasti di mai non lasciarmi kezdetű – furioso jellegű – áriájában az elképesztő, már-már Stravinskyt idéző dallamütközések hallatán. Ennek következtében, ha a darab olyan előadóra talál, aki felismeri a műnek egyrészt az operai karakterét, másrészt a hallatlan esemény- és ötletgazdagságát, sőt mindezt a hallgató számára is érzékelhetővé tudja tenni, akkor a siker garantálva van. Márpedig Giovanni Antonini és együttese pontosan az ilyen előadó megtestesítője.
 
 
 
Antonini vezénylése felületes ránézésre azt a fékezhetetlen mozgásigényt, szinte ördögi temperamentumot testesíti meg, amelynek révén az Il Giardino – eleinte elsősorban Vivaldi-interpretációival és lemezeivel – 1990 táján letette a névjegyét. Gondosabb megfigyelés, illetve a hangzó eredménnyel való összevetés azonban azt mutatja, hogy a művészeti vezető „túlmozgásos” vezénylése nem a közönségnek szóló hókuszpókusz – Antonini mozgása végtelenül kifinomult és kontrollált, s azért olyan sűrű, azért kell annyit dolgoznia, mert maga a zene eseménydús, mert mindig akadnak benne aláhúzandó történések, és ő semmit sem akar a véletlenre bízni. A zenekar pedig nem csupán egészen ritkán hallható perfekcióval valósítja meg elképzeléseit – a korai Il Giardino nemcsak temperamentumával, de technikai tökélyével is új korszakot nyitott –, hanem hallatlan érzékenységgel és zenei hajlékonysággal szolgálja a lényeget, a zene minden pillanatban lankadatlan intenzitással történő újjászülését is. Egyes zenészek, a terjedelmes darab emlékezetes pillanatai nemigen sorolhatók fel e helyen; különben is, a zenészek – köztük a fiatal arcok – egyszerűen egytől egyig nagyszerűek voltak. Az énekesekre azonban érdemes még néhány szót vesztegetni. 



Roberta Inverezzi
Roberta Inverezzi
A darab négy szólistája viszonylag ritka hangi összeállítást képvisel. Az egyik oldalon – a Szépség és a Gyönyör megtestesítőjeként – két szoprán szerepel; ezt a két szólamot Roberta Invernezzi, illetve az orosz Julija Lezsnyeva énekelte. A másik oldalon a Józanságot alt, az Időt pedig tenor énekes testesíti meg; ez a két énekes Sara Mingardo, illetve a lengyel Krystian Adam volt. Azért hangsúlyozom a nemzetiségeket, mert – egy kivétellel – példásan plasztikus, érthető és kifejező szövegmondást tapasztalhattunk az énekesek részéről. A kivételt a még mindig rendkívül fiatal, de annál ünnepeltebb és divatosabb Julija Lezsnyeva jelentette, aki elmosódott mássalhangzóival, a tagolásnak és a szavak, hangsúlyok differenciáltságnak a hiányával jelentősen elmaradt partnereitől. Lezsnyevának a barokk frazeálás és zenei hangsúlyozás természetéről is kiforratlan ismeretei vannak – miközben egészen magas színvonalon énekel: hangja kiegyenlített, kristálytiszta, vonalérzéke kitűnő, és semmiféle technikai problémát nem ismer. A fent jelzett hiányosságok miatt azonban nem annyira a korszak szemléletében elsődleges szöveget szólaltatja meg zenei eszközökkel, hanem inkább valamifajta tökéletes hanggenerátorra emlékeztet. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy adott esetben, például a Rinaldo című operában újrahasznosított és slágerré vált, Lascia la spina kezdetű áriában ne tudott volna figyelemre méltó módon atmoszférát teremteni.
 
 
 
Roberta Invernezzi – aki a Fesztiválzenekar tavaly őszi barokk koncertjén már a korabeli gesztika rendkívül tehetséges művelőjeként is bemutatkozott – ezzel szemben tüneményesen énekelte az oratórium – nevezzük így – főszerepét: szövege élményszerűen élő volt, rendkívül szép, könnyű, de nem testetlen hangja ezerfajta hangsúly és árnyalat megkülönböztetésére volt képes, és jelentős színészi-drámai képességei is megmutatkoztak, többek között a Gyönyörrel való, valóban operába illő hisztérikus szembefordulásban a darab végkifejletében. Bármennyire más megközelítést képviseltek is, duettben a két szoprán elbűvölő hatást keltett együtt. Ugyanezt mondhatjuk el a másik két énekesről, akik – mint már utaltam rá – egyaránt mintaszerűen deklamálták a szöveget, s gazdag zenei eszköztárat igénybe véve, tisztán, kulturáltan, kontrolláltan énekeltek. Ami a hangi adottságokat illeti, Sara Mingardo kivételesen szép és magvas, mély regiszterrel és rendkívül egészséges, kiegyenlített technikával bír; éneklésében a művi sötétítésnek még az árnyéka sem jelenik meg. Ugyanakkor hangerőben néha alulmaradt a zenekarral szemben. Krystian Adam egy árnyalattal talán halványabb egyéniség társainál, de lehetséges, hogy ezt a benyomást egy kisebb kezdeti indiszpozíció okozta, mert éneklése a mű második felében határozottan kinyílt és erőre kapott.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. március 22.