Már az írónő Alkonyat-sorozatának kapcsán is sokkal izgalmasabb kérdésnek bizonyult a filmek rejtett üzenete, mint maguk az alkotások, és nincs ez másképp a legújabb Stephenie Meyer-adaptáció, A burok esetében sem. A 125 perc igazi kihívást nem annyira a filmkritikusoknak, mint inkább a lélekbúvároknak és a művészetszociológusoknak tartogat: mégis, mi lehet a jóságos űrlény által megszállt Melanie Stryder (Saoirse Ronan) történetében, ami egész generációkat (és elsősorban azok nőnemű tagjait) bír rá, hogy számolják a napokat a premierig? 

A pszichológusok már az Alkonyat apropóján is mindenféle freudiánus megközelítésekkel dobálóztak, és persze mindenről az jutott eszükbe, mondván: Edward, a vámpír másról sem beszél, mint az önmegtartóztatásról, épp ezért ideális „partner” egy bimbózó szexualitású tinilány számára. A vámpírmítosz folytatásában ráadásul még a szerelmi háromszög problematikája is megjelent – sokat elárul tudattalan vonzalmainkról, hogy Bellához hasonlóan a vámpírt, vagy eltérően tőle a farkasembert fogadnánk-e szívesebben az ágyunkba. 

Hogy Meyer az újrahasznosítás elkötelezett híve, A burokból most egyértelműen kiderült. A medúzaszerű űrlény (de mindenképpen valaki/valami a csalánosok törzséből), aki Melanie testébe/burkába költözött a Föld megszállását követően (és egyébként ezeréves) komoly dilemmával szembesül a film során: űrlényként nem arra a pasira gerjed, mint akivel anno hősnőnk járt. Az ambivalenciából hasznot is húzhatna akár: mindkettőjükkel lehet kavarni például anélkül, hogy csalná őket. Mondjuk ki bátran: Stephenie Meyer egy zseni (és/vagy tudattalanul hajlamos a promiszkuitásra?) 

Melanie nem érzi át azonban a helyzetével járó előnyöket, szenved is piszkosul. Pontosabban hol ő szenved attól, hogy a csalános, akit korábban Vándornak, később Wandának (?) hívnak, Ian (Jake Abel) iránt táplál gyengéd érzelmeket; hol pedig a csalános sínyli meg az elkötelezett Melanie-t, aki maradna inkább a régi pasija, Jared (Max Irons) mellett. Egyszóval: álmomban két macska voltam és játszottam egymással.    

Az említett „kommuna” egyébként egy barlangrendszerben lakik további ellenállók társaságában – ők azok, akik nem tudtak megbarátkozni a ténnyel, hogy a több bolygót már gyarmatosító űrlények a Földön is berendezték minden világok legjobbikát, ahol a megszállt emberek barátságosak, békések és segítőkészek, nincs környezetszennyezés és bűnözés sem. Hősnőnk helyzetét tovább nehezíti, hogy köszönhetően többszörös személyiségzavarának, hasonló gondokkal kénytelen szembenézni, mint az átlagzombi – a barlanglakók egyik fele (Melanie teste ide vagy oda) azonnal kivégezné, és elsőre csak a törpe minoritás fogja fel, hogy a savókék szempár szép lelkének tükre.

Természetesen akad más példa is a Meyer-féle újrahasznosításra (és egyben újabb mögöttes tartalomra). Ahogy azt már az Alkonyatban is megtapasztalhattuk, az írónő a párválasztást illetően meglehetősen liberális nézeteket vall, kiáll a fajok közti keveredés mellett (vámpír az emberrel), és most sincs ez másképpen: csalános és Homo sapiens között szárba szökkenhet a szerelem, mint erre Wanda és Ian vonzalma a példa.

És hogy a film akciószáláról se feledkezzünk meg – nem elég, hogy Wanda Melanie testében beilleszkedési zavarokkal küzd a barlanglakók közösségében és párkapcsolati zűrök is nehezítik az életét, egy Hajtó (Diane Kruger) szintén a nyomában liheg, bizonyítván, hogy az űrlények mégsem annyira békések, mint ahogyan azt magukról hirdetik. Legalábbis képesek erőszakos módszereket bevetni annak érdekében, hogy a Földön mindenki békében éljen.   

Andrew Niccol, aki anno olyan mozikat jegyzett, mint a Gattaca, a Truman show vagy épp a Fegyvernepper, rejtély, hogy mit akarhatott rendezőként és forgatókönyvíróként ettől az alapanyagtól. A film egyetlen pozitívuma (az új-mexikói sivatagos helyszín, ahol a barlanglakók laknak) sem annyira az ő, mint inkább a természet érdeme, úgyhogy hiába is dicsérnénk meg operatőrével (Roberto Schaefer) egyetemben az impozáns premier plánokért, ha hozott anyagból dolgozott. Ráadásul ezekből a képekből jóval kevesebb is akad a filmben, mint az zegzugos barlangrendszerben felvett belsőkből, ahol Melanie a benne lakó Wandával folytat hosszú és unalmas párbeszédeket. Vagy fordítva.