Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HINNI VAGY NEM HINNI

Máté-passió Frieder Berniusszal és együtteseivel / Müpa
2013. márc. 25.
Az idei évad új formátumú Müpa-műsorfüzeteinek egyik erőssége a műismertetők mellett megjelenő interjú műfaja: a fellépő művészek közvetlen, de tartalmas beszélgetésekben vallanak a darabokról, amelyeket a koncerteken a közönség hall. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.
Frieder Bernius
Frieder Bernius

A két márciusi Máté-passió (BWV 244) közül az első karmestere, Frieder Bernius (1947) is ezt tette. Fazekas Gergely többek közt azt kérdezte tőle: minek tekintsük ma a mű előadását, vallásos aktusnak vagy művészi eseménynek? Jogos és fontos kérdés, amely persze sokféle gondolatot indíthat el. Bernius, aki protestáns lelkész apa és egyházzenész anya gyermekeként a keresztyén hitet közvetítő zeneművek napi rendszerességű előadásainak légkörében nőtt fel, adhatna e kérdésre követelően szigorú választ is. Nem ezt teszi. Vélekedése a political correctness szellemében toleráns: a Máté-passió katarzisát a nem hívők tömegétől sem kívánja elvenni. Sőt ha jól értem, szerinte a karmesternek és a muzsikusoknak sem kell hinniük. „Bachban kell hinni” – mondja.

Ehhez képest, ha választ keresek arra a kérdésre, mi is adta az est különös varázsát, mi tette az élményt torokszorítóvá és a szemsarokba nem egyszer könnyet csalogatóvá annak ellenére, hogy nem éreztem a nagyság – sem a gardineri drámai kontrasztok, sem a harnoncourti lobogás – jelenlétét, alighanem mégis a hit, az Isten felé forduló ember alázata környékén kell keresnem a választ. Nem tudom, Frieder Bernius, a ludwigshafen-oppaui születésű magánember megőrizte vagy felülbírálta élete során szüleitől örökölt hitét, sőt vallását, s nem is tisztem ezt firtatni, lévén a kérdés magánügy. De hogy az általa vezényelt előadás mély hitet sugárzott (vagy talán nem is a hit, inkább a Megváltó megrendült tisztelete a megfelelő szó, az Albert Schweitzer-i etika kulcsfogalmával: Ehrfurcht), s hogy ez a spirituális többlet emelte még magasabbra a karmester által alapított és vezetett Stuttgarti Kamarakórus és Stuttgarti Barokk Zenekar amúgy is igen magas színvonalú és igényes zenélését, számomra nyilvánval

Tilman Lichdi
Tilman Lichdi

ó.

Evangéliumi egyszerűség és közvetlenség, amely nem mond ellent a kifinomult árnyalásnak és a részletgazdagságnak – ez lehetne a produkció jellemzésének kulcsmozzanata. Emiatt érezhettük úgy, hogy a magasrendű (és a Máté-passióban egyébként is megkapóan drámai) formák jelenléte ellenére a korálok hordozzák négysoros szerkezetük jelképes vállán a Mű terhét, s válnak az előadás legtisztább, leginkább felemelő perceivé. A korál majdnem imádság – Bernius előadásában ezek az énekek „majdnem” nélkül, a magába tekintő egyén és a közösség önvizsgáló fohászaként hatottak. Nem hatásos, hanem mély, gazdag és szuggesztív volt az előadás: a szövegben és zenében rejlő gondolati tartalmak érzékeny feltárása jellemezte. Mérsékelt létszámú muzsikusgárda állt és ült a pódiumon: a kettős kórus 13-13 tagot számlált, s a hozzájuk csatlakozó kettős zenekar létszáma is ehhez illett. Ennek megfelelően az énekkari hangzás mindvégig áttetsző, kristályos maradt – de tudott erőteljesen zengeni is. És persze – ahogyan az Gardiner Monteverdi Kórusának megszületése óta öntudatos régizenei énekkarokban követelmény (így van ez a Vashegyi György alapította-vezette Purcell Kórusban is) – szólistakaliberű tagok alkotják az egyes szólamokat, olyanok, akik alkalmasak arra, hogy a Máté-passió kisebb szerepeit (Péter apostol, Júdás stb.) is vállalják.

A zenekar a kóruséhoz hasonló kvalitásokat mutatott: telt, bársonyos, mégis otthonosan körülhatárolt hangzás, a vonósoknak azzal a jól esően sprőd tónusával, amely a historikus zenekari színek egyik legkedvesebbike, szólózni is kész, remek bőgőssel, kiváló gambajátékossal, rátermett koncertmesterrel. Együtt él, együtt lélegzik ez a hangszeres műhely Frieder Berniusszal, aki minden külsőség nélkül, hallatlanul rokonszenves önátadással, a mű áramában mélyre merülve tart össze, terel és kalauzol a zenedrámai folyamatban kórust, zenekart és szólista együttest. Utóbbi tagjai közül első helyen kell említenünk Tilman Lichdi könnyű, német tenorját, egy ártatlanul tiszta, részvéttel teli és megidéző hevületű evangélista-személyiség vokális vehikulumát – a produkció egyik remek oszlopát. A hajdani fiúaltból rangos basszbaritonná érett Christian Immler magvas, kulturáltan kezelt orgánumával és személyiségének tartásával egyaránt hiteles Krisztust jelenített meg. A brit Joanne Lunn kifinomult szopránja, az affektusgazdagon éneklő, kanadai Daniel Taylor érzékeny férfialtja és a valamivel kevesebb feladathoz jutó, de kulturáltan közreműködő basszus, Gotthold Schwarz külön-külön és együtt is hozzájárultak ahhoz, hogy a Máté-passió előadásának sikerét egységes esztétikai hátterű, világszínvonalú szólistagárda szolgálja.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek