Frieder Bernius |
A két márciusi Máté-passió (BWV 244) közül az első karmestere, Frieder Bernius (1947) is ezt tette. Fazekas Gergely többek közt azt kérdezte tőle: minek tekintsük ma a mű előadását, vallásos aktusnak vagy művészi eseménynek? Jogos és fontos kérdés, amely persze sokféle gondolatot indíthat el. Bernius, aki protestáns lelkész apa és egyházzenész anya gyermekeként a keresztyén hitet közvetítő zeneművek napi rendszerességű előadásainak légkörében nőtt fel, adhatna e kérdésre követelően szigorú választ is. Nem ezt teszi. Vélekedése a political correctness szellemében toleráns: a Máté-passió katarzisát a nem hívők tömegétől sem kívánja elvenni. Sőt ha jól értem, szerinte a karmesternek és a muzsikusoknak sem kell hinniük. „Bachban kell hinni” – mondja.
Ehhez képest, ha választ keresek arra a kérdésre, mi is adta az est különös varázsát, mi tette az élményt torokszorítóvá és a szemsarokba nem egyszer könnyet csalogatóvá annak ellenére, hogy nem éreztem a nagyság – sem a gardineri drámai kontrasztok, sem a harnoncourti lobogás – jelenlétét, alighanem mégis a hit, az Isten felé forduló ember alázata környékén kell keresnem a választ. Nem tudom, Frieder Bernius, a ludwigshafen-oppaui születésű magánember megőrizte vagy felülbírálta élete során szüleitől örökölt hitét, sőt vallását, s nem is tisztem ezt firtatni, lévén a kérdés magánügy. De hogy az általa vezényelt előadás mély hitet sugárzott (vagy talán nem is a hit, inkább a Megváltó megrendült tisztelete a megfelelő szó, az Albert Schweitzer-i etika kulcsfogalmával: Ehrfurcht), s hogy ez a spirituális többlet emelte még magasabbra a karmester által alapított és vezetett Stuttgarti Kamarakórus és Stuttgarti Barokk Zenekar amúgy is igen magas színvonalú és igényes zenélését, számomra nyilvánval
Tilman Lichdi |
ó.
Evangéliumi egyszerűség és közvetlenség, amely nem mond ellent a kifinomult árnyalásnak és a részletgazdagságnak – ez lehetne a produkció jellemzésének kulcsmozzanata. Emiatt érezhettük úgy, hogy a magasrendű (és a Máté-passióban egyébként is megkapóan drámai) formák jelenléte ellenére a korálok hordozzák négysoros szerkezetük jelképes vállán a Mű terhét, s válnak az előadás legtisztább, leginkább felemelő perceivé. A korál majdnem imádság – Bernius előadásában ezek az énekek „majdnem” nélkül, a magába tekintő egyén és a közösség önvizsgáló fohászaként hatottak. Nem hatásos, hanem mély, gazdag és szuggesztív volt az előadás: a szövegben és zenében rejlő gondolati tartalmak érzékeny feltárása jellemezte. Mérsékelt létszámú muzsikusgárda állt és ült a pódiumon: a kettős kórus 13-13 tagot számlált, s a hozzájuk csatlakozó kettős zenekar létszáma is ehhez illett. Ennek megfelelően az énekkari hangzás mindvégig áttetsző, kristályos maradt – de tudott erőteljesen zengeni is. És persze – ahogyan az Gardiner Monteverdi Kórusának megszületése óta öntudatos régizenei énekkarokban követelmény (így van ez a Vashegyi György alapította-vezette Purcell Kórusban is) – szólistakaliberű tagok alkotják az egyes szólamokat, olyanok, akik alkalmasak arra, hogy a Máté-passió kisebb szerepeit (Péter apostol, Júdás stb.) is vállalják.
A zenekar a kóruséhoz hasonló kvalitásokat mutatott: telt, bársonyos, mégis otthonosan körülhatárolt hangzás, a vonósoknak azzal a jól esően sprőd tónusával, amely a historikus zenekari színek egyik legkedvesebbike, szólózni is kész, remek bőgőssel, kiváló gambajátékossal, rátermett koncertmesterrel. Együtt él, együtt lélegzik ez a hangszeres műhely Frieder Berniusszal, aki minden külsőség nélkül, hallatlanul rokonszenves önátadással, a mű áramában mélyre merülve tart össze, terel és kalauzol a zenedrámai folyamatban kórust, zenekart és szólista együttest. Utóbbi tagjai közül első helyen kell említenünk Tilman Lichdi könnyű, német tenorját, egy ártatlanul tiszta, részvéttel teli és megidéző hevületű evangélista-személyiség vokális vehikulumát – a produkció egyik remek oszlopát. A hajdani fiúaltból rangos basszbaritonná érett Christian Immler magvas, kulturáltan kezelt orgánumával és személyiségének tartásával egyaránt hiteles Krisztust jelenített meg. A brit Joanne Lunn kifinomult szopránja, az affektusgazdagon éneklő, kanadai Daniel Taylor érzékeny férfialtja és a valamivel kevesebb feladathoz jutó, de kulturáltan közreműködő basszus, Gotthold Schwarz külön-külön és együtt is hozzájárultak ahhoz, hogy a Máté-passió előadásának sikerét egységes esztétikai hátterű, világszínvonalú szólistagárda szolgálja.