Jérôme Bel – Theater Hora: Sérült színház (Disabled Theater) / Trafó
2013.03.27.

Alig több mint egy éve Pichet Klunchun thai táncossal közös, kétszemélyes estjével járt legutóbb nálunk Jérôme Bel. Az ismerkedéstörténetet megörökítő, újrajátszó, egymásra csodálkozásból épített művet most – bizonyos értelemben – hasonló követte, a Theater Hora fogyatékos művészeivel. HALÁSZ TAMÁS KRITIKÁJA.

Ismerkedve Jérôme Bel Disabled Theatre című, Budapestre érkezett munkájával, természetesen azonnal lecsaptam a Revizoron közölt, Szoboszlai Annamária készítette, kiváló interjúra. Ritkán érzem, hogy legszívesebben kritikámba kopipésztelném egy-egy alkotó teljes mondandóját. Ritkán érezhető az érzelmes és bölcs tudatosság olyan foka, mint itt, Bel megnyilatkozásában: gondolataihoz – recenzensként – nem egyszerű bármit hozzátenni.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A francia rendező-koreográfus, táncos régi ismerősünk, aki ráadásul Budapesten debütált. Jelentős nemzetközi ismertségű, külföldi művész esetében ez akkor is óriási dolog, ha az illető, azaz Bel enyhén szólva már kevéssé büszke a létrejött produktumra. Akárhogy is: a francia művész Sara Denizot-val az I. Magyarországi Kortárs Táncfesztiválon mutatta be Nem éri meg (Pas le peine) című produkcióját, első önálló művét 1989 júniusában, a Petőfi Csarnokban. Nem tudom megállni, hogy le ne jegyezzem: a korabeli színlapon a jegyárat is feltüntették. 60 forint. Rég volt.

1997-ben jött aztán Budapestre ismét Jérôme Bel: A szerző által adott név (Nom donné par l’auteur) című, sejtelmes, groteszk szólója volt látható a MU Színházban. Bel önálló alkotói pályáját megelőzően olyan (Magyarországon is ismert) társulatokkal dolgozott, mint a l’Esquisse, a Compagnie Philippe Découflé, Caterina Sagna társulata, vagy (és ez friss élményeinket számba véve meglepő) a nemrég ugyancsak a Trafó színpadán vendégeskedett Angelin Preljocaj-együttes. 

Bel 2001-es, nagy-britanniai turnéja széthajtogatható leporellójának egyik oldalán egyetlen, nagyméretű fotó látható. A képen tágas színpad, melyet sűrűn redőzött függöny keretez három oldalról. A hatalmas, üres térben egyetlen objektum, egy mikrofonállvány látható. A kiadvány bő egy évtizede készült, de tökéletesen mutatja a kíváncsi, ismerkedő, a maga körül megtapasztaltat közönségével barátként megosztó, színpadra emelő és bemutató francia világát.

Jérôme Bel felkérésre érkezett a zürichi Hora Theater együtteséhez, ám elsőre még nemet mondott együttműködési ajánlatukra. Rácsodálkozott a kicsi társulat fogyatékkal élő művészeire, színpadi jelenlétük erejére. A most Magyarországon is bemutatott, rengeteg elismerést elnyerő, de komoly vitákat is kiváltó produkció öt hét alatt készült el aztán.

A 2012-es Disabled Theater nyitó képében, a színpadon ugyancsak egy mikrofon, állványon. Ettől jobbra, egészen a szélen, árnyékban, egy pult mögött Bel asszisztense és egy magyar tolmács ül: a csak svájci németül (Schweizerdeutsch, azaz Schwizerdütsch) beszélő játékosok szövege az ő irányításukkal kerül magyar nyelven a kivetítő vásznára és Bel asszisztense, Chris Weinheimer egyfajta játékmesteri funkciót is ellát. A mikrofon mögött tíz egyforma szék, katonás precizitással sorba rendezett ásványvizes palackokkal. 

A „mesélő” rövid instrukciókat ad. Először arról beszél, hogy „Jérôme” megkérte a színészeket: egyesével lépjenek be a térbe és egy percig álljanak mozdulatlanul a közönség előtt, majd menjenek ki a színpadról. Ezen a ponton idézek először az említett interjúból: „Ha a villamoson találkozol ezekkel az emberekkel, nem nézed meg őket. Nem akarsz bennük rossz érzést kelteni. Lényegében nem látjuk őket. Ez gond. Azért nem kerülünk kapcsolatba velük, mert a kapcsolatfelvétel első lépése a másikra vetett hosszabb pillantás.” Felkavaró ez a felütés, melyet követően a néző még egy darabig azt fürkészi, vajon ez nekik is jó? A kiállás, a láthatóság, megmutatkozás, ez az egész?

A kérdést aztán egyfajta pironkodtató felismerés oldja, teszi értelmetlenné – kinek-kinek melyik percben a kilencvenből, legvégső esetben akkor, amikor már beszél is erről egyikük-másikuk –, hogy persze, persze, hogy jó. Akkor is az, ha például egyikük egy családtagja véleményét idézi, hogy ez „majomparádé”. A Hora egy húsz éve alapított, fogyatékos színészekből álló társulat, gazdag repertoárral – hasonló a hazai, nagyszerű Baltazár Színházhoz. Milyen is lenne, ha nem jó? Indulattal gondolok erre, mert Bel beszélt róla, hogy darabjuk „sokkolta” az avignoni kritikusokat, meg, hogy lefasisztázták. Hogy mit?

Torokszorító, hipnotikus élmény az elénk lépők: Remo Beuggert, Gianni Blumer, Damian Bright, Matthias Brücker, Matthias Grandjean, Julia Häusermann, Sara Hess, Miranda Hossle, Lorraine Meier és Tiziana Pagliaro szemlélése. Nem tudjuk még, miféle kalandokban veszünk részt velük. Az instrukciók, az egész „ceremónia” kissé pattogós, de az egymás után belépő szereplők minden apró moccanása, gesztusa beszédes: e felütés a szó legjobb értelmében rafináltan felépített játék kiváló kezdése. Dehogyis majomparádé. Párbeszéd. 


A néző először is lelassul (magukat, betegségüket jellemezve több előadó is használja a lassú szót) és egyszerre egy rejtelmes kapu túloldalán találja magát. Nézi ezeknek az elragadó embereknek a vonásait, alkatát, ruháját, megfigyeli, hogyan lépnek be a térbe, hogyan érzékelik az egy percet (van, aki pár másodpercre áll csak elénk, más bőven rátesz az időtartamra). De végtére is, nem ezt cselekedjük minden színházi előadás során? 

A következő kör (ekkor már minden érkező a színen is marad, s leül egy székre) a bemutatkozásé: elmondják a nevüket, az életkorukat, végül a foglalkozásukat, határozottan mondják a mikrofonba: Schauspieler / Schauspielerin. A játékosok 20 és 42 év közöttiek, túlnyomó részük Down-szindrómás. Mikor a következő körben, ugyancsak egyenként beszélniük kell másságukról, billenni kezd a szikárság. Már nem puszta tényközlést hallunk: közülük összesen talán ketten mondják ki a „Down” szót. Figyelem- vagy tanulási zavart említenek, Gianni Blumer pedig azt mondja, az ő problémája, hogy hogyan tegye a szájába a kezét. A Horások varázslatos világa lassan nyílni kezd. E pontról emlékszem első, legördülő könnycseppemre is: Julia Häusermann a mikrofonhoz lép és kimondja: Down-szindrómás és nem szeretne az lenni. Előadások tucatjait adnám ennek a húsz másodpercnek az erejéért.

A láthatatlan Jérôme utasításai egymás után következnek svájci németül, angolul, majd magyarul a vetítővásznon. Most azt tudhatjuk meg, hogy Bel megkérte a játékosokat, csináljanak egy-egy táncszólót. Megnézte a kész munkákat, majd hatot kiválasztott közülük. Az emberben felmerülne a felháborodott kérdés: hogy tehette meg velük azt, hogy négy embert kizár a tízből? Felmerülne – ha nem ismerné Belt. Ha nem érezné már át ekkorra ennek az előadásnak a finom, bölcs és mély emberségét, a játékosságot, a (sors)közösséget. Mert persze: hamarosan a maradék négyet is látjuk, de közben még az egyik fiú – mikor a ’mi a véleményed erről az előadásról?’ című körben járunk – szívszorítóan reflektál e szelekcióra. De itt már tudjuk, ez is csak egy szerep, egy fogás, egy feloldásra kerülő zökkenő, példa a feloldható kirekesztettségre. Talán a legjobb négy szóló van a „kimaradottak” közt. De hát mindegyik jó. 

Az előadás legsűrűbb része talán ez, mikor a tíz játékos bemutatja a maga munkáját. A tökéletes testű nimfákhoz és kockás hasú adoniszokhoz, bravúrhoz és az emberi teljesítőképesség végső pontjaihoz szokott-szoktatott (tánc)színházi néző vértezetlenül, lefegyverzetten, mélyen megérintve nézi ezeket a néhány perces számokat. 

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Van, aki trendi slágerre készítette el számát, másnak a saját társai zenélnek remek ritmus-szekciót formázva. A nyurga, kecskeszakállas Damian Bright boszorkányos showtáncot lejt. Lorraine Meier, a társulat legidősebb, molett tagja az ABBA Dancing Queen-jére táncol egy olyat, hogy amíg élek… Matthias Grandjean, a férfi-szenior parkett-táncosi bravúrszámában fejen áll, Julia Häusermann, akit szomorkásnak, zártnak és szégyellősnek éreztünk addig, professzionális szögből nézve is egészen megdöbbentő szólót ad elő Michael Jacksonra, és még Justin Bieber is megidéztetik. De sorolhatnék itt mindenkit, egyenként. 

Ami pedig talán a legizgalmasabb, az hátul történik. A székek karéján, ahol kilencen figyelik az éppen soros tizediket. Apró vagy harsányabb gesztusok, a közös, önfeledt öröm, az odaadás, vagy sokkal rejtelmesebb, laikusnak kitapogathatatlan érzelmek jegyei figyelhetőek meg a horások arcán, mozdulataiban. 

„Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Franciaországban – s talán a világon mindenhol - az értelmi fogyatékkal élők rejtve maradnak a társadalom számára. Az emberek elfordulnak tőlük. Ez társadalmi probléma, s ez elárulja azt is, mi hogyan gondolkodunk saját magunkról. Mi fejleszteni akarjuk a képességeinket, okosabbak, szebbek, egészségesebbek akarunk lenni – ellentétben velük. A színpadon viszont ők a tökéletesek. Épp ezt a fajta színházcsinálást kerestem, ezt a performativitást, a jelenlétnek ezt az intenzitását, amit ők tudnak.” – fogalmazott Bel az interjúban.

Hogy mi a helyzet Magyarországon, azt jól tudjuk akkor is, ha nem érintkezünk rendszeresen fogyatékos embertársainkkal, ha munkánk, családi-baráti kapcsolataink révén nem kerülünk velük közvetlen, rendszeres kapcsolatba. Élményeink gyakran drámaiak. Mélyen igaz az állítás, hogy egy társadalmat az jellemez a legpontosabban, hogy hogyan bánik elesettjeivel. Bővíthetjük ezt úgy, hogy jellemzi még az is, hogy mennyire látja, mennyire hagyja látszani elesettjeit. Itt jegyzem meg, meglepett, milyen kevés sérült embert láttam a nézőtéren. 

A Hora és Jérôme Bel előadása mindössze ebből a néhány, általam is ismertetett körből áll. Bel kalandját mutatja meg a Disabled Theater-ben, mely e tíz embernek köszönhetően esett meg vele. E merész és mélyen humanista, a mássággal szembeni ellenérzéseket a puszta láthatóvá, megismerhetővé tétellel gyógyító produkció hirdeti: a kór, a szindróma, melyet intoleranciának nevezünk, milyen könnyen megbontható. Befelé figyelni tanít ez a kilencven perc, játékosai finoman foncsorozott tükrök, abban, rájuk pillantva minduntalan kirajzolódik saját figuránk, arcunk, tekintetünk és a nem látható: a gondolataink, fenntartásaink, a szégyenünk. Nem tudom elképzelni, mi járt annak a fejében, aki Jérôme Belt lefasisztázta, de félek: az illető gyógyíthatatlan. A Hora határokat feszegetve gyógyít. Estéről estére, százakat.