Az olvasó először természetesen a legnagyobbak, Babits, Németh László értékeléseihez nyúl. Náluk a fő szólam az erdélyiség, mindketten Reményik erdélyi mivoltát hangsúlyozzák. Ez persze több, mint puszta couleur locale, helyi érdekesség – Reményik erdélyisége szinte már világnézet. Németh László 1927-es értelmezése, irodalomtörténeti értékelése máig érvényes: „Van nagyobb költője Erdélynek, mint ő, de mégis ő az erdélyi költő. (…) Amikor a katasztrófa külön világgá szakítja Transsylvaniát, a külön világ külön szót keres. (…) Nincs ennek a forrongó világnak jellemzőbb lírikusa, mint Reményik. Első versei a magyar epigon-líra s a magyar konzervativizmus sablonos villanásai, de ahogy az erdélyi új magyar világ tengelyébe kerül, költészete és szempontjai egyre nemesednek, emelkednek, konzervativizmusa erdélyi konzervativizmus már: türelem, szeretet, minden csepp erő megbecsülése hatja át, s emberi emelkedése megérzik lírájában is.” Babits 1940-ben már nagyobb történelmi távlatból értékelhet: „A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, ebben a helyzetben senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költői tehetség nem volt elég, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”

Mennyire bántó és igaztalan e hangokkal szemben a szektás sztálinista, Nagy István ítélete 1950-ből, aki Reményik szemére veti, hogy nem tudott megszabadulni osztálykorlátaitól, és mintegy mintapéldája lett az irredenta sovinizmus költészetének, és ő maga nem más, mint „a magyar polgárság nacionalista költője”.

A kötet egésze könnyedén cáfolja ezt a nyers tézist, legegyértelműbben a „nem-lehet vita”, melyben megnyilatkozik a költő roppant rokonszenves világszemlélete; világossá válik, hogyan, mennyire hősiesen képzelte ő el Trianon után a kisebbségi létet. Ennek megfogalmazására Makkai Sándor regényíró és református püspök egy cikke adott lehetőséget. Reményik azonnal vitába száll vele az Ellenzék című lap 1937-es hasábjain. Az alapállítás a következő: Makkai „a kisebbségi gondolatot most negatívnak minősíti, tagadja a kisebbségi életkategóriát mint olyat, melyben emberhez és magyarhoz méltó élet folyhatnék, tagadja ennek az életnek a lehetőségét nemcsak politikai, de erkölcsi és lelki értelemben is.” Reményik szerint Makkai esszéjének már címe is tökéletesen fejezi ki a téves és veszélyes lelki-erkölcsi sérülésekhez vezehető alapérzületet: „Nem lehet”. Vagyis Makkai szerint a beolvadás az egyetlen kiút az erdélyi magyarság és egyáltalán mindenféle kisebbség számára. Ám éppen ezt nem fogadhatja el a költő, vallomása szívszorító és mélyen szolidáris erdélyi sorstársaival: „Mi elhatározottak vagyunk, hogy utolsó csepp vérünkig megmaradunk szülőföldünkön, s megmaradunk a kisebbségi életkategóriában, a kisebbségi önvédelem jogos útjait keresve. (…) Hisszük, hogy állandó belmisszióval önmagunk között s a lélek végtelen lehetőségeivel a hátunk mögött, a lélekbe való visszavonulás végtelen útjában bízva, egyszer majd nyilvánvalóan is otthonra találunk a minket körülvevő népek között.” A cikk zárlata emelkedett szellemű, pátosza nem hamis: "Az erkölcsi törvény mint magyar követelmény bennünk. A transylván csillagok pedig felettünk. És semmi más. Nekünk lehet – mert kell.”

A kötet szerkesztője szerencsés kézzel emelte Reményik eme hitvallását a címbe, melyhez szorosan hozzátartozik a költő hosszú és valóban megrendítő levele Makkaihoz. Más tekintetben is gondosan összeállított, nyilvánvalóan alapos tudással gondozott, a nagy anyagból értően válogatott könyv, és az érdekes fényképanyag csak emeli értékét. Feltétlenül kiemelendő Áprily Lajos több jelentős esszéje Reményikről, Jékely Zoltán és Lám Béla emlékezése, Rónay György irodalomtörténeti értékelése. De – amint azt már a sorozat Hunyady-kötetének taglalásakor is szóvá tettük – bántóan hiányzik valamiféle minimális bibliográfiai tájékoztatás, időrendi tábla ebből az emlékkönyvből is; és bizonyos írások után nagyon is elkelne némi tájékoztatás az olykor még az irodalomtörténet szakembere számára is meglehetősen ismeretlen, mára elsüllyedt szerzőiről.