Hungarian Showcase 2013 / Kedd, szerda, csütörtök
2013.03.11.

Az előző beszámolóban már érintettem a függetlenség kérdését, most van itt az ideje a kifejtésnek: a showcase soron következő három napján látható kilenc előadásból hetet budapesti független színházi csapatok készítettek. JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA, 2. RÉSZ.

Aki követi a magyar független színházi szcéna történéseit, helyesebben az utóbbi két és fél évben zajló kálváriáját és tudatos (?) kivéreztetését, és maradt benne cseppnyi empátia a területen dolgozó több ezer ember, s az őket néző több százezres közönség iránt, az nem lepődik meg a fenti, felületes szemlélő számára talán túlzónak tűnő arányszámon. Magyarázkodással nem, némi magyarázattal talán tartozom-tartozunk: a Hungarian Showcase programjának összeállításakor figyelembe vett két fő szempont – hogy ti. minőségi és a külföld(iek) számára eladható előadásokat válogassunk – eleve adta a függetlenek helyzetbe hozását. 

Jelenet a Maladype Színház Übü király című előadásából
Jelenet a Maladype Színház Übü király című előadásából
Ugyanis még ha a hivatalos kultúrpolitika minden lehetséges és abszurd eszközzel tiltakozik is ellene, ki kell mondani, hogy a határokon túl bizony (főleg) a független színházi alkotók képviselik és jelentik a magyar színházat. A társulattal és repertoárral rendelkező kőszínházak közül alig tudunk olyat mondani, ami rendszeresen turnézna külföldön: a Katona és a Nemzeti vendégjátékai mellett Debrecent kell megemlíteni. Ezzel szemben a gyakran kis létszámú, szerény költségvetésű, a pénztelenség szükségéből esztétikai erényt kovácsoló, kockáztató és a bukásaikból is tanuló, mozgékony független szabadcsapatok rendszeresen megjelennek külföldi fesztiválokon – az ide utazó színházi szakemberek is evidensen rájuk kíváncsiak leginkább. 

A kétezres évek első felében a Krétakör Színház túlélési modellje – emlékezzünk: a fenntartáshoz szükséges összeg több mint felét éveken keresztül a rendszeres külföldi turnékból szedték össze – ugyan a globális krízis idején már elképzelhetetlen, de azért legjelesebb fiatal rendezőink és hűséges társaik számára a külföldi, akár tartós lét egyáltalán nem ördögtől való, még ha nem is feltétlenül boldogító gondolat. Ennek jegyében elárulok egy kulisszatitkot is: miután a programot tavaly ősszel megterveztük, gyorsan rá kellett döbbennünk, hogy a függetleneket sokkal nehezebb lesz egyeztetni, mint a nagy kőszínházakat. A Maladype Színház, a Szputnyik Hajózási Társaság, a Krétakör vagy az Artus tagjai ugyanis külföldi munkáikat felfüggesztve tértek haza azért, hogy a Magyarországra látogató külföldi színházi szakemberek előtt lépjenek fel. 

Miután kedd délután a fergeteges sikert arató Übü királyt megnézik a vendégeink, először tehát erről kérdezem az előadást követő beszélgetésen a társulatvezető-rendező Balázs Zoltánt, aki színészeivel Nagyszebenben próbálja A Mester és Margaritát az egyik legnevesebb romániai kőszínházzal közösen (!) készülő produkcióban. Túlélés vagy újjászületés a külföldi munka? Kényszer és lehetőség egyben: az alkotók a gyakorlatban tapasztalják meg, mit is jelent a kulturális csere sokszor hangoztatott fogalma. 

Jelenet a HOPPart Társulat Korijilánusz című előadásából
Jelenet a HOPPart Társulat Korijilánusz című előadásából
Este a Kamrából a Katona József Színház nagyszínpadára költöztetett Ledarálnakeltűntem megy: a világjáró és díjhalmozó előadást a 2005-ös bemutató idején még a legfontosabb hazai társulat tagjaként rendezte Bodó Viktor, aki azóta a Szputnyikkal más vizekre hajózott. Freestyle Kafka-adaptációja akkor friss fuvallatként hatott, most a kétszázadik előadás környékén járhat. Az előadást legutóbb egy éve láttam egy lengyel fesztiválon, ahol fantasztikus formáját mutatta a produkció, most kicsit fáradtabbnak, tempóját vesztettnek tűnik, ezt persze érzik a külföldiek is, akik közül sokan többedszer látják az előadást.

Nem okoz viszont csalódást a gondolkodás mindenható felelősségéről (is) élesen csengő hangon daloló Korijolánusz, a HOPPart Társulat produkciója. A Polgár Csaba rendezte előadás markáns esztétikájának alapelemei a szakadtság és a lerobbantság: a fáradt és gyűrött római (választó)polgárok kezében szorongatott koszos reklámszatyrok és a MU színháztermének romos, ezúttal leplezetlen enteriőrje nagyban hozzájárul a hatáshoz. A remek összhangban dolgozó társulat szerencsénkre nem olcsó aktualizálásban utazik, de azért a pillanatnyi szélállástól függő politikai állásfoglalások valahogy nagyon ismerősek – a külföldiek megnyugtatnak, hogy nekik is, nem csak nekünk.

Ahogy másnap, szerda délben a főváros kultúrafinanszírozásának legújabb zászlóshajója, a Jurányi Inkubátorház fedélzetén, pontosabban az alagsorában tartott, a hazai függetlenekről szóló beszélgetésen is felvetődik a téma: nem csak ők vannak bajban, hiszen egész Európa (színházi élete) süllyedőben. (Ezt a látleletet aztán csütörtökön a Goethe Intézetben a nemzetközi kontextusra kitekintő megbeszélés csak megerősítette.) A magyar államtól működési támogatást színházának nem igénylő Mundruczó Kornél, a kis társulatát, a Tünet Együttest mindenáron fenntartani próbáló Szabó Réka, a Manna Egyesület működtetésével egy lehetséges modellt felmutató Gáspár Anna és a Krétakör Színház menedzseri székéből a „másik oldalra”, a kulturális életet döntéseikkel legerősebben alakító kurátorok közé átülő Gáspár Máté két dologban biztosan egyetértettek. Abban, hogy baj van, és abban, hogy a külföld, a koprodukciók, nemzetközi együttműködések felé történő nyitás megoldás lehet. (De hogy csak módjával használható csodafegyver, arra Szabó György hoz másnap elképesztő példát: egy neves koreográfus egyik előadásában az Európai Unió hatalmas logójával felmatricázott ernyővel táncolt valaki…)

Nagy Zsolt A pitbull cselekedetei című előadásban
Nagy Zsolt A pitbull cselekedetei című előadásban
Maradunk a Jurányiban: az éjsötétben „látható” A Dohány utcai seriffről faggatom a külföldieket, a vélemények megnyugtatóan szélsőséges skálán mozognak a teljes és merev elutasítástól egészen addig, hogy az egyik színházi tekintély élete egyik legnagyobb élményének nevezi az előadást. Újabb – belátom, nem éppen eredeti, ám rögzítésre érdemes – megfigyelés, amiről az utolsó két napot feldolgozó beszámolómban is lesz még szó: a vendégeinket egyáltalán nem kötik a mi előítéleteink és elvárásaink (cserébe persze kötik őket a sajátjaik). A Fédra Fitness kapcsán is megoszlanak a vélemények, amiben nagy egyetértés mutatkozik, az Csákányi Eszter játékának elsöprő ereje, valamint a szöveg különlegessége (és többen emlékeznek Schilling Árpád Phaidrájára is). A Trafó melletti Tündérgyárban látható A pitbull cselekedetei viszont egységesen elvarázsolja a külföldieket frissességével, közvetlenségével, a kirobbanó formában lévő Nagy Zsolttal a címszerepben.

Csütörtökön kezdetét veszi az ún. intenzív program: az utolsó három nap kilenc előadását amolyan csúcspontnak szántuk azok számára, akiknek nincs lehetőségük a showcase teljes időtartamára maradni. Mielőtt valaki szándékosan félreértené: csúcsponton nem vitathatatlan, netán hibátlan előadásokat értek, sőt mint az előre sejthető volt, kifejezetten vitaképesek ezek a produkciók, melyek ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen minőséget képviselnek. Ilyen a Nemzeti Színház Festőműhelyében előadott Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, amiből főleg Molnár Piroska és Stohl András elkötelezett játéka érinti meg a vendégeinket. 

A Szkénében a Pintér Béla és Társulata Kaisers TV, Ungarn című kiváló produkciójával sokat kockáztatunk: a társulat angol nyelvű brosúrája és Csáki Judit kritikus nagy érdeklődéssel kísért bevezető előadása ugyan nem tudja mélységében elmagyarázni, kicsoda Petőfi és pontosan mit akar Kossuth, de az előadás alatti reakciók alapján úgy tűnik, a külföldiek értik és szeretik is ezt a fajta, a történelmet szarkasztikus humorral kiigazító metódust. Mindannyian megjegyzik persze, hogy nagyon magyar ez az előadás, és amikor elmondom nekik, hogy e hasábokon tavaly nyáron ezt neveztem valódi nemzeti színháznak, bólogatnak buzgón. A Trafóban zárul az este, ezúttal némi fejcsóválással és értetlenkedéssel: Mundruczó Kornél virtuális társulata, a Proton Színház játssza a Szégyent. Úgy az előadás ötvenedik perce táján távozik az első néző (amikor Bécsben láttam, erre már az első jelenet alatt sor került), majd többen követik. Nem csak ebből, de a későbbi reakciókból is kiderül: többeket felháborít a színpadot elöntő erőszak, legyen bármilyen ironikus és elidegenítő az ábrázolásmód. Az igazi meglepetés mégis péntek délelőtt érkezik: Mundruczóék előadása szerepel a Pécsi Országos Színházi Találkozó idei versenyprogramjában. Ott a helye.