Simo Krisztián, Simon Balázs

Nagy a kísértés arra, hogy elkezdjek a művészet társadalmi hasznáról és feladatairól papolni, de ettől megkímélek most mindenkit, kiváltképp saját magam. Annyi azonban biztos, hogy Simon Balázs és társulata kerüli az egyszerű megoldásokat, mert könnyű azokat megszólítani, akik maguk is azt várják a színháztól, hogy megszólítsa őket, s időt, pénzt nem sajnálva beülnek egy előadásra.

A Szőlő utcai javítóintézet fogvatartottjainak legnagyobb része – saját bevallása szerint – egyáltalán nem járt még színházban. Valószínűleg éppen a nézői rutin és beidegződések hiányából eredeztethető az, ami a zárt intézmény falai között létrejön. Egy meglepően nyitott, érdeklődő és aktív befogadói attitűdről beszélek, ami bentről kifelé irányul a szó lelki és fizikai értelmében egyaránt.

A Hajótörés egy technika: három rövid jelenet indul el, mindhárom a felénél megszakad. A közönség mindhárommal közvetlen kapcsolatba kerül úgy, hogy címet kell adnia nekik, ezáltal tulajdonképpen maguk summázzák az adott jelenet tartalmát. A három töredékes jelenetből pedig – mint egy hajótörés után – nekik kell kiválasztaniuk azt, mely érdemes a megmentésre, tiszta sor, mindenki nem férhet bele a pici mentőcsónakba. Ezután a mentőcsónakot is a közönség tagjainak kell a partra navigálniuk: kitalálnak egy befejezést, amit a társulat tagjai improvizációval megjelenítenek.

Csúz Lívia

A commedia dell’arte stilizált, jelzésszerű eszközrendszere, impulzív vokális és mozgásbeli megnyilvánulásai egyszerre képesek arra, hogy szuggesztíven hassanak, de egyúttal el is távolítsanak, a történet külső szemlélőivé tegyenek minket. Segítségével érdekeltek leszünk a sztori alakulásában, de nem merülünk el benne annyira, hogy nehezünkre essen azt folytatni.

A folytatás természetesen a végletekig reflektál a fiúk élményeire és életére. A legártatlanabb, leghétköznapibb jelenet is (például két diák véletlenül bezárja tanárát az iskola szertárába) elkanyarodik a drogok, a bűnözés, a szexualitás irányába. Megjelenik a TEK és a rettegett Tököl, nevetnek rajta a srácok, de közben ott az iszonyú feszültség, hogy van a bezártságnál rosszabb, és az Tököl: nagyon nem szeretnének odakerülni.

Az előadás felénél tudatosul dupla nézői pozícióm: látok egy előadást, de azokat is, akik ezt az előadást nézik, félig ismeretlen világ számomra, ők nekem most a színház anélkül, hogy azok akarnának lenni, haragszom magamra, próbálok velük lenni, nem őket figyelni. Aztán van egy pont, amikor megértem, ők is figyelnek engem, a kinti világ része vagyok, és jelen esetben ugyanúgy a színház része, mint a társulat. Akkor tudok csak stratégiát váltani, amikor megértem, teljesen mindegy, hogy a figyelmünk milyen irányú, mert a lényeg az, hogy kinyílik köztünk egy légüres tér, amit a színházi alkalom hoz létre, és ebbe a térbe bele kell beszélnünk, hogy megértessük, elfogadtassuk magunkat.

Festett fal a Szőlő utcai javítóintézet kertjében. Fotók: Utcaszínházi Alkotóközösség

A Hajótörést közös beszélgetés követi, ahol a nevelőkkel, a társulattal és a srácokkal együtt próbáljuk feldolgozni a színen történteket. A sztorink azzal zárul, hogy a főszereplő középiskolai tanárt – akit drogterjesztésért zártak be a tököli börtönbe – épp szabadon engedik, de mikor kilép a kapun, egy autó elgázolja, s a sofőr (nem mellesleg egykori tanítványa) egy kiló kokaint nyom a kezébe, hogy ne hívja ki a rendőröket. Az utolsó képben a tanár tanácstalanul áll, és azon töpreng, mit kezdjen az iszonyú mennyiségű fehér porral.

Simon Balázs pedig körkérdést intéz mindenkihez, egyenként kell válaszolnunk rá: mi mit tennénk a főszereplő helyében. A fiúk egytől egyig azt felelik, eladnák, páran egy részét fel is tolnák. Nem hiszem, hogy igazat mondanak, egyszerűen nem mondhatnak mást. Erre utal a társulat vezetője is, amikor azt mondja, kíváncsi lenne arra, ha csukott szemmel, kézfeltartással kéne jelezni, ki mit tenne, más lenne-e az eredmény. Mindenesetre furcsa a kint és a bent ellentéte, de nem annyira különbözünk egymástól, csak a mindennapi hazugságaink működnek ellentétesen. Ha rosszat teszek, szégyellem, ők akkor titkolóznak, ha jót, de látszólag ugyanúgy a körülöttünk lévő normarendszernek akarunk megfelelni, közben pedig gondolunk, amit gondolunk.

Az Utcaszínházi Alkotóközösség munkája nem azért fontos, mert általuk a világ megváltozik. Nem tanítanak, nem átnevelnek, hanem kérdeznek, elindítanak egy folyamatot, mozgósítják az önmagunkról való gondolkodás ellustult receptorait. A dolog gyakorlati hasznát sajnos nincs módomban grafikonokon prezentálni, de egy dologban biztos vagyok: van értelme.