Janne Teller: Semmi / Budapest Bábszínház
2013.05.10.

Mit adnánk azért, hogy megtaláljuk az élet értelmét? A kedvenc ruhánkat? A naplónkat? A kiskutyánk fejét? Exhumált kistestvérünket? Egyik testrészünket? Ha a lelkünket adjuk az ördögnek, akkor is nagy a dilemma, biztosra megyünk-e. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Van egy kamaszkori felismerésünk, és e tekintetben mindannyian Pierre Anthonok vagyunk: már rég tudjuk, hogy semminek semmi értelme. Nem szeretünk ezzel szembenézni, keresünk is mindenféle kibúvót: rövid és hosszú távú célokat tűzünk ki magunk elé, telezsúfoljuk a napjainkat, szerelmesek leszünk, családot alapítunk. Életünk a legitimitásunk demonstrációinak sorozata, és úgy veszünk el benne, hogy egy idő után már el is felejtünk azon gondolkodni, hogy egyszer meghalunk.

Vannak olyanok is, akiket túl primer módon érint a hiábavalóság felismerése. Ők felmásznak egy szilvafára, ott is maradnak életük végéig, és ezzel nem is lenne semmi baj, ha folyamatos jelenlétükkel nem hoznák időről időre zavarba azokat, akik odalent maradtak. Pierre Anthon reprezentatív kivonulásával ugyanis lehetetlenné teszi a felejtést és ezáltal az élet békés folytatását is, mert igaza van, és ezt mindenki tudja.

Szolár Tibor
Szolár Tibor
Az egyetemista Hoffer Károly rendezésében a bábok emós figurák. Ruháik, hajviseletük is ezt a szubkultúrát jelenítik meg, valamint sötét folttal körülvett szemgolyójuk üres, nincs pupillájuk, szemíriszük, s ettől kissé olyanok, mintha már halottak lennének. Erősen emlékeztetnek ezzel a Lenore the Cute Little Death Girl című Roman Dirge-képregényre, ami meg is jelenik az előadásban (az Elise Jensen nevű szereplő olvassa az iskolapadban). A szubkultúra kiválasztása nem öncélú, nem csak arra irányul, hogy minél több fiatalt sikerüljön általa a Budapest Bábszínházba becsalogatni. Sokkal inkább abból az egyszerű felfedezésből indul, hogy az emóság, vagyis a túlérzékenység és a különbözésre való törekvés egyet jelent a kamaszkorral. A szereplők egytől egyig ugyanazt érzik, amit Pierre Anthon (Szolár Tibor), de nem tudják megfogalmazni, és ha meg is tudják, nem merik kimondani. Pierre Anthon nem okosabb a többieknél, csak bátrabb, de attól a pillanattól fogva, hogy végzetes szavai elhangzanak, nincs többé megállás.

Teszárek Csaba, Tatai Zsolt, Spiegl Anna, Pethő Gergő, Mórocz Adrienn, Pallai Mara
Teszárek Csaba, Tatai Zsolt, Spiegl Anna, Pethő Gergő, Mórocz Adrienn, Pallai Mara
A fontos dolgok halmába először az egyik kislány új szandálja kerül, majd az örökbefogadási bizonyítványon át, a halott kistestvér koporsóján és az egyik kislány szüzességén, valamint a Hamupipőke névre hallgató kutya fején át eljutunk egy levágott ujjig. A játékból nem lehet kiszállni – ezt mindannyian nagyon jól tudják, a játék vége a világ értelmetlenségének elismerését, a kudarcot, a halált jelentené. Ám a reménytelen keresgélés közben szükségképpen el is szakadnak saját magunktól, saját lelküket teszik a halomra, ami elpusztul, amit már nem kaphatnak vissza.

Ebből a gondolatból épül fel az előadás díszlet- és kellék-apparátusa is: minden szereplőnek van egy többfunkciós faládája, mely iskolapad, barikád, ebből húzzák ki a szereplők a játék elején a fontos dolgaikat. Később a láda már koporsó és kereszt, a szereplők nemcsak kinyitják őket, hogy felépítsék belőle a hatalmas, szörnyű kupacot, hanem maguk is belefekszenek, vagyis a színészek belerakják a bábokat a halomba, s nélkülük játszanak tovább.

Fotók: Éder Vera
Fotók: Éder Vera
Megjelenik a felnőttek és gyerekek közti – nem annyira generációs, sokkal inkább kommunikációs – szakadék is. Az előadás egyetlen felnőtt szereplője Mathilde Eskildsen tanárnő (Blasek Gyöngyi), aki jóindulatú, szereti diákjait, de figyelmetlen és képtelen megérteni, hogy a tanuláson kívül más problémái is lehetnek a fiataloknak. Van egy pont, amikor Agnes (Spiegl Anna) segítségért fordul hozzá, de nem hallgatja meg, saját, csalhatatlannak hitt megérzései alapján próbálja inkább kitalálni a gondolatait. Némi próbálkozás után Agnes feladja és visszakullog társaihoz.

Izgalmas az is, ahogy a Quimby zenekar számai párbeszédbe lépnek a jelenetekkel: az ezerszer hallott slágerek az előadás kontextusában egészen új értelmet nyernek. Néha persze ez kicsit erőltetetté válik, ahogy történik ez Ájtatos Kaj (Tatai Zsolt) esetében, aki a templomból lopja el Jézus szobrát. A Quimby Hoppá című száma hangzik el itt, vélhetően azért, mert a menny és a pokol kifejezések szerepelnek benne.

Katartikus viszont, ahogy az előadás és a zene egymásra talál Sofie jelenetében. A kislány szüzességét dobja a fontos dolgok halmára, s ez úgy jelenik meg, hogy a Sofie-t játszó Mórocz Adrienn a Magam adom című számot énekli. Mögötte a Nagy Hansot alakító Pethő Gergő ül a doboknál, a dal egyre gyorsabb lesz, míg át nem alakul egy punk számmá, hogy Sofie velőt rázó sikolyával érjen véget.

A Magam adom különben azért is telitalálat, mert az egész előadás, minden szereplő személyes története erről szól, mégpedig nemcsak lelki, hanem fizikai értelemben is. A gyermekkor feláldozása jelenik meg azzal a gesztussal, hogy a színészek egyenként felteszik gyerekbábjaikat a halomra, s ez a halom aztán megsemmisül. Utána már csak felnőtt színészek állnak előttünk, s hogy hogyan birkóznak meg a sok testi és lelki sérüléssel, és főképp azzal a ténnyel, hogy a kísérlet eredmény nélkül végződött, arról már nem tudunk meg semmit.

Nem kérdés az sem, hogy Pierre Anthonnak el kellett pusztulnia. Nincs egyértelmű válasz arra, hogy hal meg a fiú, és az előadás utáni beszélgetésen egy középiskolai tanár amellett érvel, hogy etikailag borzasztóan fontos lenne megtudni az igazat. Nem értek vele egyet. Pierre Anthon megtestesülése annak, amit el kell pusztítani ahhoz, hogy tovább élhessünk. Mi öltük meg: mindenki, a tanár úr is, én is.
 
Szerző: Puskás Panni
Szerző:  Janne Teller,  Fordító:  Weyer Szilvia,  Színpadra alkalmazta:  Gimesi Dóra,  Rendező:  Hoffer Károly e.h.,  Játsszák:  Spiegl Anna,  Mórocz Adrienn,  Pallai Mara,  Ács Norbert,  Tatai Zsolt,  Teszárek Csaba,  Pethő Gergő,  Szolár Tibor,  Blasek Gyöngyi,  Zene:  Kiss Tibor,  Asszisztens:  Rigó Anna