Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HANGOK ÉS HANGOK

Forgách András – Szemző Tibor: Az üzenet – Dr. Kafka utolsó szerelme / Müpa
2013. márc. 7.
Vannak írók, akiknek személyisége köré makacs mítoszok épültek. Akikről azoknak is van egy képük, akik alig olvasták műveiket. S e kép mégis inkább az alkotások, mint a valós életrajzi adatok alapján áll össze… URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA

Szemző Tibor műfajilag nehezen besorolható előadása, melynek a MÜPA ad helyet, önkéntelenül is mítoszt oszlat. Legalábbis annyiban, hogy roppant komplex, színes Kafka-képet vetít a néző elé. A cím első fele Kafka talányos elbeszélésére, A császár üzenetére utal, a második pedig természetesen az író életére. A halott császár üzenetét kézbesíteni hiába próbáló hírnök története – a műsorfüzet tanúsága szerint – tizennégy nyelven hangzik el, többek közt tibeti, bengáli és urdu nyelven is. De más hangbejátszások is megidézik Kafka írásművészetét; a legfontosabbak az inkább csak irodalmi körökben ismert Baba-levelek, melyek nem azt a kiismerhetetlen, szorongásokkal teli világot vetítik elénk, melyet Kafkához automatikusan társítani szoktunk. (Az író állítólag egy keservesen síró kislányt azzal vigasztalt meg, hogy babája nem elveszett, csupán világ körüli útra ment, s onnan majd leveleket fog írni neki. Mivel a babára ebben mégsem lehetett számítani, Kafka maga vállalkozott a levelek megírására, s naponta fel is olvasott egyet a kislánynak.)

A bejátszásokban eleve többfajta világ találkozik, s ezek többféleképpen ellenpontozzák vagy egészítik ki egymást. A császár üzenetének szövegrészletei a soknyelvűség által nem intellektuális többlettartalmat közvetítenek – noha a választott nyelvek egy része Kafkához vagy a mű tárgyához köthető -, hanem maguk is szinte zenei szólamokká válnak, összefolyva a színpadon ténylegesen felhangzó, karakteres, de az előadás más elemeit maga alá gyűrni nem próbáló, inkább az atmoszférát meghatározó zenével.

Franz Kafka
Franz Kafka

A „prózaibb” oldalt a dramatizált monológok és párbeszédek jelentik. Ezek élőben hangzanak el, s a színészek nem fiktív, hanem valós személyeknek adnak testet. Annak a két embernek, akik leginkább meghatározták az író életének utolsó éveit: Kafka utolsó szerelmének, a mélyen vallásos lengyel zsidó közösségből Berlinbe szökő, az író oldalán egy új világot megismerő, de a szerelmet is szinte vallásos áhítattal, rajongással megélő Dora Diamantnak és a betegtársból baráttá, sőt orvossá avanzsáló, az írót a magyar irodalom több jeles alakjával is megismertető Klopstock Róbertnek. Mindketten jóval fiatalabbak voltak az írónál, s természetesen túlélték őt; visszaemlékezéseikből, fiktív dialógusaikból nem a beteg és folyton szorongó, érzékeny zseni, hanem a betegsége árnyékában a világot bölcsen figyelő, nyitott, intelligens, az elmúlás közelségével tisztában levő férfi alakja rajzolódik ki.

A színpadon természetesen nem fiatalok szólaltatják meg gondolataikat, hiszen az emlékezés aktusa is fontos szereppel bír. A színészeknek nem hagyományos szerepformálás a feladatuk, hanem az érzések, a gondolatok közvetítése. Lukáts Andor ezt minden látványos eszköz nélkül, jelenlétének erejével éri el; könnyedség, derű és bölcsesség egyszerre érződik mondatai mögött. Barbara Massey ugyan több hagyományos eszközt használ, de a több mozgás, a helyenként kicsit forszírozott gesztusok természetes kellékei a kissé hebrencs, Kafka halála után is örökké rajongó nő alakjának, miként enyhe akcentusa is finoman aláhúzza többértelmű idegenségét.

Mindketten ott, helyben született gondolatként tudják közvetíteni a szereplők szavait, ami még fiktív dialógusukat is természetessé teszi. Szavaik hol kiegészítik egymást, hol feleselnek egymással, s eközben újabb adalékokkal gazdagítják a Kafka-képet. Ez a sík egy pillanatra sem válik le az előadás egészéről; termékeny dialógusba lép a Kafka-szövegekkel, a zenei futamként elhangzó idegen nyelvű szövegrészletekkel, s a játék egészét átható zeneiséggel.

A szövegkönyvet Dora és Róbert visszaemlékezései, Kafka levelei és Gustav Janouch: Beszélgetések Kafkával c. műve alapján létrehozó Forgách András munkájának ritka erénye, hogy semmiről sem akarja erőnek erejével meggyőzni a nézőt. Nem rombol és nem épít mítoszt, hanem különböző cserepeket tesz egymás mellé, nagyban építve a befogadó asszociációs képességére és érzékenységére. Így kerüli ki azt is, hogy az ismeretterjesztés kerüljön a fókuszba; a cserepekből nem élettörténet állítható össze, hanem egy sajátos, ellentmondásokban gazdag létezés, gondolkodás érezhető meg.

Dora Diamant
Dora Diamant

Igaz, mindezt elsősorban az akusztikus elemek, vagyis a szavak és a zene közvetítik. Ahhoz, hogy ez a tartalmasan, okosan, a nézőt maximálisan partnerként kezelő módon megalkotott játék átütő színházi élménnyé válhasson, valószínűleg az előadás vizualitásának megtervezése hiányzik leginkább. Tudom, furcsa ezt mondani, ha a MÜPA színpadának közepén jelentős méretű vászon áll, melyre szinte mindvégig filmet vetítetnek. Ráadásul nem is akármilyeneket: Szemző Tibor saját maga által forgatott 8 mm-es filmjeit, melyek különböző, Kafkához, Diamonthoz és Klopstockhoz köthető városokban készültek. Dombóvár éppúgy feltűnik a fekete-fehér kockákon, mint Müritz vagy Brooklyn. S a képek önmagukban igazán erősek; ha csupán zene kísérné őket egy sötét vetítőteremben, valóban hatásosak is volnának.

Ám a teátrális térben nem érvényesülnek igazán. Az vész el belőlük, ami valószínűleg legfontosabb hatáseszközük: az atmoszféra ereje. Intellektuálisan hozzákapcsolhatók ugyan a színpadi történésekhez, ám nem szervülnek abba az asszociációs hálóba, melyet a játék akusztikus elemei kiépítenek. Más látványelem pedig, mely dialógusba léphetne a szavakkal, a zenével, nincs a színen, s a zenekar jelenléte sem hordoz teátrális többletjelentést.

Így aztán furcsa mód ez az elmélyült munkával előállított konstrukció, mely szó, zene és kép egymásra hatásából, összművészeti erejéből hozhatna létre valami különleges színházi minőséget, éppen színházként lesz a legkevésbé érdekes. Úgy is mondhatnám, hogy közelebb áll egy alkalmilag színpadra helyezett, gazdagságát, különlegességét inkább hangjátékként megmutató formához, mint egy színpadra született, széttartó elemeit teátrális eszközökkel összeforrasztó alkotáshoz. Szemző Tibornak sok mindent sikerült ki- és eltalálnia a konstrukcióban, csak azt nem, hogy kép és hang hogyan szervesülhet valódi színházi élménnyé. Nem tudhatom persze, mindez egyértelmű alkotói szándék volt-e vagy csupán az én elvárásom – de talán egy újabb hasonló vállalkozás megadhatja majd erre is a választ.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek