Beszélgetés Jérôme Bel-lel
2013.03.06.

A feszített munkarendről, a fogyatékosokkal való munka gyökereiről és lefolyásáról, meg arról is beszélt a világhírű koreográfus, hogy miért nem büszke a legelső darabjára, amit Budapesten készített két évtizeddel ezelőtt. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA INTERJÚJA.

Revizor: Hogy telt a napod?

Jérôme Bel: Most jöttem meg Brüsszelből. Holnap Zágrábba megyek, aztán szombaton Berlinbe, s hétfőn Budapestre. Nem tudom elkísérni az összes előadást, de ahova lehet – különösön az általam szeretett helyekre – elmegyek. Élek a választás lehetőségével. Számomra az utazás a pihenés, mert bár este dolgozom, ott vagyok az előadáson, napközben van időm találkozni a barátokkal, múzeumba megyek, járom a várost. Az ősz egyébként a legsűrűbb időszak, telis-tele fesztivállal…

R: Előadásról előadásra más és más emberekkel dolgozol együtt. Nincs állandó csapatod. Nem fárasztó mindent – ismerkedés, egymásra hangolódás – újra és újra elölről kezdeni?

J. B.: Nem, mivel a munkám alapját mindig a közreműködők személyisége képezi. Elmondhatom, hogy mintegy tíz éve minden egyes előadásom erősen kötődik az előadójához, ezért aztán szükséges is, hogy időről időre másokkal dolgozzam együtt. 

R: Te választod meg, mely előadásokat kíséred el személyesen. Abban is te döntesz, hogy kivel dolgozol együtt?

J. B.: Igen. Rengeteg meghívást kapok, a szakma ugyanis megértette, hogy szeretek a legkülönbözőbb emberekkel együttműködni. Minél különbözőbbek, annál inkább. Persze, bárkivel tudok dolgozni, mindenki érdekes, mindenkinek van valamiféle mondanivalója… de választanom kell. Legutóbb például értelmi fogyatékos színészekkel, a Theater Hora (Svájc) társulatával készítettem darabot. Izgalmas, speciális munka volt… 

R: Március 13-án és másnap a Trafóban is látható lesz a Disabled Theater (Sérült Színház) című előadás. Ismerted korábban a Theater Horát? Azért döntöttél mellettük, mert érdekelt a fogyatékkal élőkkel való munka? 

J. B.: Nem, ez esetben a színház kért fel engem. Nem mondhatni, hogy előtte valaha is eszembe jutott volna, hogy velük kellene dolgoznom. Fogalmam sem volt, lehetséges-e egyáltalán értelmi fogyatékosokkal dolgozni. Először nemet mondtam, de mivel kíváncsi természetű vagyok, megnéztem őket dvd-n, és elcsodálkoztam, mennyire erős a színpadi jelenlétük. Megkérdeztem, van-e arra lehetőség, hogy mielőtt végleges választ adnék, eltöltsek pár órát a csapattal, majd további öt nap gondolkodási időt kértem. Végül igent mondtam. Öt héten keresztül dolgoztunk együtt. Ez elég kevés idő, de nem igazán szeretek próbálni. Lusta vagyok, és szeretem, ha a színészeket önmagukként tudom megmutatni. Ez egyszerűbb, mint valami mássá formálni őket…

R: Mi az, ami nehézséget okozott a próbafolyamat során?

J. B.: Elsősorban egymás megértése. Az én munkám abból állt, hogy megpróbáltam megérteni őket, tudatában akartam lenni annak, kik ők. Ezt teszi a néző is: az előadás alatt lassan-lassan megtanulja, kik ők, mit gondolnak, milyen az életük. 

R: Ez adja az előadás erejét? 

J. B.: Nem tudom, mi a helyzet Magyarországon, de Franciaországban – s talán a világon mindenhol - az értelmi fogyatékkal élők rejtve maradnak a társadalom számára. Az emberek elfordulnak tőlük. Ez társadalmi probléma, s ez elárulja azt is, mi hogyan gondolkodunk saját magunkról. Mi fejleszteni akarjuk a képességeinket, okosabbak, szebbek, egészségesebbek akarunk lenni – ellentétben velük. A színpadon viszont ők a tökéletesek. Épp ezt a fajta színházcsinálást kerestem, ezt a performativitást, a jelenlétnek ezt az intenzitását, amit ők tudnak. Hihetetlenül erősek. Rengeteg díjat nyertünk, a darabnak hatalmas sikere van. Azt hiszem, ez rámutat egy érzékeny pontunkra, mégpedig a tökéletességmániánkra. Ők genetikailag nem tökéletesek, de nekem, a koreográfusnak mégis lehetőséget adtak a tanulásra. Általuk jöttem rá, milyen színházat akarok csinálni. Az emberek nem állhatják a különbözőséget, félnek, mert nem tanulták meg, hogyan kellene a másság iránt viseltetniük. A többség sosem szereti a kisebbséget. Miért? Mert eltérnek tőlünk, mert furcsák, vagyis veszélyesek. Filozófiai megfogalmazásban: ez a munka lehetőséget ad arra, hogy tanuljunk a másságról. Amint megtanultad, miben áll ez a másság, többé nem félsz. Sosem tanulhatsz azoktól, akik ugyanolyanok, mint te. Ha valaki látta a Trafóban a Pichet Klunchun and myself (2005) című darabomat, amiben egy thai táncossal vagyok a színpadon, nos, ott ugyanerről van szó, hiszen ő egy másik kultúrából érkezett…

R: Igen, de talán az emberek szemében egy thai táncos és egy francia táncos mégsem különbözik annyira, mint egy értelmi fogyatékkal élő a társadalom zömétől. A thai táncost a nemzetisége, a származása, a kultúrája teszi mássá, vagyis a másság ez esetben nem „hiányosság” formájában jelentkezik…

J. B.: Igen, az értelmi fogyatékosoknál a másságot sokkal erőteljesebben érzékeljük. Számomra ők a másság maximumát képviselik. 

R: Mit gondolsz, miért ilyen sikeres ez a darab? Pusztán a másság megmutatása okán?

J. B.: Ha a villamoson találkozol ezekkel az emberekkel, nem nézed meg őket. Nem akarsz bennük rossz érzést kelteni. Lényegében nem látjuk őket. Ez gond. Azért nem kerülünk kapcsolatba velük, mert a kapcsolatfelvételnél első lépése a másikra vetett hosszabb pillantás. De ez tiltott a mi társadalmunkban. Csakhogy a Disabled theater mind a kilencven percében őket nézed. És fizetsz is azért, hogy a sötét nézőtéren lásd azt, amit egyébként nem lenne szabad. Mielőtt hozzáfogtam a darabhoz, sokakkal beszéltem. Egyesek azt mondták, ez túl veszélyes, már csak a politikai korrektség miatt is, ráadásul olyan, mint a voyeur-ködés. De számomra a színház nem az. Én igenis látni akarom azt, amit nem szabad látnom. Ebben van a színház ereje. Tehát a darabnak nagy volt a sikere, de voltak, akiket sokkolt, különösen a kritikusokat, Avignonban. Fasisztának neveztek, azt is mondták, hogy ezt nem tehetem… Összességében mégis csak a siker oldalára billen a mérleg, miközben nem állíthatom, hogy a leghelyesebb módját találtam meg a „más” megmutatásának…

R: Mi az, ami elsősorban sokkol?

J. B.: A bírálók azt gondolják, hogy ezek a színészek szenvednek. Sokat gondolkodtam, hogy megcsináljam-e ezt a darabot. Aztán rájöttem, hogy ezek az emberek színészek. Profi színészek. A színház támogatásokat nyer, a színészek fizetést kapnak… Én pedig rendező vagyok. Miért ne dolgozhatnánk együtt? Ha nem lennének profi színészek, talán nem vállaltam volna a közös munkát. S hogy miért idegesíti a darab az emberek egy részét? Mert szembesülniük kell saját hibáikkal. 

R: Vagy azzal a furcsa-különös, bizarr szépséggel, ami a darabot belengi…

J. B.: Ezért csináltam meg! A méltóság megmutatásáért, ami ezeknek a színészeknek a jelenlétében tetten érhető. Ők láthatóan lágyak, támogatóak egymással. Ez elképesztő, gyönyörű. Felvetődik a kérdést: mi tesz minket, embereket emberré, még akkor is, ha bizonyos szempontból valaki nem „teljes értékű”. Lényegében erről szólnak a darab körül kibontakozott viták, s persze most nem használtam politikailag korrekt szavakat… Azok csak elfedik a problémákat. Művész vagyok, nem politikus. Megpróbálom az igazságot színpadra vinni. És ők igazak, igaziak, jóllehet, mentálisan kevésbé artikuláltak, s nincs meg arra a képességük, hogy ezt a hiányosságukat elfedjék. Olyanok egy kicsit, mint a gyerekek. Ha a gyerek nem mond igazat, rögtön meglátod rajta. Aztán idővel megtanulják, hogyan kell hazudni. 

R: A tánctörténet téged konceptualista alkotóként tart számon. Elfogadod ezt a besorolást? Mert ha a korai munkáidra - Nom donne par l’auteur (1994), Shirtology (1997), The show must go on (2001)… – gondolok, akkor talán igaz a megállapítás. Ellenben a Veronique Doisneau (2004), a Pichet Klunchun and myself (2005), a Cédric Andrieux (2009), a Disabled theater (2012) esetében nem kifejezetten konceptualista művészt feltételezek.

J. B.: Használom a konceptualista stratégiát, rengeteget gondolkodom, nagyon racionális vagyok, nem próbálok túl sokat, de talán hiba azt mondani, hogy ez konceptuális jellegű hozzáállás. Ha a művészettörténet – a vizuális művészetek – értelmében gondolunk a konceptualizmusra, akkor fogalmat alkothatunk arról, hogy mi is az, például Lawrence Weiner munkáit, tipografikus szövegeit szemlélve… Merthogy a nyelv egy idea. A nyelv koncepció. Én azonban máshonnan közelítek: a test oldaláról. Elfogadtam, hogy konceptualistának neveznek, merthogy ez megkönnyíti a besorolásomat, de a darabjaim nem konceptualisták. Hisz ott a test, a bőr, az érzékelés… Imádom együtt használni a racionálist és az érzékit, merthogy együtt képezik le azt a valóságot, amelyben élünk. Valóban, a Veronique Doisneau-val hatalmas fordulat következett be a pályámon. Ezzel a darabbal értem el az első igazi közönségsikert. A korábbi munkáim népszerűek voltak a gondolkodók, a kritikusok, a táncosok körében, de a közönséget nem győzték meg. A Veronique Doisneau viszont…

R: … egy kifejezetten érzékeny darab.

J. B.: Pontosan. A konceptualizmus nálam a kezdetektől jelen van, végig hordozom egy életen… És nem igazán tudok ezen változtatni. Az életem már a neten van, a korábbi előadások felvételei elérhetők… Talán ezeket látva, talán ezt az interjút olvasva… Nem is tudom. Abban biztos vagyok, hogy valóban megtörtént a váltás. 

R: Tavaly a Pichet Klunchun and myself volt látható a Trafóban. Úgy hallottam, életed legelső művét is Budapesten készítetted, talán 1989-ben. Igaz ez?

J. B.: Igen, bárcsak ne tettem volna. Kaptam egy ösztöndíjat a Francia Intézettől. Egy nagyon jó barátom Budapesten élt, ő bátorított, hogy ide kell jönnöm, mert az élet itt olcsóbb… És megcsináltam azt a darabot. Abszolút kudarc volt. Természetesen egy nagyon személyes szólóról van szó. Azt hittem, egy igazi művésznek hitelesnek kell lennie, s mi lehetne hitelesebb téma, mint saját magam? Később aztán elkészítettem ennek a totális ellentétét (Nom donne par l’auteur, 1994) porszívóval, szótárral, hétköznapi dolgokkal felszerelkezve, a legkevésbé sem személyes módon, hiszen ezek a tárgyak bárkihez tartozhatnak. Noha arról a bizonyos első szerencsétlen próbálkozásról nem beszéltem senkinek (nem is értem, te honnan tudsz róla…), az első szóló ily módon mégiscsak hatást gyakorolt a későbbi munkáimra. Rájöttem, szükségem van bizonyos távolságra. Nem tudok olyanokkal dolgozni, akik túlságosan közel állnak hozzám, de minden egyes darabot a részemnek tekintek… S noha a Disabled theater embere nem én vagyok, nem lehetek én, aki annyira intellektuális beállítottságú, kifinomult, és így tovább, kiderült, hogy talán épp ez áll hozzám a legközelebb. Azért, mert felismertette velem a hiányosságaimat, olyan dolgokat, amikről korábban nem is tudtam. Most már tudok róluk, és ez jó, mert csak így találhatok rájuk megoldást.
 
Jérôme Bel és a Theater Hora Disabled Theater című előadása március 13-án és március 14-én látható a Trafóban. Jegyinformáció itt.