Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NYOMOKBAN MAGYARORSZÁG

Scallabouche: Egyszer volt, hol nem volt…hu / Jurányi Inkubátorház
2013. márc. 6.
A Scallabouche Társulat korábbi előadásának átdolgozott változata a színlapon azt ígéri, hogy tabukkal fog viccelni, bemutatja az egyszerre “ismerős és idegen, vonzó és taszító” Magyarországot, felvázolja jövőképünket és tükröt tart elénk. Nem semmi. RÁDAI ANDREA ÍRÁSA

Azonban áthidalhatatlan szakadék tátong a színlapon ígértek és megvalósítás között. Három – ha mégoly groteszk, ám leegyszerűsítő módon – sztereotipizált karakterrel nem lehet bemutatni egy országot: a párbeszédekből, monológokból, vallomásokból felsejlenek családi és társadalmi problémák, igazságok és igazságtalanságok, de csak az érzetek szintjén.

Olívia, a félig magyar (félig svájci?) riporternő (vagy szociológus?) apjával és bátyjával kapcsolatos komplexusokkal küzd, gyermekkorában szipuzott (vagy ezt csak a társai sütik el viccként?) és tudja, hogy mit keres Gyöngyöspatán: saját cigány-, nyomor- és Magyarország-képének visszaigazolását. Hogy mit talál helyette, az számomra az előadás legizgalmasabb része, s erre később még visszatérünk, ám ezzel együtt is szájbarágósan sztereotip a Szalontay Tünde által reflexszerűen alakított karakter: a messziről jött, jó szándékú és kíváncsi idegen életmódja és életlehetőségei meglehetősen különböznek az általa vizsgált emberekétől, pont. Molnár Csaba egy szélsőjobbos propagandát vad ötletekkel megbolondító marketingest játszik. Hamis lelkesültségétől felajzott brainstormingja a gyöngyöspatai kalandparkról komikus, emberileg érdekesebb az a jelenet, melyben zavarba jön a Véderő cigány, az új jelentkezők felvételét intéző tagjától. Érdekes, hogy a legkevésbé a Horváth Kristóf által alakított, az átlaghoz képest szerencsésebb háttérrel rendelkező cigány alakja tűnik a legkevésbé groteszknek és elemeltnek: teszi a dolgát, szállítgatja Olíviát, sokszor értetlen és sok története van a diszkriminációról.
Szalontay Tünde
Szalontay Tünde

Vagyis tökéletesen alkalmas díszcigánynak. Olívia ugyanis nem találja az általa keresett Gyöngyöspatát, a nyomort, a feszültséget, a konfliktust, és jobb híján cigány kísérőjével készíti el kamerán rögzített interjúját. Alanyát közben bőségesen instruálja: szomorodjon el, háborodjon fel, távolodjon a kamerától stb. A legelgondolkodtatóbb az egészben az, hogy a fiatalember milyen hamar belemegy a szerepjátékba, s hogy milyen könnyen játssza el média által manipulált önmagát.

Gyöngyöspata helyén tehát a semmi, a súlytalan hazugság van. Kár, hogy ezt a mozzanatot nem fejti ki részletesebben az Egyszer volt, hol nem volt…hu. Igaz, a színlap egy a gyöngyöspatai eseményeket feldolgozó előadás (melyhez nem volt szerencsém) átdolgozott változatát ígéri. Ami, annak fényében, hogy néhány sorral feljebb egész Magyarország társadalmi körképéről esik szó, meglehetősen zavaros elvárásokat eredményezhet. Persze az is lehet, hogy az alkotók ezzel a gesztussal egyenlőségjelet tesznek Gyöngyöspata és Magyarország közé, ami egyáltalán nem lenne baj, azonban az előadás ebben a tekintetben sem bocsátkozik részletekbe.  
Balogh Rudolf, Szalontay Tünde, Molnár Csaba
Horváth Kristóf, Szalontay Tünde, Molnár Csaba

Kissé mániákus igyekezetnek tűnhet a színlap számonkérése, azonban, mivel nem egy szerzőhöz tartozó vagy ismert szöveg feldolgozásával van dolgunk, a néző számára fontos és az értelmezést nyilvánvalóan befolyásoló fogódzó az ismertető. Akárhogy is, a jelenetek sorrendje tetszőlegesnek tűnik, nem indokolja az előadás íve, és a köztük levő összefüggés is homályos.

Az Egyszer volt, hol nem volt…hu, még ha a színlap nagy vállalásait figyelmen kívül hagyjuk is, bátortalan előadás. Önmagában kevés felkínálni azt a lehetőséget, hogy a néző párhuzamot vonjon Orbán Viktor és egy törpenövésű, szemfényvesztő csaló (azaz Óz, a nagy varázsló) között. Önmagában kevés az utca emberének olyan kérdéseket feltenni, melyek esetében komolyabb fejtörés nélkül megjósolhatjuk az ilyen vagy olyan válaszok arányát. Sejthetjük ugyanis, hogy az emberek keveset tudnak a romák történelméről – engem például sokkal jobban érdekelt volna, hogy mit gondolnak arról, miért van ez így, vagy mit szólnának ahhoz, ha tanítanának az iskolákban roma történelmet.    
A Scallabouche Társulat egyébként főleg improvizatív jellegű színházzal foglalkozik, ezúttal viszont rögzített szöveget mondtak a szereplők. A véglegesítéssel azonban mintha épp a bátorság, a frissesség és szabadszájúság veszett volna oda.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek