Minderről akkor kevésbé rejtélyesen: a Színházi Kritikusok Céhe szervezésében március 2-9. között zajlik a Hungarian Showcase nevű rendezvénysorozat. Mondhatnék akár fesztivált is, de ahhoz, hogy a húsz előadásból és több mint egy tucat kísérőprogramból álló bő egy hét valóban fesztivál legyen, kellenének, kellettek volna más támogatók is a Fővárosi Önkormányzaton és két, a magyar színházkultúrát már évtizedek óta figyelemmel kísérő amerikai alapítványon (Trust for Mutual Understanding, Center for International Theatre Development), no meg a rengeteg önkéntes segítségen kívül. Mert akkor lehetett volna ünnepélyes megnyitó, lehetett volna fesztiválközpont, és még sok minden más, ami picit megemeli az előadások néhány nap után már monotonná váló egymásutánját.

Nem lettek, mert nem kellettünk nekik, pontosabban nem kellett az a közel százharminc neves külföldi színházi szakember, aki azért jött és jön Magyarországra, hogy megtudja, milyen a magyar színház. Mielőtt valaki félreértené: mindezt nem a saját szórakoztatásunkra szerveztük, hanem azért, hogy a befolyásos európai és tengerentúli színháziak nézzenek és lássanak, és ami tetszik nekik, azt elvigyék magukkal, akár szó szerint, a saját fesztiváljukra, a saját nézőiknek – mi ugyanis így próbáljuk segíteni a hazai kultúra ügyét. Ha a showcase bukik, az a mi kudarcunk, ha működik, az a magyar színház sikere. Az alábbiakban mint a program egyik válogatója és mint a külföldi vendégek egyik állandó kísérője számolok be élményeimről.

Menjünk is kicsit közelebb az elmúlt három sűrű nap történéseihez. A szombati nyitó nap délutánjára a huszonöt fős amerikai csapat már itt van, lelkesek és érdeklődőek, közülük többen sokadszor jönnek Magyarországra, áhítattal említik Mohácsi János meg Pintér Béla nevét, mások először járnak az öreg kontinensen, és minden érdekli őket. De tényleg minden: az előadások kezdése előtti utolsó pillanatokat is kihasználják, hogy akár az Európai Unióról, akár Budapest kultúrafinanszírozásáról, netán a Nemzeti Színház építészeti adottságairól faggassanak. A figyelem megtisztelő, mert az érdeklődés őszinte: profi írók, rendezők, drámaírók, kritikusok, akik nem fárasztanák magukat és partnerüket fölösleges udvariaskodással.

És akkor megkapják az Örkényben, amiért jöttek: majdnem napra pontosan két éve volt a János király bemutatója – ezen kissé csodálkoznak: egy ilyen nehéz szövegre épülő előadást Budapest belvárosában ennyi ideig folyamatosan el lehet adni? –, a helyzet azóta ugyan fokozódott, de ezen az estén mégis könnyedebbnek, vidámabbnak tűnik az előadás. A vendégek élvezik és nagyra értékelik Bagossy László pergő ritmusú, ötletdús rendezését. Próbálják összerakni, hogy mi jött Shakespeare-ből, mi Dürrenmatt-tól, a nyeregből egymást kiütő Henrikek és Richárdok kavarognak a fejü(n)kben: a módszer változatlan, a nevek csereszabatosak. Mácsai Pál remek házigazdája az előadást követő beszélgetésnek, ahol gyorsan rátérünk a lényegre: az amerikai vendégek politikai színházként tekintenek a látottakra. Szóba kerül a szocialista időkben divatos kettős kódolás, a direktor pedig érzékletesen számol be arról, hogyan állt Budapest a színháza mellé, de kendőzetlenül beszél a magyar kulturális élet megosztottságáról is. 

Mácsai többször elmondja, hogy amiről ő beszél – a kritika és a kritikusok háttérbe szorításáról, a politikai alapú árokásásról, a kultúrpolitika kiszámíthatatlanságáról –, arról még sokat fognak hallani a vendégek. Hiszem is meg nem is, de most megkövetem: igaza lett. Másnap a Nemzeti Színházban bevezetőt tartunk arról, mit jelentett tegnap és mit jelent ma a Nemzeti Színház sokat cincált terminusa. Két kritikus kollégámmal beszélünk az épületet, majd a művészeti munkát kísérő politikai botrányokról, meg persze arról, miért lényeges rövid és hosszú távon Alföldi Róbert ötéves igazgatói működése. Kritikusok vagyunk, így aztán kritikát is megfogalmazunk, amúgy éppen ez, a jelenről való kritikus gondolkodás az, ami leginkább meghatározza a Nemzeti Színház mai arculatát. 

Aki pedig nem hitte, az utánajárhatott a Mohácsi fivérek korszakos (mert a Nemzeti rövidke történetében egy egész érát jellemző) előadásán, az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe címűn. Az aggodalom persze ott van bennünk: a magyar népmeséktől a János vitézen át a rendszerváltás előtti negyven év banális sztorijaiig rengeteg elemre támaszkodó epikus mesefolyam vajon követhető és dekódolható lesz-e a külföldieknek? A két évvel ezelőtti POSZT-on már kiderült, hogy igen, s a szerzőtárs Mohácsi István szinkrontolmácsolásáról most is felsőfokban beszélnek a vendégek. Persze nem értik teljes mélységükben a hallottakat és látottakat, de hát ezzel nincsenek egyedül: harmadik nézésre is fedeztem fel apróságokat, amik eddig elkerülték a figyelmemet.

Az előadás utáni beszélgetés a művészekkel és a csatlakozó Alföldivel már ismerős forgatókönyv szerint zajlik: szóba kerülnek a történelem és a mai világ közti kézenfekvő vagy rejtett párhuzamok, meg az is, amiről a direktor már sokszor beszélt korábban, vagyis az, hogy a magyar valóság a Nemzeti több előadásának egyszerűen „aláment” – amit a színpadon láttunk, és esetleg elsőre rácsodálkoztunk, egy-két éven belül szomorú realitássá vált. A kirekesztés, a türelmetlenség, a múlt iránti közöny itt él velünk. És itt kell szólni az este – és egyben az elmúlt három nap – legmegindítóbb felszólalásáról: egy tizennyolc éves fiatalember, aki negyedszer (!) látta az Egyszer élünk…-et, elmondta: a tavalyi nyári szünet előtt nézte meg először az osztályával, akik nagy része aztán szeptemberben úgy jött vissza, hogy elkezdte feltárni a szovjet időkről szóló családi legendáriumot. A fiú pedig életében először beszélgetett nyolcvanéves nagyanyjával arról, mi és hogyan történt vele a világháborút követő évtizedekben. A pontos, egyenes beszédet néma csend követi, a velem szemben ülő színészek arcán elismerés és meghatottság, majd kitör a spontán taps: íme, a színház hat. 

A hétfő javarészt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen telik: délután, illetve éjjel egy-egy vizsgaelőadás, előtte pedig Földényi F. László, Szász János és Upor László mutatja be az egyetem működését. Az amerikaiak remek kérdéseikkel megint telibe találnak: gyorsan a diáktüntetéseknél kötünk ki, a felsőoktatást sújtó elvonásoknál, az elhivatott pedagógusi munka ellehetetlenülésénél, a szabad, kritikus gondolkodás kontra központi direktívák kérdésénél. Azt hiszem, a vendégek valamit kezdenek kapiskálni abból, milyen szűkösek a lehetőségei ma egy valóban független művésznek. Előadások azért persze vannak, még ha pénzt nem is ad rájuk senki: Marton László harmadéves osztálya A diótörőt játssza Novák Eszternek és Selmeczi Györgynek az eredeti mesét csak nyomokban tartalmazó, a zene dramaturgiáját alapul vevő, fergeteges tempójú előadásában. Éjjel pedig a negyedéves fizikai színházi rendező-koreográfus osztály Toldiját nézzük: Horváth Csaba komplex és súlyos mozdulatanyagát, no meg a veretes szöveget élővé teszik a lenyűgöző alázattal dolgozó hallgatók. 

És a kettő között ott az elmúlt évek egyik legfontosabb magyar előadása, a – micsoda véletlen (?) – szintén kereken kétéves Szutyok a Pintér Béla és Társulatától. Élesen, archaikus jelképiséggel, mégis szigorúan mai szókinccsel beszél ez a produkció arról, hová vezethet az, ha valakit (Szamosi Zsófi játéka harmadszor is lenyűgözően összetett) következetesen és tudatosan néz levegőnek közvetlen és tágabb környezete. Hogy egyszer csak eljön a mindent elsöprő bosszú ideje. Hogy ha mindig csak a sérelmeinket dédelgetjük, hogy ha folyton csak „ők” vannak és „mi” vagyunk, akkor sosem jutunk előrébb. Mert hétfő este nekem erről szólt a Szutyok, és az előzmények után ezen egyáltalán nem kell csodálkozni.