A Nekem Budapest projekt esetében erről nyilvánvalóan nincs szó, hiszen teljesen kezdő filmesekkel, végzősökkel van dolgunk. Régóta várunk már egy újabb olyan generációs áttörésre, mint az a bizonyos, oly sokat emlegetett Simó-osztály volt, amelynek tagjai közül sokan már a nemzetközi filmes szcénának is teljes értékű tagjai. Ez a szkeccsfilm ezen remény alapján számíthat sikerre, hiszen most Enyedi Ildikó tanítványai mutathatják meg, mire jutottak az egyetemi évek alatt.
Ugyanígy meglepő – de ez nem magyar sajátosság, hanem a nemzetközi rövidfilmes tendenciákból is kiszűrhető – a kísérletezés szinte teljes hiánya. A fiatal alkotók mintha nem mernének olyan újszerű, kockázatos utakra lépni, amelyen a siker persze nem garantált, viszont legalább van halvány lehetőség az érdektelenség falának átütésére. Az olcsó digitális filmkészítés korában olyan elképesztő mennyiségben készülnek (rövid)filmek, hogy a hatalmas mennyiségből csak azok a fiatalok tudnak majd kitűnni, akik képesek kamaszos szenvelgésnél és konvencionális történet-szerkezeteknél többet, újszerűbbet mutatni. Mikor fognak kísérletezni, ha nem most, a no-budget vagy iskolai filmek korában, amikor még nem nyomja hatalmas produkciók és költségvetések terhe a vállukat?
Mindezek alapján megállapítható, hogy tipikus város-szkeccsfilmként a Nekem Budapest nem értékelhető, márpedig az a tény, hogy moziban forgalmazzák, a készítőknek ezt az igényét leplezi le. Ha viszont önálló értékkel bíró, a szakmán kívüli nagyközönség érdeklődésére is igényt tartó műként nem fogható fel, akkor pusztán vizsgamunkának, egy friss filmes generáció megmutatkozásának kell tekintenünk – a következőkben ekként fogunk vele foglalkozni.
A nyolc alkotóból egyértelműen Szimler Bálint az, aki kész, kiforrott filmesnek tekinthető – de ez már előző munkái alapján is elég nyilvánvaló volt. Rövid, egyetlen snittből álló filmje remek formaérzékről, éles szituációteremtő képességről és kifinomult problémaérzékenységről árulkodik. Osztályteremből nézünk kifelé, a távolban az Országház kupolája jelzi visszafogottan a helyszínt, majd egy jobbra-svenkkel a táblát látjuk, ahol a földrajztanárnő felelni hív. A kiválasztott srácnak Afrika geológiai fejlődéstörténetéről kellene beszámolnia, s ő olyan földrajzi jellemzőkkel kezdi (méret, határoló tengerek és kontinensek, stb.), amelyeket magunk is elsődlegesnek tekintenénk. Ennek befejeztével a tanárnő azonban újra a sok millió évvel ezelőtti földtani mozgásokra és idegen szakkifejezésekre kíváncsi, amelyekre hősünk viszont nem tud megfelelni. Ebben az apró szösszenetben Szimler képes pillanatok alatt élővé varázsolni egy helyzetet, amely az egyedi karakterek felvázolása mellett egy az oktatási módszerekkel kapcsolatos látlelet megfogalmazását (vagy legalább felvillantását) is lehetővé teszi számára. Komplex kis alkotás ez, formai letisztultsága és a túlzott egyértelműség, a szájbarágás hiánya teszik a sorozat legkiemelkedőbb darabjává. Ráadásul, ha a Nekem Budapestet csak vizsgafeladatnak tekintjük, akkor is Szimler darabjáé az ötös, hiszen kipróbálja és magas szinten megvalósítja egy speciális formai megoldás kifejezési lehetőségeit.
Reisz Gábor utolsóként felfűzött darabja egy margitszigeti futásból kiindulva rajzol fel egy rejtélyes érzelmi drámát. Egy srác futás közben mobilcsörgést hall a közeli bokorból, mikor felveszi a telefont, valaki a kutyáját akarja visszaadni. A hívás hatására körülnéz, és megtalálja a szétszórt női ruhák között üldögélő tulajt, aki (feltehetőleg) szerelmi bánattól búslakodik. Az önmagában kissé suta, forgatókönyvi és rendezői hibákat is felvonultató epizód minden esetlensége ellenére jól jelzi azt, hogy rendezője képes kifejezetten filmszerűen gondolkodni. Ha mással nem, Reisz Gábor a Külalakkal mindenképpen bizonyította, hogy képes történeteket jól megírni, azokat korrektül végigvezetni úgy, hogy közben több kifejezetten hiteles szituációt is megteremt. A Nekem Budapest epizódjából azonban pont ezek hiányoztak, a helyzetek nem voltak kellően végiggondolva, a titokra épülő történet pedig nem vezetett igazán sehova.