Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AKIKNEK BUDAPEST SEM KELL

Nekem Budapest
2013. márc. 5.
Nyolc pályakezdő rendező szkeccsfilmet készített Budapestről. A gond csak az, hogy nem sok fogalmuk van róla, és néhány kivételtől eltekintve láthatólag nem is érdekli őket más önmagukon kívül. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Városfilmekkel tele a padlás – mondhatnánk első blikkre, hiszen csak az elmúlt néhány évben botlottunk bele a Párizs meg New York „szeretetétől” hangos gyűjteményekbe, és akkor még nem beszéltünk a múlt század első felében készült Vertov, Ruttman vagy Vigo opuszokról, amelyek nemcsak városfilmekként híresültek el, hanem a filmnyelv kialakulásának fontos mérföldköveivé váltak. 
Ezek a korai művek azért voltak fontosak, mert szerzőik, amikor egy városról terveztek forgatni, akkor – többé vagy kevésbé dokumentarista megközelítéssel – rá is csodálkoztak a szóban forgó városra. A párizsi és New York-i szkeccsfilmek pedig azért lehettek (volna) érdekesek, mert olyan nagynevű, egészestés játékfilmekkel már befutott rendezők készítették az egyes darabokat, akiknek a neve sokszor egyedül is képes eladni egy produkciót. 

  

A Nekem Budapest projekt esetében erről nyilvánvalóan nincs szó, hiszen teljesen kezdő filmesekkel, végzősökkel van dolgunk. Régóta várunk már egy újabb olyan generációs áttörésre, mint az a bizonyos, oly sokat emlegetett Simó-osztály volt, amelynek tagjai közül sokan már a nemzetközi filmes szcénának is teljes értékű tagjai. Ez a szkeccsfilm ezen remény alapján számíthat sikerre, hiszen most Enyedi Ildikó tanítványai mutathatják meg, mire jutottak az egyetemi évek alatt.

A Nekem Budapest végignézése során a leginkább az döbbentett meg, hogy egy kivételével az összes filmes esetében milyen mély a külvilág (esetünkben a magyar főváros) iránti érdektelenség, hogy mennyire mindegy nekik, hol forgatnak. Ezt a társaságot nem foglalkoztatja a környék, ahol naponta órákat töltenek el, nem érintik meg azok az emberek, akikkel rendszeresen összefutnak, hanem leginkább azokkal a mesterkélt, egyéb filmekből vagy ki tudja honnan származó sémákkal (képi, narratív és műfaji struktúrákkal) vannak elfoglalva, amik a fejükben kavarognak. A Nekem Budapest alapján úgy tűnik, ez a filmes generáció önmagába forduló, mizantróp, képzelt kapcsolatok hálójában bolyongó emberekből áll, akikből a kamerába genetikailag kódolt külvilág iránti kíváncsiság szinte teljességgel hiányzik. Mindez egy olyan városban, ahova a kedvezmények és a helyszínek miatt a világ minden tájáról özönlenek a filmesek forgatni, akik azt állítják, hogy Budapest azért jó, mert könnyen találni egy saroknyi Párizst, egy utcányi Münchent vagy egy tenyérnyi Rómát. Lehet, hogy épp emiatt a sokszínűség (vagy épp jellegtelenség) miatt nem elég izgalmas a pesti rendezőknek?

  

Ugyanígy meglepő – de ez nem magyar sajátosság, hanem a nemzetközi rövidfilmes tendenciákból is kiszűrhető – a kísérletezés szinte teljes hiánya. A fiatal alkotók mintha nem mernének olyan újszerű, kockázatos utakra lépni, amelyen a siker persze nem garantált, viszont legalább van halvány lehetőség az érdektelenség falának átütésére. Az olcsó digitális filmkészítés korában olyan elképesztő mennyiségben készülnek (rövid)filmek, hogy a hatalmas mennyiségből csak azok a fiatalok tudnak majd kitűnni, akik képesek kamaszos szenvelgésnél és konvencionális történet-szerkezeteknél többet, újszerűbbet mutatni. Mikor fognak kísérletezni, ha nem most, a no-budget vagy iskolai filmek korában, amikor még nem nyomja hatalmas produkciók és költségvetések terhe a vállukat?

 

  

Mindezek alapján megállapítható, hogy tipikus város-szkeccsfilmként a Nekem Budapest nem értékelhető, márpedig az a tény, hogy moziban forgalmazzák, a készítőknek ezt az igényét leplezi le. Ha viszont önálló értékkel bíró, a szakmán kívüli nagyközönség érdeklődésére is igényt tartó műként nem fogható fel, akkor pusztán vizsgamunkának, egy friss filmes generáció megmutatkozásának kell tekintenünk – a következőkben ekként fogunk vele foglalkozni.

Először beszéljünk az önmagába csavarodó történetek és filmesek között az egyetlen kivételről. Ferenczik Áron elsőként vetített filmje azért üdítő, mert nyíltan vállalja saját városhoz fűződő (outsider) pozícióját, és ezzel a naiv szemmel néz környezetére. Amit pedig felfedez, az nem más, mint a hévmegállók egymástól meglepően távoli ülései, és egyre vadabb és elszálltabb hipotéziseket felvetve próbálja meg kitalálni, mi lehet az oka ennek a furcsaságnak. Felszabadultságról, kreativitásról és könnyedségről árulkodó friss, fantáziadús film ez, csiszolatlansága és néhány bájos esetlensége ellenére is. Bár persze Steve Buscemi alakításának megközelítésére nincs esély, de leginkább a Coen fivérek darabja jut eszembe a Párizs szeretlek sorozatból: a szerzők ott sem próbálták eljátszani a beavatottat, hanem nyíltan felvállalták a várossal szembeni idegenségüket, és éppen a külső pozícióból származó tekintet naivitásával fogalmaztak meg a „bennszülöttek” számára fel sem vetődő kérdéseket. Ferenczik Áron is ezt a stratégiát követi, és ez teszi munkáját a sorozat egyik legjobb darabjává.

 

A nyolc alkotóból egyértelműen Szimler Bálint az, aki kész, kiforrott filmesnek tekinthető – de ez már előző munkái alapján is elég nyilvánvaló volt. Rövid, egyetlen snittből álló filmje remek formaérzékről, éles szituációteremtő képességről és kifinomult problémaérzékenységről árulkodik. Osztályteremből nézünk kifelé, a távolban az Országház kupolája jelzi visszafogottan a helyszínt, majd egy jobbra-svenkkel a táblát látjuk, ahol a földrajztanárnő felelni hív. A kiválasztott srácnak Afrika geológiai fejlődéstörténetéről kellene beszámolnia, s ő olyan földrajzi jellemzőkkel kezdi (méret, határoló tengerek és kontinensek, stb.), amelyeket magunk is elsődlegesnek tekintenénk. Ennek befejeztével a tanárnő azonban újra a sok millió évvel ezelőtti földtani mozgásokra és idegen szakkifejezésekre kíváncsi, amelyekre hősünk viszont nem tud megfelelni. Ebben az apró szösszenetben Szimler képes pillanatok alatt élővé varázsolni egy helyzetet, amely az egyedi karakterek felvázolása mellett egy az oktatási módszerekkel kapcsolatos látlelet megfogalmazását (vagy legalább felvillantását) is lehetővé teszi számára. Komplex kis alkotás ez, formai letisztultsága és a túlzott egyértelműség, a szájbarágás hiánya teszik a sorozat legkiemelkedőbb darabjává. Ráadásul, ha a Nekem Budapestet csak vizsgafeladatnak tekintjük, akkor is Szimler darabjáé az ötös, hiszen kipróbálja és magas szinten megvalósítja egy speciális formai megoldás kifejezési lehetőségeit.


  

Reisz Gábor utolsóként felfűzött darabja egy margitszigeti futásból kiindulva rajzol fel egy rejtélyes érzelmi drámát. Egy srác futás közben mobilcsörgést hall a közeli bokorból, mikor felveszi a telefont, valaki a kutyáját akarja visszaadni. A hívás hatására körülnéz, és megtalálja a szétszórt női ruhák között üldögélő tulajt, aki (feltehetőleg) szerelmi bánattól búslakodik. Az önmagában kissé suta, forgatókönyvi és rendezői hibákat is felvonultató epizód minden esetlensége ellenére jól jelzi azt, hogy rendezője képes kifejezetten filmszerűen gondolkodni. Ha mással nem, Reisz Gábor a Külalakkal mindenképpen bizonyította, hogy képes történeteket jól megírni, azokat korrektül végigvezetni úgy, hogy közben több kifejezetten hiteles szituációt is megteremt. A Nekem Budapest epizódjából azonban pont ezek hiányoztak, a helyzetek nem voltak kellően végiggondolva, a titokra épülő történet pedig nem vezetett igazán sehova.

A Nekem Budapest projekt nagy értéke, hogy a megszokottnál jóval nagyobb láthatóságot biztosít a most végző Enyedi-osztály hallgatóinak, és lehetővé teszi számukra, hogy valamelyest kilépjenek a szakma szűk keretei közül. És ha ebből azt látjuk, hogy egy nyolcfős társaságból kettő-háromból sikerült átlagon felüli filmest faragni, akkor az mind a tanárok, mind a diákok részéről óriási eredmény. Ugyanakkor a végeredmény iskolás vagy néhány esetben kifejezetten félresikerült jellege miatt a szkeccsfilm nem igazán jó nézői élmény, aminek az lehet a következménye, hogy még tovább rombolja az utóbbi időben amúgy is nagyon megtépázott magyar film hírnevét. És ez nem a most bemutatkozó fiatal filmesek malmára hajtja a vizet.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek