TÁRGYAS_RAGOZÁS→szubjektív etnográfia / Néprajzi Múzeum
2013.05.10.

A Néprajzi Múzeum újonnan kinevezett főigazgatója nyitott az aktuális etnográfiai témák iránt, és többek közt a kommunikáció javítását tekinti egyik fontos feladatának. A múzeum sajtóreggelije kettős hangsúllyal igyekezett ezt bizonyítani: bemutatkozott egy kísérleti szemléletű kiállítás, Kemecsi Lajos pedig személyesen adott választ a múzeum további sorsát firtató kérdésekre. ZÖLDI ANNA ÍRÁSA.


  
Habár a sajtó képviselőit eleinte elsősorban ez utóbbi izgatta, a múzeumpedagógiára épülő kiállítás is fényesen debütált: azonnal megosztotta a jelenlévőket. Minthogy a mindössze 33 tárgyat bemutató tárlat célja éppen az, hogy a standard múzeumlátogatót passzív szemlélődés helyett gondolkodásra bírja, ez száz százalékos sikernek tekinthető. A kiállítást elsősorban diákcsoportoknak ajánlják – ha a következő generáció megtanul gondolkodni, azon csak nyerhetünk. Némi továbbgondolkodásra a készülő Múzeumi Negyed kapcsán is szükség lehet. Az ide-oda költözködő, egymás épületét elfoglaló intézmények mozgásának követése lassan igazán bonyolult mátrixot követel – vagy maradhatunk az egyszerű székfoglalós játéknál is – akinek nem jut szék, az a vesztes. 

Ragadjunk le egy pillanatra a projekt építészeti vonatkozásainál. Amit az új vezetőtől hallhattunk: nyitás az aktuális társadalmi jelenségek felé, Spanyolországból érkező roma-kiállítás, a nemzetközi gyűjteményi anyag bemutatása, a múzeumpedagógia és a kommunikáció erősítése, az új múzeum tereinek bővülése az eddigiekhez képest – mind nagyon ígéretes gondolatok. A Néprajzi Múzeum jelenlegi épülete a korszerű múzeumi szempontokat figyelembe véve valóban nem tűnik erre megfelelőnek. Vannak persze egyéb szempontok is, ezek közül most fókuszáljunk a Múzeumi Negyed projekt városépítészeti vonatkozásaira. Az építész és tájépítész szakma zöme erős kritikával tekint a Városligetbe tervezett beruházásra. Pedig kapnának színes-szagos építészeti múzeumot – feltéve persze, hogy ennek jelenlegi anyaga túléli az albertfalvai száműzetést, amit egy gyanús raktárban kénytelen átvészelni. Sok múzeum tervezése során sok építésziroda jutna munkához, ami szintén nem csekélység a mostani helyzetben. 


  
Mégsem egyöntetű a lelkesedés, de az előkészítő tanulmányokra épülő szakmai ellenérvek úgy tűnik, süket fülekre találnak. A városligeti helyszínt nem sikerült megvétózni, azt viszont sikerült elérni, hogy a tervezést az épületek helyszínére kiírt ötletpályázat előzze meg. Ez legalábbis esélyt ad arra, hogy az eredetileg egy tömbben, a felvonulási téren elképzelt épület több egységben valósuljon meg, a Liget különböző pontjain. Ez persze további vitákra ad okot, sokan féltik a zöldterületet a nyilván majd tömegesen özönlő múzeumlátogatóktól. Az építészek amúgy is kekec népség - vélik a politikusok, úgyhogy a másutt oly gördülékeny kommunikáció ebben az esetben feltűnően nehézkes. A Néprajzi Múzeum sajtóreggelijén legalább megtudtuk, hogy az ötletpályázat júniusi kiírását munkabizottságok készítik elő, és ezek munkájában építész is részt vesz, a Néprajzi Múzeum esetében a bizottság elnöke az új főigazgató. A Néprajzi 2018-ban költözik, a Kúria addig legfeljebb a dísztárgyalót kéri kölcsön néha. Új állandó kiállítás addig már a Kossuth téren nem nyílik, viszont megkezdik a majdani épületben megnyíló állandó tárlat előkészítését, melyben a hazai és nemzetközi gyűjtemény anyaga azonos súllyal fog szerepelni.

Időszakos kiállításoké tehát a terep, és ezek között is úttörő az a szintén ez alkalommal bemutatott tárlat, amely a tudatosan nem látogató-barát TÁRGYAS_RAGOZÁS→szubjektív etnográfia címet viseli. A kurátor, Frazon Zsófia, és a múzeumpedagógus Joó Emese célja, hogy eddig nem ismert, vagy nem tudatosult összefüggésekhez vezesse el a diák-korú látogatókat, ám ezért keményen meg kell dolgozniuk. Szó se róla, kapnak hozzá segítséget. Az ötlet meglepően egyszerű, mégis hatásos – akárcsak a tárlaton szereplő tárgyak egyike, a lábbal hajtós műanyag motor, sok kisgyermek és főképp anyuka kedves emléke. A szóban forgó járművet – talán nem véletlenül – egy a rendszerváltáskor állás és betevő falat nélkül maradt építész tervezte, és zseniálisan reagál egy addig megoldatlan problémára: hogyan haladjunk ütemesen kicsinyünkkel, akinek ehhez túl rövid a lába. A műanyag moci a tökéletes válasz: működtetése nem csak egyszerű, de élvezetes is, szerkezete könnyű, úgyhogy a legyengült anyuka fél kézzel is elbírja, gyártása pedig a fröccsöntött technológiának köszönhetően olcsó. Amióta tudom, hogy kollégának köszönhetem ezt a csodás találmányt, hálám megkétszereződött, bánatom pedig tízszeres, hogy ezt a kreatív szakmát ilyen látványosan mellőzik egy Múzeumi Negyed építése kapcsán.


  
De hogy kerül a fröccsöntött járgány a csontkorcsolyával (ironga) egy tárlóba? Nos, erre kell a választ a kiállításba beterelt diákcsoportoknak megtalálniuk. A válasz pedig, ahogy arra a kiállítás címe jó előre figyelmeztet, szubjektív. A hagyományos kiállításokkal ellentétben itt nem egyértelműen a szánkba rágott tematika alapján összerendezett tárgyak és szövegek sokaságán kell átverekednünk magunkat, hogy azután a végén az egyetlen lehetséges tanulság jóleső érzésével távozzunk. A harminchárom, első pillantásra nagyon különböző objektum hét tárlóba rendezve sorakozik, mindegyikükhöz tartozik ugyan szöveg, ám az olykor lexikoncikk, olykor csupán egy történet. A tárlók oldalán ugyan olvasható egy fogalom, ami egy csokorba rendezi az egy platformon szereplőket, de mint a kiállítás létrehozóitól megtudtuk, a diákoknak ezt csak mintegy fél óra múltával jut eszükbe elolvasni.  

 
    Fotók: Néprajzi Múzeum
A kurátor és a múzeumpedagógus nem erőlteti az olvasást, ahogy semmi egyebet sem – beszélget a fiatalokkal (a célcsoport a gimnazisták és egyetemisták non-verbális generációja). Nincs feladatlap, csak kommunikációs helyzetek, és csodák csodája, két óra elteltével világossá válik, hogy az itt szereplő tárgyak mindegyikét a hétköznapok igényei teremtették, formáját, anyagát az adott kultúra lehetőségei határozták meg, és épp ezért alkalmasak az illető kultúra jellegzetességeinek tanulmányozására. A diákok megtanulnak kiállítást „olvasni”, felfedezik, hogy van összefüggés kép és szöveg között, sőt a kettő együtt önmagán túlmutató jelentést hordozhat. Merészebbek rádöbbenhetnek arra, hogy a faragott szék és a műanyag ülőke közt mélyen gyökerező, szerves összefüggés munkál, akárcsak az ironga és a fröccsöntött motor között.

A hazai közoktatás legfájóbb fogyatékossága a túléléshez szükséges kreativitás fejlesztésének méltatlan elhanyagolása. Szubjektumok helyett elakad az elsődleges jelentésnél – subject-eket, alattvalókat, sőt tárgyakat nevel az emberpalántákból. Akik a felvételiken aztán rendre elbuknak, ha nem tanulják meg időben a célzott kérdésekre adandó egyetlen helyes választ. E folyamatot az informális oktatás és a múzeumpedagógia igyekszik több fronton is ellensúlyozni, ez az interaktív tárlat ennek egy érdekes, és remélhetőleg sikeres állomása. Feltételezi a képzett felnőtt állandó jelenlétét, de nem az oktató, sokkal inkább a pártatlan moderátor szerepében. Ez a státusz bizalmat ébreszt a gyerekekben, és indirekt módon eljuttatja őket ahhoz az ismerethez, amit a direkt szájbarágás hiába sulykol. Szubjektíve úgy látom: egyszerű, mint a pofon, vagy mint a műanyag moci. Reményt ad arra, hogy előbb-utóbb a nagy horderejű víziók felől szubjektumok fognak dönteni. 

A kiállítás megtekinthető 2013. június 16-ig.
Szerző: Zöldi Anna