Hofesh Shechter: Political Mother / St. Pölten, Festspielhaus
2013.02.25.

A színházterem bejáratánál nem csak a jegyünket kezelik, hanem előrelátóan füldugóval is kínálnak, elsősorban mégsem a decibelek miatt érezhetjük kényelmetlenül magunkat Hofesh Shechter társulatának előadásán. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

A mellettem ülő idős hölgy akkurátusan bedugaszolja a fülét, majd édesdeden átalussza az előadást. Amikor vége van, elsöprő lelkesedéssel vörösre tapsolja a tenyerét. Az osztrák közönség mindenért hálás – álomban, ébren egyaránt. Egy órával az előadás kezdete előtt vagy százan ülnek a Festspielhaus kistermében, fiatalok, középkorúak, idősek vegyesen, hogy meghallgassák a darab születéséről és Shechter pályájáról szóló felolvasást. Nagyjából ugyanazt a szöveget, amit két euróért kis füzetecske formájában az előcsarnokban is megvásárolhatnak. Nem baj, ők meghallgatják és meg is vásárolják, amit a művészetről tudni érdemes. Van ebben persze sznobizmus is vastagon, de azt azért ne tévesszük szem elől, hogy Budapesttől pár száz kilométerrel nyugatabbra a kortárs tánc nem kizárólag a húsz- és harmincéves generáció, és nem is csak egy szűk réteg szubkulturális „szórakozása”, hanem akárhogy is vesszük: társadalmi esemény. 

Én nem gyömöszölök füldugót a fülembe, és nem is alszom el: a színpad hátsó felébe kétemeletnyi magasságba felpakolt rockbanda zúzós heavy metaljára ugyanis lehetetlen nem rezonálni. Ha nem ízlésünk szerint való e könnyűzenei stíl, akkor is egész testünkkel beleremegünk. Öt villanygitár és öt dob, melyet – részben – katonai uniformisban strázsáló zenészek nyúznak-püfölnek, ami alkalomadtán kiegészül éneklést imitáló érdes, reszelős ordibálással, no meg a rocker imidzset erősítő elmaradhatatlan eksztatikus kísérőjelenségekkel, ingletépéssel és mikrofonállvány-földhözvágással. Koncerten vagyunk, de nem tévesztettük el a házszámot. 

Fotó: Gabriele Zucca
Fotó: Gabriele Zucca
A több formációban színpadra tett és forgalmazott Political Motherhez (van „fapados”, illetve kis- és nagyzenekari változat is) ez a kemény rockos idill éppúgy hozzátartozik, mint az a politikus gondolkodásnak álcázott szósz, amivel a koreográfia nyakon lesz löttyintve. Egy pillanatra se legyen kérdés előttünk, hogyha egy kamarajellegűnél nagyobb létszámú cselekménytelen táncprodukcióban szólók és közös táncok vannak, és azok valamilyen viszonyrendszerbe kerülnek egymással, akkor azt ne lehetne kapásból az egyén és közösség relációjaként (is) értelmezni. A Political Motherben ez alapkörben benne van, de Shechter nem elégszik meg ennyivel. Inkább didaktizálja ezt a pislákoló és nem túlerőltetett „jelentést” olyan kínosan direkt epizódokkal, mint a majomfejű „diktátor” terepszemléje a kezüket megadóan feltartó emberek sorfala előtt, vagy a szabadon bolyongó párra váratlanul pisztolyt szegező magányos alak jelenete. A darab már a kezdő képben is fölfoghatatlan komolysággal drámázik: ekkor egy jelmezes szamuráj (?) követ el harakirit, és rogy össze holtan fél perc alatt, ami persze inkább nevetséges, mint torokszorító. Igyekeznék megértően viszonyulni a látottakhoz, de eleve problémás, honnan és miért pottyannak ide a konkrét szereplők (szamuráj, „majomfej”, pisztolyos fickó), amikor a koreográfia többi részében se közel, se távol nyoma nincs semmiféle narratívának, politikai jelbeszédnek, az (ön)irónia meg olyan messze áll tőle, amilyen messzeség tán nem is létezik.

Fotó: Gabirle Zucca
Fotó: Gabirle Zucca
Egyfelől a show, másfelől a didaxis szorítja satuba Shechtert, pedig akár bízhatna is koreográfusi tehetségében. A Trafó jóvoltából 2009-ben nálunk vendégszerepelt Uprisingról kellemes emlékeket őrzök. Pulzáló színpada, csoportmozgásai, fénydramaturgiája egészen kivételes volt. Ám ha belegondolok abba, hogy már az Uprising is korábbi művekből összevágott rendezői változat volt (az eredeti mű 2006-os keltezésű), és most a Political Mother szintén – a bemutatók dátumai: 2010, 2011 és 2013, utóbbinál a rockzenekar vonósokkal is kiegészült –, akkor meg merem kockáztatni, hogy valószínűleg egyműves szerzővel van dolgunk, aki szinte élvezi önidézeteinek túlburjánzását, vagy tudatosan nem akarja átlépni a saját árnyékát. Ami önmagában nem meglepetés, hiszen bőséggel ismerünk ilyen alkotókat, de Shechter valahogy még az egyművesebbeknél is egyművesebbnek tűnik – figyelembe véve, hogy 2003 óta (amikor első önálló munkájával, a Fragments-cel megnyerte a Gyagilev nevével fémjelzett nemzetközi koreográfusi versenyt) javarészt kevés számú táncprodukciójának átszerkesztésével, újrarendezésével, mixelésével és élő zenei kíséreteinek többverziós változataival bővíti (!) a repertoárt. 

Fotó: Tom Medwell. Forrás: St. Pölten, Festspielhaus
Fotó: Tom Medwell. Forrás: St. Pölten, Festspielhaus
Persze – meg kell hagyni –, ami jó, az jó. Tucatnyinál több pumamozgású táncos összhangzattanát, kifogástalan technikáját, lágyan omló, puhán szökkenő, sebesen kavargó szólóit, duóit órahosszat szemlélni most is élményszámba megy. Kivált, hogy az előadók nem pusztán végrehajtók, hanem a köztük levő energiaáramlásnak belső eredői is vannak. És ha nem lenne a kíséretül szánt, ám öncélú cirkusszá gerjedő koncertfíling miatt annyira szétforgácsolt a koreográfia, valószínűleg még jobban esne az előadás(nak ez a része). Furcsa amúgy ez a kettősség, mert a – Verdivel és Bach-hal szelídített – rocknak és a táncnak van, lehetne közös nevezője. Hiszen a függöny mögé rejtett s rafinált világítással hol eltüntetett, hol elővarázsolt zenekar által játszott heavy metal erőteljes törzsi zenei ritmusvilágot és keleties népzenei hatásokat is hordoz, ami formailag a koreográfiából is visszaköszön. A két hasonszőrű jegy mégsem generálja egymást. 

Shechterből ez az ősi, primitivizmussal rokon szilaj erő láthatóan ösztönszerűen, zsigerből jön. S nyilvánvalóan nem nélkülözi azt a szellemi, kulturális közeget sem, amelybe született, és ahonnan 2002-ben az Egyesült Királyságba elszármazott: Izraelt és a zsidó folklórt. Az ő esetében egészen szimptomatikus, ahogy a folklorisztikus jegyek a kortárs mozgásnyelvben szinte a felismerhetetlenségig transzformálódnak, ám mindenestül áthatják. 

Előadás után egyik kritikuskollégám csendesen megjegyezte: ha Román Sándornak lenne ízlése, ilyen darabokat koreografálna – már a kárpát-medencei néptáncörökségből. A hasonlat persze túlzó és erős, mert Shechter bárhonnan szemlélve is fényévekre van Romántól. Annyiban azonban igaz, hogy rátalált egy lehetséges útra, amelyen a hagyományt, ha erősen kivonatolva és szublimált formában is, de meglehetős eredménnyel és hatásosan a kortárs kifejezésmód szolgálatába állította. Ahogy például Román nem. 

Ez erény, a többi viszont púder.
Szerző: Králl Csaba
Koregráfus:  Hofesh Schechter,  Eredeti szereposztás:  Leon Baugh, Maëva Berthelot, Winifred Burnet-Smith, Chien-Ming Chang, Katherine Cowie, Christopher Evans, Bruno Karim Guillore, Philip Hulford, Jason Jacobs, Sita Ostheimer, Hannah Shepherd,  Zenészek:  Joseph Ashwin, Yaron Engler, Joel Harries, Edward Hoare, Norman Jankowski, James Keane, Vincenzo Lamagna, Andrew Maddick,  Fény:  Lee Curran,  Jelmez:  Merle Hensel,  Hang:  Tony Birch