Hatásosan és dinamikusan kezdődik, jól kigondolt stilizációba öltöztetve, mozgás, ritmus, gegek mind együtt vannak és működnek, jaj, de jó, nem a filmet fogom látni, gondolom, és nagyjából úgy is lesz. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Trokán Nóra, Kiss Zoltán
Lehet filmből színdarabot csinálni, ez most szokás, külföldön tán még jobban, mint itthon, ezt a gyakorlatot folytatja most a két Benedek is, akik a Meseautót ültették át színpadra. Benedek Miklósról sejthető volt, hogy azért csak módjával emeli ki a történetet a maga korából, s ebben (is) segédkezett neki a rendezőasszisztens, Benedek Albert, a fia. Benedek Miklós rendező viszont bátrabban kezdett a munkához, némi elemeléssel és iróniával.
A kecskeméti Katona József Színház kamaraszínházának színpada a gurulós asztaloknak és a kiforgatható dobogónak hála, gyorsan és leleményesen változtatható át különböző helyszínekké, az irodából pikk-pakk autószalon lesz, aztán kispolgári (később nagypolgári) lakásbelső, minden jelzéses, de szellemes és jól használható, mi meg bizakodva követjük a pergő jeleneteket.
Amiket kívülről fújunk, vagy az 1934-es első, vagy a 2000-es utángyártott filmből, mese habbal, persze hogy, de mégis jó! Nem szégyen az, hiszen a bugyuta történet még Nemeskürty Istvánt is falhoz állította: „Furcsa egy film ez a Meseautó. Akárhányszor fog neki az ember, hogy írjon róla, jó lelkiismerettel csak a legrosszabbat írhatja. Ostoba mese… népbutítás. És mégis, miközben az ember bosszankodik, akárhányadszorra sem terhes végignéznie a filmet.” – írta az eredeti, nagyon-nagyon masscult-nak tartott változatról, s ez a „nézés” azóta sem változott.
És van is mit. Például Dévényi Rita gusztusos, a korok között egyensúlyozó, de hozzánk mégis közelálló ruháit, és persze bennük a színészeket. Akik jók, csak újfent zavaró kissé, hogy a főszereplők más-más iskolát képviselnek, tompítva legalábbis a kettőt. Az egyik szerint egyedül Trokán Nóra játszik – egy pátosztalan, romantikus túlérzelmektől és gesztusoktól abszolút mentes, őszinte zavarodottsággal és gátlásokkal küzdő mai lányt -, a másik szerint meg a többiek. Az ő iskolájuk régi ismerős, ebben a modorban látjuk évtizedek óta a kabaréjeleneteket és a habkönnyű vígjátékokat, ez se semmi, jó karakter- és stílusérzék kell hozzá. Csombor Teréznek van bőven mindkettő, rajongó és pletykaéhes titkárnője zamatos alakítás, jó párost alkot a Fernandel arcú Vida Péterrel, akire Halmos szerepét szinte ráöntötték. Vagy kiét is? Mert Vida alkata és színpadi habitusa hajaz a nagy elődre, hiszen Halmos Aladár = Kabos Gyula, azt se tudni pontosan, melyik az egyik és melyik a másik.
Jelenet az előadásból
Kabos néhai szerepeire akár a „foglalt” táblát is ki lehetne akasztani, mivel a komikus az örökkévalóságig kisajátította az általa alakított figurákat, ezzel lehet szembe menni, meg mégsem, de az biztos, hogy a jelenség megidézése nélkül garantált bukás bármi, ami hozzá köthető. A rutinos Benedek se sokat vacillálhatott, mielőtt Vidát hívta a szerepre, aki szerencsére elsőrangúan hozza, amit kell, s még annál is többet, mert jól táncol és énekel, nekem mégis akkor tetszett a legjobban, amikor kaméleonság nélkül volt jelen. Nehezebb (egészen pontosan reménytelen) elfogadni és összeillőnek látni a szerelmespárt, mert Kiss Zoltán egyértelműen operett alkat, ám nem csak zenei kultúrájukban, küllemre sem passzolnak Trokán Nórával.
Az összességében jó ízű, lendületes előadás egyébként tele van kedves ötlettel. A szegény lány és a bankigazgató szerelmét egy, a Hamupipőkéből átvett motívum kíséri végig: Vera olykor elveszti a lépcsőn az egyik cipellőjét. A szituáció meseiségét lassított mozgás és csengő-bongó, varázspálcás hanghatás támasztja alá, a mozzanat reflexív, mintha Benedek azt mondaná: tudom, hogy a történet valószínűtlen. A másik bájosság a Picasso kalandjai című filmből merít (sajnos, az opusz régisége miatt csak keveseknek lehet ismerős), amikor is Kovácsék nappalijában a család élete akkor válik elevenné, amikor a betoppanó Vera behozza az életet.
Fotók: Walter Péter
Egy film színpadra való átigazításakor egyáltalán nem felesleges megemlíteni, hogy az eseménysor térben és időben könnyedén követhető, s így van ez végig, a második felvonás ennek ellenére mégis alatta marad az elsőnek. Mindenki tudja, hogy az ízlés és az elegancia Benedek Miklós színpadi sajátja, a korismeret a kisujjában van, intellektuális humora finoman szarkasztikus, ám a második részre eső lillafüredi epizód mintha megadta volna magát a filmbéli toposznak. Az még érthető, hogy Vida-Kabos hegymászó öltözetes magánszáma alkalmat teremt a megemlékezésre és a visszakacsintásra, s hogy maga a helyzet olyan jutalomjátékot jelent, amelyből vétek lenne nem kicsiholni az utolsó poénmorzsát is, ám legyen. A kisvendéglő falusias, muskátlis, idillikus turistaparadicsom világát viszont nehezebben viseltem – úgy kell nekem. De ez legyen a legnagyobb bajom, a végére minden újra összerendeződik, amiben nem kis szerepe van Szabó Andrea koreográfusnak, és az élőben játszó zenekarnak.
A záró kép remek és magáért beszél: mindenki benne ül a (dobogóból összehajtogatott, jelen esetben) Mercedesben, és hang nélkül tátogják a kíséretre a Meseautó hasonló kezdetű betétdalát. Elcsúsztatottságában tökéletes befejezés, nem kell ide keretjáték, pedig a feldolgozás szerint Vera mindezt csak álmodja, de ugyan minek, ez a mese álomnak, életnek egyként vágyott, de úgyis tudjuk, hogy elérhetetlen.
Szóval, rendben van minden, és Nemeskürty tanár úrnak igaza van. Csoda, nem csoda, ez a mélységgel nem vádolható történet akárhányadszorra is végignézhető.