Shakespeare: A vihar / Katona József Színház, Kecskemét
2013.03.12.

A Caligula helytartója és a Bánk bán biztos kezű és biztos ízlésű rendezései után Bagó Bertalan harmadszor dolgozott a kecskeméti Katona összeszokott társulatával. Egy sikersorozat legfőbb ismérve azonban éppen az, hogy előbb-utóbb megszakad. LÉNÁRT ÁDÁM KRITIKÁJA.

Szemenyei János
Szemenyei János
A vihar
-előadások tavalyi dömpingje (l. Örkény Színház és Beregszász – a szerk.) után meglepő lett volna, ha Bagó Bertalan újszerű értelmezéssel rukkol elő, megközelítése ennek ellenére képes más megvilágításba helyezni Shakespeare talányos színművét. A vihar mindenkori rendezőjének ugyanis elsősorban azt kell eldöntenie, milyen eredetű Prospero hatalma, és mi áll a sziget természetfeletti jelenségeinek hátterében, ezekre a kérdésekre pedig Bagó Bertalan egyszerűen és határozottan felel: Prospero egy kiégett drámaíró, a közkedvelt értelmezés szerint maga Shakespeare, aki a valóságtól elrugaszkodva, megszállottan igyekszik befejezni utolsó művét, A vihart. 

A rendező azzal, hogy Prosperót saját történetének szerzőjévé, egyszersmind narrátorává lépteti elő, látszólag semmi mást nem tesz, csak racionális magyarázatot ad Prospero többlettudására. Prospero azt a történetet rendezi, amit az a bizonyos Shakespeare írt, akinek a drámáját most Bagó Bertalan vitte színre, ez eddig tiszta sor. Csakhogy a fiktív és a valós rendezés ilyetén egybeesése következetes előadás esetében azt jelentené, hogy A vihart voltaképp Prospero rendezi, akit Bagó Bertalan lát el instrukciókkal. Nos, a következetességre éppenséggel nem lehet panasz. 

Krajcsi Nikolette, Orth Péter
Krajcsi Nikolette, Orth Péter
Hangozzék bármennyire is furcsán, nemcsak A vihar engedi meg ezt az értelmezést, de a kecskeméti előadást is lehet így nézni, s bár az alkotókat ez a szemlélet aligha menti fel, legalább megmagyarázza, miért fullad unalomba az előadás. Természetesen Prospero kiábrándultsága miatt, aki nem véletlenül határozza el már az írás megkezdése előtt, hogy ez lesz az utolsó műve, de nem az i-re akarja feltenni a pontot. Nem az életműve méltó lezárása foglalkoztatja, hidegen hagyják a művészi szempontok, nem érdekli a dramaturgia, nem tartja már fontosnak a látványt, és esze ágában sincs a részletekkel pepecselni. Ki szeretné írni magából a fájdalmát, és szembe akar nézni a félelmeivel, hogy végre megszabadulhasson frusztrációitól. Az életéről azonban semmi konkrétum nem derül ki, mert A vihar szereplői egytől egyig kitalált személyek, s csak közvetett módon árulkodnak Prospero drámájáról. Színpadi szerzőként korlátlan hatalommal bír felettük, ezzel azonban nem él vissza. Nem azért, mert megelégelte a bosszút, és nem is jósága vagy bölcsessége okán, hanem pusztán rezignáltsága miatt.

Krajcsi Nikolette, Kőszegi Ákos
Krajcsi Nikolette, Kőszegi Ákos
Nem kap kellő hangsúlyt az előadásban, de így sem sikkad el: Prosperót az ellenlábasai – élükön testvérével, Antonióval – azért távolították el Milánó trónjáról, hogy a helyére a saját embereik kerülhessenek, Prospero szorongása tehát a mából táplálkozik. A hivatalos indoklás szerint a kormányzás helyett a tudományoknak élt, s tulajdonképpen ebben minden benne van: Prospero egyetlen bűne, hogy nem úgy töltötte be a pozícióját, ahogyan azt tőle elvárták. Ehhez képest, amikor a gondviselés a sziget közelébe sodorja a nápolyi-milánói küldöttséget, ahol hogy, hogy nem hajótörést szenvednek, az egykori száműzött nem tesz semmit. Prosperónak persze teljesen igaza van, mert azokkal, akik egy lakatlannak hitt szigeten azzal vannak elfoglalva, hogy egymást legyilkolják és az őslakókat uralmuk alá hajtsák, tényleg nincs mit kezdeni. A probléma ezzel csupán az, hogy ha Prospero a három történetszál közül kettőre nem fektet hangsúlyt, és a szereplőket nem tartja mozgásban, akkor a kecskeméti előadás felét-kétharmadát is elviszi A vihar.

Nyilvánvalóan nem az történt, hogy Bagó Bertalan túlságosan belehelyezkedett volna Prospero nézőpontjába vagy szánt szándékkal átadta volna neki a terepet, mindenesetre ez a koncepció akkor is szép, ha a valóság A vihar költői világánál jóval prózaibb – hát még akkor, amikor van is benne némi igazság. Bagó Bertalannak ugyanis Prosperóhoz hasonlóan érezhetően semmi sem jutott eszébe Alonsóról, a nápolyi királyról, Sebastianról, az öccséről, Gonzalóról, a hű tanácsosról és Antonióról, így Sirkó Lászlónak, Ferencz Bálintnak, Kovács Gyulának és Fazakas Gézának kis túlzással nincs is mit eljátszania. Prospero tökéletesen semmibe veszi Calibant is, aki Stephanóval és Trinculóval kiegészülve sem jelent veszélyt, hacsak nem saját magára. Ennek megfelelően Körtvélyessy Zsolt szerepformálása nagyjából a raszta parókájában és a bennszülött-jelmezében merül ki, de Dunai Tamásnak sem áll jól a bohókás szerep, Hegedűs Zoltán pedig a nyelvtörőkkel birkózik becsülettel. Hiába, A vihar szituációi csak a lehetőséget hordozzák magukban, de a jelenetek működőképességéhez a lecke felmondásánál jóval több kellett volna.

Fotók: Walter Péter
Fotók: Walter Péter
Tanácstalanságról árulkodik Vereckei Rita jelmeze is. A lecsupaszított forgószínpad még csak-csak indokolt, hiszen a gyakori jelenetváltások határai így jóformán elmosódnak, ráadásul Szemenyei János a legkülönfélébb módokon játssza el, hogy Ariel hajtja a szerkezetet. A hajótest már több fejtörésre ad okot, mert a vihar következtében ugyan szétesik, de a lécek, nem tudni, milyen megfontolásból, végig a színpad felett lebegnek, sőt, mozognak és sokat sejtető alakzatokat vesznek fel: a rétegzettségre törekvő megoldás azonban ennyi erővel bármit jelképezhetne, például a légies szellem szélcsengőjét is. Ariel ugyanis lépten-nyomon zenél és énekel, vagy legalábbis hangokat hallat, ezzel bűvölve-irányítva környezetét, s voltaképp ő az egyetlen, aki belakja a teret: amikor a levegőbe emelkedve palástjával a teljes látóhatárt – vagyis azt a szörnyű tengeri tájképet – függönyként takarja el, az alighanem az egyetlen nagyszínpadot igénylő, látványos pillanata az előadásnak. Szemenyei János alakítása azonban nem csak ezért kulcsfontosságú, hiszen Ariel szertelen, játékos ámokfutása és Szemenyei János szelleme egyrészt humort csempész az előadásba, másrészt pótolja a dramaturgiai hiányosságokat.

Prospero éppen Ariel ellentéte, aki Kőszegi Ákos érzékeny alakításában végképp egy megtört ember benyomását kelti. Kőszegi Ákos színészi alkatától, erélyes orgánumától egy hatalomittas Prospero sem állna távol, de alakításának erejét és játéka színességét éppen az adja, hogy ezúttal legfeljebb önmagára zúdíthatja haragját. Narrátorként, azaz saját történetének elbeszélése közben a hangfalak segítségével hallatja hangját, kijavítja vagy a szereplők szájába adja a szöveget, zavarba jön, ha lánya, Miranda olyasmiről faggatja, amit még nem dolgozott ki kellőképp, mégis apaként a legmeggyőzőbb. Lánya jövőjét szeretné biztosítani, de fel sem merül benne, hogy Miranda és Ferdinand házassága Milánót és Nápolyt is egyesítené. Egyszerűen csak félti Mirandát, hogyne féltené, hiszen Orth Péter szőke hercegének a szeme sem áll jól, Krajcsi Nikolett elbűvölő játékában Miranda pedig valóban meseszép. Úgy látszik, Bagó Bertalannak tényleg volt egy képlete A vihar megfejtéséhez és egy-egy kitűnő színésze is Prospero, illetve Ariel szerepére, de mindez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elvigye a hátán az előadást.
Szerző:  William Shakespeare,  Fordítás:  Nádasdy Ádám,  Rendezés:  Bagó Bertalan,  Játsszák:  Kőszegi Ákos,  Krajcsi Nikolette,  Körtvélyessy Zsolt,  Szemenyei János,  Fazekas Géza,  Sirkó László,  Orth Péter,  Ferencz Bálint,  Kovács Gyula,  Dunai Tamás,  Hegedűs Zoltán,  Farkas Ádám,  Aradi Imre,  További szereplők:  Török Tünde, Nagy Zsuzsanna, Bogdán Réka,  Díszlet és jelmez:  Vereckei Rita,  Dramaturg:  Németh Virág,  A rendező asszisztense:  Vári János