Ronyecz Mária, Gelley Kornél, Horváth József és Vajda László – négyen a Katona József Színház alapító tagjai közül, akiket már nem láthatunk, akik csak emlékeinkben élnek. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.
Mészáros Béla, Kiss Eszter |
Amikor az évad elején a Katona Klub vendégeként újranéztem A manót, elszorult a szívem. A harminc évvel ezelőtti nyitóelőadás felvétele ma is élőnek, erősnek és érvényesnek bizonyult. A színház mindennél intenzívebb hatásáról tanúskodott, hogy nemcsak bennem, hanem a körülöttem ülő fiatalokban is – túlnyomó többségük nem is élt még 1982-ben – hasonló érzelmeket váltott ki a produkció. A vetítést követő beszélgetésben nemcsak a Katona József Színház megalakulásáról, múltjáról és jelenéről folyt a diskurzus, de a Csehov-előadásról is. Kerestük, mi lehetett a titka a sikernek, mitől érezzük ma is igaznak a látottakat. Ezúttal is, mint annyiszor, a darab, a rendezés s minden egyéb teátrális összetevő taglalása közben és után végső érvként eljutottunk a fantasztikus színészi alakításokig.
Menet közben döbbentem rá: beszélgetőtársaim a darab szereplői közül már csak kettővel találkozhatnak a Katona mai előadásain. A többiek vagy más színházaknál játszanak, vagy örökre eltávoztak közülünk. Gelley Kornél (Gyagyin) 1989-ben, Vajda László (fiatalabb Orlovszkij) ’95-ben, Horváth József (idősebb Orlovszkij) 2004-ben halt meg. Mindhárman a színház alapító tagjai voltak, s mindannyian hűek maradtak utolsó társulatukhoz. A Katona József Színház őrájuk – s negyedikként a szintén 1989-ben elhunyt alapító tagra, Ronyecz Máriára – emlékezik az intézmény harmincéves történetét feldolgozó Notóriusok-sorozat második előadásán.
Elek Ferenc |
Máté Gábor
és nyolc színésze (
Borbély Alexandra,
Elek Ferenc,
Fullajtár Andrea,
Kiss Eszter,
Mészáros Béla,
Ötvös András,
Pálos Hanna,
Takátsy Péter) emlékeket idéz fel a négy hajdani társról. Barátok, (élet- és sors)társak, színészek és rendezők szavait tolmácsolják a fiatal előadók. Visszafogottan, dokumentarista hűvösséggel és adomázva, a büfék hangulatát megidézve. Többek között
Papp Zoltán,
Bán János,
Máthé Erzsi,
Szirtes Ági,
Szacsvay László,
Ujlaki Dénes,
Hollósi Frigyes,
Székely Gábor és
Zsámbéki Gábor gondolatai, történetei hangzanak el. Közben képernyőkön képek, előadásrészletek segítik a személyek fel- és megidézését. Látszólag nincs szilárd szerkezete a
Török Tamara szerkesztette estnek, nem egymás után következő életutakat követnek végig, inkább asszociációs logika alapján változik, mikor kiről kezdenek beszélni, ide-oda indáznak a sztorik, a visszaemlékezések, a vélemények.
A nyolc – felváltva: egy fehér, egy fekete – kottaállvány mögött fehérben vagy feketében ülő színészek korrekten jelzik: a következő passzust X. Y. mondja; máskor egy- egy jellegzetes gesztussal megelevenítik a szereplőket. Amikor például Ujlaki Dénest idézik, az előadó megfordítja székét, s lovagló ülésben mondja a szövegét. Takátsy Péter kis, sötét, kerek üvegű szemüveget vesz fel, s nyurga teste még magasabb lesz, amikor Gelley Kornélt szólaltatja meg. Elek Ferenc és Ötvös András alig észlelhető kis mozdulattal, test tónus-változtatással jelzi: most Vajda Drunyó vagy Horváth Józsi bácsi bőrébe bújik. Döbbenetes és megrázó, ahogy Fullajtár Andrea Ronyecz Máriává válik. Egy, a hetvenes évek elején Ronyeczcel készült interjú részletei szólalnak meg. Fullajtár is szemüveget vesz fel (Ronyecz filmjeiből, fotóiról is ismert narancssárga üvegeset), de nem ettől lesz Ronyeczcé. Nem utánozza a beszédét, a tartását, a mozdulatait, mégis minden rezdülésével ő. Behunyom a szemem, s hallgatom, ahogy egymásba úszik a két alt hang, a felejthetetlen, kicsit karcos eredeti – amelyről kivételes érzékenységgel és pontossággal írt Koltai Tamás (idézik is a szövegét) – és a másként karcos, borzongató, a Fullajtáré.
Fullajtár Andrea |
Sok-sok szép szó hangzik el mindőjükről. Az est egyértelművé teszi, hogy mind a négyük jelentős és nagy színész volt, de az is kiderül, hogy pályájuk igencsak rögösen indult, számos mellőzés, sérelem érte őket és nehezen vagy viszonylag későn értek be, lettek elismert művészek. Ám a műsorban nemcsak a szépre emlékeznek. Életük nehézségei, szakmai gondjai, emberi problémái elől rövidebb-hosszabb időszakokra az alkoholizmusba menekültek. Erről is szó esik. Meg a másságaikról, különcségeikről, hajszoltságukról, gyarlóságaikról. Így lesznek teljesek az arcképek.
Egy életet, életművet természetesen csak az alakítások tehetnek igazán teljessé. Megörülök minden egyes bejátszásnak. S nemcsak a Katona-beli alakítások esetében. Az idősebbek ismét végig élhetik Vajda László kaposvári remekléseit – az Egy lócsiszár virágvasárnapjának Kohlhaasát éppen úgy, mind az Erdő Vigovját, a Godot Vladimirjét –, s persze a katonás Csehovokat, A revizor Polgármesterét, a Csirkefej kiborult Férfiát. Vagy Gelley Kornél felejthetetlenül fájdalmas és groteszk Gyagyinját A manóban meg az első, igazán nagy fő (mit fő, cím-)szerepét a Dr. Burke különös délutánjában – amelyről annak idején, 1983-ban felsőfokban írtam (a nem sokkal korábban bemutatott nagyszerű cseh előadás világhírű pantomimeséhez, Bolislav Polivkához viszonyítva ő egészen különös és tragikomikus figurát teremtett). Kevesebb illusztrációt láthatunk Ronyecz Máriáról (ha igen, akkor a filmszerepeiből) – hiányolom például a Boldogtalanok Rózsiját, a Háromgarasos opera Kocsma Jennyjét vagy a Play Strindberg Alice-át –, de Zsámbéki nagyon szépen beszél róla, a nemzetis fiatal színésznőről éppen úgy, mint az élete végére kicsit megkeseredett művészről.
.jpg "Kiss Eszter")
Kiss Eszter |
Mint ahogy Zsámbéki Horváth József színészetét is pontosan és érzékenyen jellemzi, amelyhez nagyon személyes kiegészítés Székely Gábor pár szava arról, hogy a Catullus-rendezése közben mit köszönhetett a színész természetes, magától értetődő, a darab felfűtött légkörét ellenpontozó megszólalásának. S persze öröm nézni Horváth Józsefet Csebutikinként vagy a Mauzóleum Paparuska Károlyaként, amelyben partnere a színpadon ülő Takátsy volt.
Mind a négyüket a szakma karakterszínésznek tekintette és úgy is foglalkoztatták őket. A műsorban részletek hangzanak el egy Horváth Józseffel készített hosszabb interjúból, amelyben többek között arról is szól, milyen fontos volt pályáján az, hogy – ha beugrásként is, de – eljátszhatta Tiborcot. De arról is beszél, hogy „nem vagyok főszerephajhász színész. Azt a szerepet szeretem, amihez én kellek. Amibe életet tehetek az én életemből, hogy őszinte lehessen a játék és elhiggyék nekem, amit csinálok. A legfontosabb azonban az előadás! Egy jó színháznál a kis szerepeket is jó színészek játsszák. S a legkisebb szerepet is úgy kell megcsinálni, mintha aznap főszerepet alakítana az ember. Azt hiszem, ez hozzátartozik a színész etikájához. Ez kötelező.”
Fotók: Garamvári Gábor, Katona József Színház |
Az előadásban nemcsak darabrészleteket, portrékat, dokumentumokat lehet látni, hanem a fiatal közreműködőkkel készült rövid interjúkat is. Azt tudakolta tőlük a riporter, hogy mit tudnak a négy színészről. Van, aki fel tud idézni egy-egy szerepet, van, aki látta is őket ebben-abban, leginkább filmekben, de a többség bevallja: csak hallott róla, vagy eddig még a nevével sem találkozott. Ez összecseng oktatói tapasztalatommal: azok sem sokat tudnak a régiekről – gyakran a kortárs színészekről, rendezőkről sem –, akik az életüket a színházra akarják feltenni, hát még a bölcsészek s egyéb értelmiségi pályát választók.
Jogos tehát az Elmentek által sugallt kérdés: meddig él, mikor hal meg a színész? Közkeletű vélekedés szerint addig nem hal meg, amíg élnek hajdani nézői, ameddig van, aki még emlékszik egy-egy alakítására. Áltatjuk magunkat, hogy ez az időpont kitolható a technika segítségével, hiszen felvételről bármikor láthatunk előadásokat. Azonban ez sem változtat azon, hogy a színész művészete minden más alkotóénál múlandóbb. Az ebből fakadó szkepticizmusomat megingatta ez az est, és hatására reménykedem, hogy az olyan vállalkozások, mint a Notóriusok 30.2, képesek elősegíteni a színész lényének, művészetének emlékezetben és életben tartását.
