Richard Linklater: Before Midnight / 63. Berlinálé
2013.02.18.

Szerelemről beszélgetni olyan, mint építészetre táncolni – szokták mondani. Linklater ezt megcáfolva a Before-trilógiával bizonyítja, hogy mennyire elgondolkodtató, megindító és szellemes tud lenni az érzelmek kitárgyalása. A Before Midnight 35 és 45 között kötelező, de plusz-mínusz 10 év sem akadály. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

Személyes elfogultságom megindoklásával kell kezdenem: valójában szerencsém volt a trilógia időzítésével, hiszen végeredményben együtt nőttem fel ezzel a párral, így történetük újabb és újabb fordulatai mindig megérintenek. Jesse és Céline bécsi kalandjakor, '95-ben még velük együtt elhittem, hogy léteznek véletlen találkozások, amelyek rövidségük ellenére olyan intenzívek, hogy egy pillanat alatt képesek soha nem látott érzelmeket ébreszteni. Kilenc év múlva velük együtt kezdtem el azon gondolkodni, hogy voltak-e, s ha igen melyek voltak azok a momentumok, amelyek más irányt szabhattak volna a történéseknek, s amelyekre akár elszalasztott lehetőségekként tekinthetnék. Aztán most, újabb kilenc év múlva, sok év együttélés után látom őket a hosszú egymás mellé zárás örömei és kínjai, az egymás iránt érzett vágy és a megszokás egyhangúsága, a ragaszkodás és az önfeladás elleni tiltakozás között őrlődni.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
Bár persze egyszerre is meg lehet a három filmet nézni, igazán úgy működik, ha te magad is annyi időt vársz egy filmre, amennyit a szereplők. Ugyanis ennek a trilógiának az az erőssége, hogy az egyes történetek között ugyanannyi idő telik el, mint amennyi elkészítésük közben a valóságban, és amennyit közben a két főszereplő, Ethan Hawke és Julie Delpy öregedett. A bécsi romantikus éjszaka a szerelem fellobbanásáról, a párizsi másfél óra a véletlenek miatt elmaradt folytatásról, a most bemutatott harmadik pedig a másodszorra el nem szalasztott együttélés feldolgozásáról szól.

Az első két rész feszültségét az idő szorítása adta: mindkét esetben a fiúnak repülőgépet kellett elérnie, ezért a nem várt találkozás után mindig szűkre szabott időkeret között kellett a lehető legtöbbet és legintenzívebbet megélni. Ez a melodrámákból ismert, a sorsszerűség illúzióját adó szituáció egyrészt izgalmassá, másrészt enyhén megkonstruálttá (talán közhelyessé) tette az előző filmeket. Bár a címben (Before Sunrise, Before Sunset, most pedig Before Midnight) megmaradt az időkorlát logikája, a harmadik filmből ez teljesen hiányzik, Jesse és Céline együttlétét már nem korlátozza a közeli elválás kényszere. Éppen ezért ezúttal hiányzik az a fajta izgalom, amit korábban amiatt éreztünk, hogy tudtuk, nincs idő tévutakra vagy félreértések miatt tétovázásokra. És persze, míg az előző kettőben nyilvánvaló volt cím és történet szerves összefüggése, itt még nem igazán találtam meg, hogy mi kötődik az éjfélhez azon kívül, hogy a szerzők az előzőekhez hasonló struktúrájú címet akartak. Ráadásul napjaink kommunikációs lehetőségei amúgy is lehetetlenné tették az elmulasztott találkák drámáját – jó, hogy erre finom iróniával utal is a harmadik filmben Linklater.


Az első két filmnek ezt a szinte gyomorszorító izgalmát mélységgel és élettapasztalattal pótolja Richard Linklater (és a forgatókönyvírásban is részt vevő két fantasztikus színész). Ebben a(z első kettőhöz hasonlóan) beszélgetős filmben már nem találkozunk kiszámítható fordulatokkal és romantikus klisékkel, éppen az a meglepő, hogy mikor úgy éreznénk, egy kérdés kitárgyalása után mintha megfeneklene a társalgás, mindig új fordulatot tud venni viszonyuk alakulása. Okos, szellemes, gyakran hahotázásra ingerlően humoros párbeszédeket hallunk megállás nélkül, amelyek elsősorban a szerelem és a párkapcsolat kérdését járják körül, de szó esik benne karrierről, nemi szerepekről és persze irodalomról. 

Valójában egy rendkívül irodalmias filmmel van dolgunk – és nem csak azért, mert Jesse (és görög vendéglátója) író –, amivel kapcsolatosan azonnal felvetődik a kérdés, hogy vajon pusztán a remek szöveget olvasva nem lenne-e ugyanilyen hatása? Bár sok érv hozható fel e mellett, Ethan Hawke és Julie Delpy alakítása rendkívül fontos összetevője a „Before-trilógiának”, ugyanis az évtizedek során nem csak azt láthattuk, ahogy ők miként öregedtek meg, hanem színészi játékuk alakulását, kiteljesedését is végigkövethettük. Ez a legutóbbi film pedig épp arra teremt lehetőséget, hogy az időkorlát miatti izgalom, a hamvas szépség és a mindent elsöprő friss szerelem glamourjának hiányában is olyan karaktereket jelenítsenek meg, akik a vászonhoz tudnak szögezni bennünket.

A képek forrása: Berlinale
A képek forrása: Berlinale
Richard Linklater-t minden bizonnyal az amerikai film leginnovatívabb alkotói közt kell számon tartani, aki az ilyen romantikus közönségfilmek mellett élőszereplőkön alapuló elképesztő hatású animációval kísérletezett vagy akár antiglobalista dokumentumfilmet rendezett, amelyek révén a művészmozik közönségének szívébe is belopta magát. Az időnként felbukkanó, de soha nem előre eltervezett Before-trilógia életművének könnyebben fogyasztható oldalára tartozik, és igazából mindenkinek érdemes megnéznie, aki (kényszerből vagy csak megszokásból) szokott párkapcsolati problémákon rágódni. A rendkívül hosszú, akár tíz percig is tartó vágás nélküli beállítások teszik különlegessé a Before Midnight-ot, amely a párbeszédek életszerűvé tétele mellett valószínűleg azt a célt is szolgálja, hogy a két színész zsenialitását kidomborítsa.

Ezt a harmadik filmet az újabb mozik közül leginkább a román Ünnepek utánhoz (Radu Muntean) tudnám hasonlítani, annak volt olyan hatása, hogy megnézése után az emberek saját kapcsolataik filmen keresztül történő elemzésébe kezdtek bele. A Before Midnight-tal újabb, ezúttal kevésbé felemelő, de a korábbiaknál talán valóságközelibb fejezetéhez érkezett Jesse és Céline története. Bár persze a berlini sajtótájékoztatón nem ígérték, hogy lesz következő rész, azért már most kíváncsi vagyok, hogy egy évtized múlva hol fogunk mi hárman tartani.
Szerző: Gyenge Zsolt