Ezek a kérdések alapvetőek, a minimalizmus (redukció, szétszerelés, lebontás, megtisztítás) felé hajlanak, anélkül azonban, hogy definíciószerű válaszok érkeznének rájuk. Az előadók – Debreczeni Márton, Kiss Péter, Vass Imre – azt kutatják, mi a zene és a hang. Ezért aztán az előadásban sok a csend. Azt is kutatják, mi a mozdulat, nem meglepő hát, hogy visszafogott a mozgás. Láthatóan az is foglalkoztatja őket, honnan kezdődik a játék, mi annak a határa és az eredete. 

Ebbe a kérdéskörbe az első pillanattól fogva bevonják a nézőt, jóllehet ezt az első pillanatot vért izzadva sem fogjuk tudni kijelölni. Megnyugtatásképpen: az előadók sem. Miután elhelyezkedtünk székeinken, Debreczeni amolyan elöljáró beszédbe kezd, az előadás zenei inspirációjáról, problematikájáról szóló bevezetésbe. A kezdetben tárgyszerű, informatív mondatok – arról, hogy Kurtág Bach-átirata volt az egyik kiindulópont, amelynek kapcsán azzal foglalkoztak, mi a zenei játék első mozdulata – azonban elkezdenek szétbomlani, elvesztik a befejezésüket. 

Mintha csak zavarból, és a valódi kiindulópont megtalálásának igyekezetéből fakadnának, egyre személyesebb emléktöredékeket nyitnak meg: a gyerekként az Operában látott Medveczky Ádám vezényléséhez kapcsoló élményt; hogy Medveczkyt a fogorvos nagyapa pácienseként látta első alkalommal; aztán egy Medveczky-idézetet arról, hogy a játék első mozdulata már annak előtte eldől. „Most”, mondja Debreczeni, Kiss és Vass, nem egyszerre, és nem egyszer. Hiszen mit jelent ez: a jel(használat) – az Actus Tragicus első hangjának billentyűje, amit Debreczeni a kezében tart, miközben magyaráz, vagy a többször kiejtett „most” szó – inherens jellemzője a hiány, a távollevőre, az arra való utalás, ami helyett maga a jel áll. De ennyit a szellemesen megvalósított kortárs jel(enlét)-elméletekről: a lényeg, hogy ekkor már nyakig benne vagyunk a játékban.

 

Vass Imre

Maga az előadás etűdökből, kitartott jelenetekből épül. Kiss Péter egy szétszerelt zongora egyik hangját úgy szólaltatja meg, hogy felveszi a hozzá kötött zsineget, és lassan átvezeti a téren. Áthurkolja a szemközti ablak kilincsén, viszi tovább, hol megfeszíti, hol ellazítja, időnként megpengeti a fonalat. Szintén a kezdő mozdulat témájára épülő etűd, amikor a háttérben lévő zongoránál Kiss – mintha koncerthelyzetben lenne – ismert darabok kezdő dallamsorait játssza egymás után, megszakítás nélkül. Más jelenetek a zene fogalmát firtatják. Például Kiss néma és hangszer nélküli zongorajátéka, amely a kézmozdulatok ívét, energiáját, a test lendületét és az általa keltett zajt helyezi fókuszba. De ehhez a problémához kapcsolódik a kivetítőn megjelenő felirat, amely arról informál, hogy Luciano Pavarotti vakok és siketek számára adott koncertet, mégpedig úgy, hogy a hallgatók a kezüket a testére – az élő rezonancia dobozra – tapasztva érzékelhették a zenét. A testnek ugyanakkor biológiai zenéje is van: egy másik jelenetben a kézre kapcsolt erősítő változtatja elektronikus zörej-zenévé a pulzust. 

Vass Imre, Debreczeni Márton, Kiss Péter

A zene kiterjesztő értelmezése a hangszerek nem szokványos használatát is maga után vonja. Három zongorát látunk a térben, amelyek közül az egyik szétbontották és az élére állították. A második preparált eszköz: hiányzik a fedele, a húrokat csavarokkal babrálták meg. Ezen játszik a három férfi – kihagyva a klaviatúrán keresztüli útvonalat, a húrt érintő kalapácsok közvetlenül a kézhez kapcsolódnak. A zongora fedelének előkerülése külön táncjelenet: Vass a terem leghátsó ablakához megy, kinyitja, kihajol, és – amikor már nagy összegben fogadna a néző arra, hogy ki fog mászni – küszködve beemel egy méretes fedelet. Vass és a zongorafedél elválaszthatatlanok lesznek a rövid burleszkben, amelyben az egyensúly megtartása szervezi a mozdulatsort, és ahol a fedél teher, asztallap, de takaró is lesz. A tér mélyén látható harmadik zongora ép és érintetlen hangversenyzongora.

A Játékok a test-eszköz-hang határainak és funkcióinak (azaz az értelmezői konvenciók) megbontásával szükségszerűen a térre is kiterjeszti az érzékelés kimozdítottságát. A kint és bent nemcsak a hagyományosan értett zene elnémulásával (egyszersmind a külvilágból érkező zajok felerősödésével) válik viszonylagossá, de a fénnyel való játékok is ugyanezt teszik, álomszerűen képlékeny teret varázsolva. Állólámpák segítségével – ezeket a szólózó művészek kapcsolgatják le-fel – hasítódnak ki térdarabok, intim szigetek a sötét teremből. Amelynek mélységét is jól használják az alkotók: például a hátsó falnál Vass egy zseblámpa fényjátéka révén mintha beszippantódna egy virtuális örvénybe. A leghátsó ablakban – szemközt azzal, amelyiken a zongorafedelet húzta be – egy kint felfüggesztett fényforrás világítja meg az előtte álló táncost, majd lassan, rézsútosan pásztázza be, billenti ki a teret. 

Fotók: Szelepcsényi Ferenc, Bach Máté

Ha az a kérdés, mi a játék, hogyan lehet eljutni a hangtól a zenéig, akkor Debreczeni rendezésének íve az első hang felmutatásától az Actus Tragicus első tételének zongorajátékáig tart. A négykezest a három férfi játssza el egymás mellé ülve egy, a hátsó falnál előadott közös, és rejtelmesen szép, a tér függőlegesét vízszintessé váltó tánc után. S ha az a kérdés, miből lehet zene, és mi minden lehet eszköze a zenének, a válasz nyilván az, hogy minden(ből). Beleértve az emberi testet – apró, mégis szellemes jelzése a fekete öltönyös előadóművészek cipőtalpára ragasztott piros filc: mintha ők maguk is billentyűk volnának. 

A Játékok minimalizmusa anyagiságában és konceptualitásában is igen érzékeny szövetet hoz létre. Az etűdös szerkesztés, pontosabban az etűdök közti váltások olykor kevésbé válnak a játék részévé. Ez talán abból az esztétikai elgondolásból fakad, hogy a látvány- és hangvilág, az ezekkel folytatott akciók a maguk szép és intakt (hatás)körükben maradjanak. Például a sokszor tapasztalt csend nem csak a környező világ zajait hangosítja fel, de a nézőt a saját teste felé is fordítja, feszültséget generál benne, mert nem meri elköhinteni magát, vagy mocorogni a székén. Izgalmas tapasztalat ez, viszont az előadás nem kezdeményez viszonyt a hatással, egyféleképpen használja azt. A „zártság” következménye, hogy némely jelenet (pl. a néma zongorajáték) egy gondolat demonstrációjához kerül közel. A bevezetőre jellemző játékosság – belevisznek valamibe, amelynek ígérete menetközben módosul, és ennek az örömteli felismerése maga a játék – nem érvényesül minden jelenetben. Mindezek mellett átgondolt, elmélyült, szellemes Játékokat látunk. Nem nehéz ebbe belefeledkezni.