Míg a gyömbérteára, a narancslére és a pogácsára várunk, míg a magas, boltozatos, klasszikus térbe egy klasszikus japán turistacsoport érkezik, megtudom, hogy a Trafóban február 14-én és másnap ismét bemutatásra kerülő Brothers című előadással párhuzamosan Fehér Ferenc már a következő duettjét próbálja Yumi Osanai japán táncosnővel az oldalán. A darab címe Running, s április 12-én és 13-án lesz a bemutató az Átriumban. 

Fehér Ferenc: Yumival a Kanári-szigeteken, egy versenyen ismerkedtem meg. Ő szóló kategóriában indult, mi a csoportos koreográfiák között. Ő is harmadik díjat kapott, mi szintén. Felfigyeltem a szólójára, neki szintén bejött az a tánc- és mozgásforma, amit tőlünk látott. Néhány hónap múlva jelentkezett, hogy szeretne Magyarországra jönni, szívesen pályázna is. Megkapta a támogatást. Most végzett egyébként Japánban, a táncművészeti egyetemen.

FF: Körülbelül három hónapja, de nem folyamatosan, hanem ahogy az időnk engedi.

FF: A precizitásra helyeztem a hangsúlyt, a darab ismét fizikális. A téma az identitás, de nem a nemi identitás. Vagyis nem nőként, férfiként leszünk jelen, hanem teljesen „egyneműként” lépünk a színpadra. Ez nekem most nagyon jólesik. 

FF: A külső szem fontos. Mándy Ildit kértem fel, legyen a darab szakmai konzultánsa. Nagy segítséget jelent Simon Judit, aki két darabomban, illetve az általam készített táncfilmben is szerepelt. Fontos, hogy olyan emberek vegyenek körül, akiknek az őszinteségében nem kételkedem.

FF: Igen, de igyekszem is elkerülni a szó szoros értelmében vett dramaturgiát. Képekben gondolkodom, szeretem azok mozaikjaiból fölépíteni az előadás egészét.

 

FF: Mindig megvan a fejemben annak a képe, amit a színpadon csinálni szeretnék, és fontos, hogy ezt azok is lássák, akikkel együtt dolgozom. Éppen ezért novemberben Yumi is eljött velünk a kéthetes indiai turnénkra, ahol lehetőségünk volt jobban megismerni egymást.

FF: Tetszett nekik ez a fajta mozgásvilág, bár persze ritkán adódik olyan helyzet, hogy az előadás után leüljünk és nyugodt körülmények közt beszélgessünk a közönséggel. Az indiai szervezőknek köszönhetően még a rajasztani sivatagban is felléptünk…

FF: Voltak nézőink szép számmal. És tényleg ott voltunk a dűnék, a gekkók meg a kopogtató bogarak közt… Az előadás terepéül végül nem a színpadot választottuk, hanem a homokot. A nagyszínpad tele volt hangszerekkel, s bár elpakolták volna őket szívesen, de végül a homok mellett döntöttünk. Ez előadás közben okozott némi kellemetlenséget, ugyanis a homok tele volt kis, szúrós csimbókokkal. Szitás Balázs és én megéreztük a döntésünk súlyát… Ő ugrott be az eredeti partnerem, Dózsa Ákos helyett: vele már a Draculában is dolgoztam, aztán a Brothersben is. 

FF: Balázst négy-öt éve ismerem, egy Formanek Csaba rendezte színdarabban láttam először, ahol megtetszett a karaktere. Mikor kiderült, hogy Ákos nem mindig tud ott lenni a Tao Te-ben, úgy döntöttem, keresek valakit, aki megtanulja a koreográfiát, de azt is éreztem, hogy ezúttal nem feltétlenül szeretnék táncost magam mellé, hanem jobban örülnék egy színésznek. Így került a Tao Te-be Balázs, s mivel ő régebben néptáncolt, a mozgás megtanulása sem okozott számára problémát. 

FF: Nem könnyű. Persze szét tudom választani a Brothers-t meg a Tao Te-t, de főleg fizikailag visel meg ez a helyzet: valójában egyszerre három darabot próbálok. A harmadik a szólóm, a Stix 66, melyet az Akváriumban mutatok be újra. De nem baj, hogy ez így alakult, ritkán fordul elő az ilyesmi. 

FF: A zombifilm-forgatáson (Marc Forster: World War Z, Brad Pitt főszereplésével – a szerző megj.) együtt voltunk zombik, sok más táncossal együtt. Gyurka az Artusban szerzett tapasztalatot, egyébként tai chizik, amit kihasználtam a Brothersben. A forgatás alatt sokat hülyéskedtünk, túl sok volt a szabad percünk. A többiek azt hitték, egy kész koreográfiát látnak tőlünk, miközben mi csak múlattuk az időt. Hamar kialakult az a rész, amit mi egyszerűen Terminátornak hívtunk, s ami később be is került a darabba. Nagyon jól csinálta az erős, gyors váltásokat. Éreztem, hogy szeretném őt is beépíteni az eredetileg három főre tervezett koreográfiába. 

FF: Egy év. De sajnos itthon nemigen volt további bemutatókra lehetőség. A külföldi szerepeltetése azonban, remélem, most be fog indulni. Az Aerowaves táncfesztiválra kapott meghívást: több mint négyszáz produkció közül válogatták be a legjobb húsz közé. A bemutató Zürichben lesz, emellett meghívták Ausztriába és Ljubljanába is. 

FF: Legszívesebben nem is adnék címet a daraboknak. De mivel muszáj, ezért általában körülnézek otthon a könyvespolcon, olvasgatok, s ami inspirál, az címként, témaként megjelenik a darabokban.

FF: A Running témája azért ennél könnyebben jött. Valahogy nem volt tétje az egésznek. A cím is azt sugallja, hogy nem akartam semmi „komolyat”: azt majd megcsinálják mások. Ez esetben is maradtam inkább a képeknél.

FF: Gondolkodtam már rajta, hogy jó lenne egyszer egy „történetet” megcsinálni. Lényegében a Villanyszék trónusán (Orpheus Marathon – a szerk. megj.) már erre mutatott: ott rögzítenünk kellett bizonyos fordulópontokat. A Tao Te-nek az emberekről, az utakról szóló egyszerűsége tetszett. A Tao Te nem tud hazudni, nem tud nem őszinte lenni: mindig az, aminek a néző látja. A Brothersben pedig mindenki hozza a saját figuráját, ez a kiindulási alap, nem pedig egy „sztori”. De én most csak a Runningban lennék legszívesebben. Szeretem elérni azt a szintet, amikor már minden mozdulatot unalomig ismerek. Akkor derül ki igazán, mi van az egyes mozdulatok mögött valójában. 

FF: Ez a lehetőség nem sokszor adatik meg. A Runninggal viszont ez az igényem teljesül, mert rengetegszer ismételjük azt, ami már elkészült. Nagyon szeretek ismételni, ettől egyre precízebb lesz a darab.

FF: Igen, Yumi már pályázott, csak a döntésre várunk. 

FF: Teljesen más. Játszottunk Dél-Koreában és Szingapúrban is. Ott talán mintha jobban meg akarnák az emberek érteni azt, amit látnak. Nekem legalábbis ez volt a benyomásom. Ha nem értik az előadást, akkor inkább továbbsiklanak fölötte. Volt, hogy úgy éreztem, mintha csak a falnak játszanék, mert semmiféle kapcsolatot nem éreztem a nézőkkel, és utóbb kiderült, hogy egyáltalán nem értették a darabot. 

FF: Egy előadásba bármit bele lehet látni… Szeretek előadásokat nézni, és szükséges is. Mások előadása kapcsán én sosem értetlenkedem, hogy ez meg mi volt? Valamit úgyis megértek, s az vagy működik nálam, vagy sem. 

FF: Rengetegen áttértek a szimpla improvizációra, de nekem az kevés: én szeretem, ha valami ki van dolgozva. Nagyon jó táncosok és koreográfusok vannak itthon, csakhogy egy ötlet nem elég, fontos, hogy a dolog összességében is működjön. Gyakran hiányzik a frissesség, valami, ami odakötne az előadáshoz. Ha nézek valamit, sokszor elkalandozik a figyelmem és azon kapom magam, hogy gondolkodom, mit csináltam volna másként. Márpedig ha ezt teszem, az azt jelenti, unatkozom. 

FF: Nem, egészen hasonló. De a külföldi táncosok talán képzettebbek. Ettől persze még – az erős elemek ellenére – lehet egy előadás rendkívül unalmas is. Ami még hiányzik itthon: az anyagi támogatás. Külföldön megtehetik a csapatok, hogy különféle országokból válogassák össze az embereket. Például Akram Khan irigylésre méltóan jó táncosokkal tud együtt dolgozni. 

FF: Attól függ, hogy melyik társulatról van szó, s hogy milyen jellegű a darab. Ha kimondottan kortárs táncról van szó, akkor nem hiszem. De egy Peeping Tom-félében szívesen szerepelnék. Visszatérve az előző kérdésedhez, külföldön is látok rengeteg rossz előadást, és itthon is. A gond az, hogy jót egy kicsit kevesebbet. Nagyon szeretem azt, ha egy előadásnak megvan a maga élete, karaktere. Ha ez hiányzik, akkor a legjobb esetben is technikai bravúrt látunk csupán. Én nem felülmúlni akarom a darabjaimat, hanem megélni őket, függetlenül attól, hogy egyik vagy másik mennyire sikeres.

 

Fehér Ferenc Brothers című előadása február 14-én és 15-én látható a Trafóban, részletek és jegyvásárlás itt.