Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SZÉPSÉGEK ÉS A SZÖRNYETEG

Hitchcock
2013. febr. 6.
Pár éve Truman Capote, idén és tavaly Abraham Lincoln és Alfred Hitchcock teng túl a vásznon és a tévé képernyőjén. Az utóbbi természetesen nem vámpírokra, hanem elegáns szőkékre vadászik a Hitchcock című életrajzi filmben. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Az az „elbűvölő” mondás, mely szerint a színészekkel úgy kell bánni, mint a birkákkal és a gyerekekkel (lévén azok), nem mástól, mint a borzongás mesterétől, Alfred Hitchcocktól származik. Az idézetnek azért van jelentősége, mert 2012-ben két Hitchcock-film is készült – az HBO műhelyében a The Girl, és a magyar mozikban most debütáló Hitchcock –, melyekben központi szerep jutott Alfred (szőke) színésznőkhöz fűződő viszonyának (is). 
Az előbbi alkotásban Tippi Hedren (Sienna Miller), míg az utóbbiban Vera Miles (Jessica Biel) és Janet Leigh (Scarlett Johansson) került terítékre, és mindkét mozi – ha más hangnemben is – bebizonyította, hogy a legendás rendező meglehetősen frusztráltan viszonyult a szebbik nem képviselőihez: nem véletlenül riogatta rendre szerencsétleneket vagy gyilkolta le őket rafinált módon; hímsoviniszta, férfi karakterei szájába adott beszólásairól már nem is beszélve.
A Hitchcock időben előbb játszódik, mint a The Girl, és az HBO produkciójánál sokkal szerethetőbb rendezőképet tár elénk. A Sir Anthony Hopkins alakította „Hitch” elsősorban szellemes társalgó, innovatív művész, megalomániás zseni és roppant torkos; és csak 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
másodsorban elviselhetetlen despota, aki terrorizálja a színésznőit és alkotótárs-feleségét, Alma Reville-t (Helen Mirren). A biopic egyébként – ahogy az Janet Leigh és Vera Miles jelenlétéből kikövetkeztethető – a Psycho forgatásáról szól, pontosabban a film keletkezési körülményeiről, amelybe a rendező, Sacha Gervasi belekavart egy kis házassági válságot is Almával; nyakon öntötte az egészet a szőke színésznőkhöz fűződő beteges viszony taglalásával; és – hogy a káosz teljes legyen – bekukkantott még Alfred tudattalanjába is: Hitchcock időnként „képzeletbeli barátjával”, Ed Geinnel társalog. (Annak, aki nem tudná: említett úr az USA egyik, ha nem a legbetegebb sorozatgyilkosa volt – nem részletezve, hogy mivel töltötte a szabadidejét, legyen elég annyi, hogy életútja ugyanúgy inspirációként szolgált Norman Bates karakteréhez, mint Bőrpofáéhoz A texasi láncfűrészes mészárlásból vagy Buffalo Billéhez A bárányok hallgatnakból).    
Szóval, kissé szedett-vedett film ez a Hitchcock, amely az alkotói szándék szerint Hitch és Alma házasságát tárgyalja (értsd: szerelmes film), kapcsolatuk krízisét, melyhez a saját pénzből forgatott Psycho, a rendező nehéz természete és a „Hitchcock-szőkék” is nagyban hozzájárultak. A gond az csupán, hogy a néző egyáltalán nem érzékeli, hogy a hangsúly az említett kapcsolati válságon volna (hiába jön be a képbe Almát megkísértendő az Idegenek a vonaton és a Félelem a reflektorfényben forgatókönyvírója, Whitfield Cook is Danny Huston alakításában); sokkal inkább kelti a Hitchcock egy olyan film benyomását, amely valamiért minduntalan eltér a tárgyától, a Psycho keletkezéstörténetétől. 
A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
Ennek valószínűleg az az oka, hogy minden, ami a forgatáson, a stúdiók, a mozik, a cenzúrahivatal környékén történik, magyarán a késő ötvenes évek Hollywoodjában, roppant módon érdekes; ellenben Alma és Whitfield flörtölése, Hitch féltékenykedése, vagy az Ed Geinnel közös álom/fantázia-epizódok tökéletesen érdektelenek. A film legjobb jelenete példának okáért a Psycho premierje, melyen Alfred a híres zuhanyzó-szcénát a mozi előcsarnokában vezényli le: beint a megfelelő helyeken a közönségnek, amely kötelességtudóan egyszerre hördül fel, vagy éppen sikít egy jó nagyot a nézőtéren, miközben rendezőnk profi karmesterhez méltóan még a levegőt is szétkaszabolja a késelés ritmusára. 
Egyszóval a Psycho kapcsán felbukkanó „triviák” miatt érdemes megnézni a filmet (Hitchcock elzálogosította a házát a Psycho kedvéért, és komoly kockázatot vállalt azzal, hogy a kifinomult Észak-Északnyugat után egy B-filmes zsánerrel próbálkozott; a stúdió utálta a kész terméket); valamint a filmes áthallások miatt (a történet rögtön egy utalással indul a híres tévésorozatra, az Alfred Hitchcock bemutatjára; és az is roppant ironikus, amikor a brit filmes szaklap, a Sight and Sound által minden idők legjobb filmjének választott Szédülést a mester fiaskónak titulálja). Viszont a pszichologizálás, az, hogy próbáljuk a „zsenit” és az ő motivációit megérteni, levezetni az életéből és a jelleméből, hogy miért is készített mesterművet, banális benyomást keltenek.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek