Ráadásul Bartók esetében nem túl nehéz egy teljes nap műsorának összeállítása; mint a műsorfüzetben az ügy spiritus rectora, Fischer Iván megjegyzi, „érdekes, milyen sok „egykéje” van” a legnagyobb magyar zeneszerzőnek: „csupán egy operát írt, egy táncjátékot, egy pantomimet, egyetlen nagy, zenekari concertónak elnevezett, szimfóniaszerű művet”. Ugyanakkor jól lehet válogatni a ciklikusabb jellegű műcsoportokból, azaz a három zongoraversenyből, a hat vonósnégyesből, és természetesen a szólózongorára írt darabok valóságos tömegéből, valamint a sajnos ritkábban hallható kórusokból. Ráadásul egy ilyen nap jó alkalmat kínálhat a jeles, magyar előadóművészek nagyszabású seregszemléjére, hiszen Bartók mindenki anyanyelve, aki hazánkban hozzáfog bármilyen „húrok pengetéséhez”.
 Várjon Dénes |
A reprezentatív seregszemle részben elmaradt, ráadásul a fiatalabb nemzedék előadóit is hiányolhattuk (bár mindenképpen megemlítendő, hogy egy délelőtti koncerten tanulók is szóhoz jutottak, különféle budapesti és vidéki zeneiskolák növendékei), és sok olyan előadó is pódiumra léphetett, akiket – szerfölött méltánytalanul – ritkábban láthatunk: többek közt Banda Ádám, Bogányi Tibor, Csaba Péter, a MÁV szimfonikus zenekar, a Nyíregyházi Cantemus Kórus. Mindamellett nem ártana, ha egy ilyen maraton (és a többi is!) több lenne, mint egymás mellé rakott koncertek kissé szervetlen sorozata, ami így olyan, mint az abszolútérték-függvény: diszkrét pontok halmaza. Pódiumbeszélgetések, egyebek élénkíthetnék-árnyalhatnák, tehetnék artikuláltabbá a zene parttalan áradását. De lehet, képtelenséget várok.
A szólózongorát Várjon Dénes képviselte. Délután 16 órakor kezdődő műsora arányos volt, a „főművek” mellett (Szvit, op. 14; Improvizációk) két kevesebbet játszott darab (Két elégia; Szonatina) is szőnyegre került. Az 1908 és 1909-ben írt Két elégia útkereső alkotás, inkább abba a sorba illeszthető, amelynek nagyszámú termékeit maga Bartók nevezte az „utóromantika tűrhetetlen túlzásainak”.
Várjon Dénes meglehetősen bizonytalanul indította a művet, a futamok eléggé lyukasan pörögtek, nehézkesen, hanghibáktól sem mentesen, és mindvégig ez jellemezte a két szenvedélyes és a legkevésbé sem „tűrhetetlen” etűd előadását. Ha már szenvedélyek: ezekből nem sokat észlelhettünk; a Debussyn iskolázott, de inkább Szkrjabin (és a Bartók által is becsült Szymanowski) szélsőségeire emlékeztető két vallomás nem hatott most elég őszintének, inkább csapongó handabandázás volt, mint „lassú vergődés”, hogy a szerző saját szavait idézzem.
 Kocsis Zoltán |
Az op. 14-es Szvit már a nagy Bartók hangja, de Várjon Dénes kissé matt előadásában alig valami maradt az osztinátós megszállottságból, a ritmika kényszerítő erejéből, a sok pedált használó pasztelles hangzás tompította a mű vadságát. Az utolsó, depressziósan magába záruló tételben volt először érzékelhető, hogy Várjon Dénes inkább a líra felől közelíti meg Bartókot. A rövid, de technikailag a legkevésbé sem igénytelen Szonatina első tételének briliáns díszítései sem szólaltak meg elég pregnánsan, ismét kontúrtalan volt az interpretáció.
Ez után attacca, azaz gyakorlatilag szünet nélkül következett az Improvizációk magyar parasztdalokra. Úgy érzem, a délután folyamán ebben találta meg Várjon Dénes a valódi hangját, már az első népdalfeldolgozás (Sütött ángyom rétest) nemes méltósággal áradt szét, a Debussy emlékére írt Beli fiam, beli pedig megszólaltatta a valódi gyász szólamát, és a korábban hiányolt pregnáns ritmika, a rubato-giusto játék közötti, Bartóknál oly fontos egyensúly is határozottabban valósult meg.
Ez után átvonultunk a nagyterembe, hogy Kocsis Zoltán vezényletével meghallgassuk a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjét. Az első mű, a Kossuth című „szimfóniai költemény”, noha már Bartók ifjúkori, kissé naivul magyarkodó korszakának egyik utolsó terméke, még mindig olyan, mintha Ady líráját az első két kötete alapján akarnánk megítélni. De míg Ady Versek (1899) és Még egyszer (1903) című köteteit manapság legfeljebb az irodalomtörténész búvárolja, a Kossuth újabban relatíve gyakran szerepel a programban. Hogy miért, azt nem tudom megfejteni. És még az olyan zseninek és Bartók-szakértőnek sem sikerült teljes mértékben bebizonyítania, hogy a darab méltó a leporolásra. Bár a kritikusok egybehangzó ítélete szerint a Kossuth új, Kocsis Zoltán dirigálta lemezfelvétele remekbe sikerült, új színeit, dimenzióit tárta fel a kompozíciónak, a mostani előadásról inkább Balázs Béla Kékszakállú-sorai jutottak eszembe: „békés, bágyadt, barna…” Kevés színt, fád, fénytelen vonóshangzást észleltem, ritmikai tompaságot, a plaszticitás erős hiányát. Persze a hálás, a Gott erhalte dallamát kifigurázó szakasz most is remek volt, de a zárlat gyászindulós karaktere megint a vonszolódás, nem az ünnepélyes-szomorú pompa kategóriájába tartozott.
Sajnos eléggé hasonló élményt hozott a Tánc-szvit előadása. A lemezfelvételről ezt írtam e fórumon: „A bevezető fagottokra, zongorára, mélyvonósokra hangszerelt szakaszában, mintha idomtalan őshüllők tántorognának elő a fényre; de a karmester egy pillanatra sem felejti el, hogy itt azért alapjaiban mégis táncokról van szó, még akkor is, ha azt brontoszauruszok lejtik. Az átvezető rész, a folyvást visszatérő ritornell éteri könnyedséggel vet véget ennek a sárkány-táncnak, hogy Bartók egyik Mikrokozmosz darabjának címét idézzük. Hogy aztán ismét visszatérjenek az ősszörnyek, még riasztóbb tánclépésekkel. Az egész partitúra ropogós frissességgel szólal meg, minden átmenet logikus és szükségszerű, a legkisebb hangszerelési nüanszok is világosan hallatszanak. A mű alighanem legjobb előadása ez.”
De ami igaz lehet a lemezre, nem feltétlenül valósul meg élőben. Bár a bevezető fagott most is groteszk evidenciával hangzott, az egész szvit előadásában a táncos jelleg ment részben veszendőbe. A lemezen agyondicsért ritornell sem hozott éteri hangzást, a vonóskar ezen az estén csak kereste a fényt, de meg nem lelte. Ihletetlen, unalmas, valahogy kényszeredettnek ható koncert volt.