Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar – Mini-Fesztivál / MÜPA
2013.02.05.

A Mini-Fesztivál lengyelek uralta, remek koncertjén kiderült, hogy a kortárs zenében is a klasszikusoktól számíthatunk az igazán jelentős élményekre. KOLOZSI LÁSZLÓ CIKKE.

A Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar estjén kortárs lengyel szerzők és Ligeti egy műve szólalt meg. Lutosławski, Ligeti, Zygmunt Krauze és a kimondhatatlan nevű Krzanowski műveit a jelentős hegedűs, Ernst Kovacic vezette fiatal együttes – a tagok átlagéletkora legfeljebb 30 év lehetett – úgy játszotta, hogy egyáltalán nem okozott gondot végig koncentrálva figyelni, értelmezni a játékukat.

Ernst Kovacic
Ernst Kovacic

Wrocławban épp ebben az évben nyílt meg a Művészetek Palotájához hasonló zenei központ. A Nemzeti Zenei Fórum ad otthont a magát a híres helyi egyetem pompás, barokk terméről elnevező együttesnek, a Leopoldinumnak is. A kamarazenekar nem a helyi UMZE. Nem szorítkoznak a kortársak előadására, de kétségtelen, hogy az együttes repertoárját meghatározza, hogy osztrák vezetőjük, Kovacic, szívesen játszik az általa is nagyra tartott Lutosławski műveiből.

Lengyelországban sokkal nagyobb becsben áll a kortárs zene, mint nálunk. A magyar koncertlátogató nincs a kortárs zenéhez szoktatva. Attól a remek kezdeményezéstől eltekintve, hogy a MÜPÁ-ban bemutatkozó vidéki zenekaroknak hozniuk kell egy-egy kortársunk művét is, legfontosabb zenei intézményünkben ritka a kortárs zene. Az üdítő kivétel éppen a Mini-Fesztivál, melyre, mi tagadás, nem érkeznek tömegek.

A Fesztiválszínházban tizenhárom vonóssal felálló zenekar elsőként Zygmunt Krauze Rapszódiáját adta: az unisono kezdés mintha egy Mickiewicz-adaptáció zenéje lett volna, hatalmas zenei áradás, mely lassan bomlott szét habfodrokra, asszociációkra. Eleinte csak akképpen, hogy egyes hegedűsök le-lemaradoztak, kiváltak, lelassítva, lassabban játszva, mintegy analizálva az Ária tételt. Majd a szétbomló zenei szövetből egyszerre kiemelkedett egy rendkívül lassan elővezetett korál-jellegű motívum. A lassan meghúzott húrok olyan tisztán, olyan elemi erővel szóltak, hogy már ekkor, a koncert legelején világossá lett: a Leopoldinumról elnevezett zenekar olyan zenészekből van összeválogatva, akik szólistaként is megállnák a helyüket. Ugyanakkor intelligensen tudják elfojtani magukban a kitűnni vágyást. A darab végén az együttes hegedűszólam vezetője játszott egy kurta szólót.

Ligeti György Elágazások (Ramifications) című művének végén még sosem hallottam ennyire tisztán, hogy a két egymással szemben ülő hegedűs hangszere negyedhanggal van egymástól elhangolva, sosem volt még ennyire egyértelmű számomra e mű belső áramlása, a szólamkötegek gombolyodása. Mintha eleddig kevésbé összpontosított előadásokban hallhattam volna csak.

Andrzej Krzanowski nyolcvanas években keletkezett II. szimfóniája, érzésem szerint, a műsorfüzet állításaival szemben, nem kötődik a hagyományos szimfónia-formákhoz. Legalábbis magam nem nagyon tudtam volna megkülönböztetni, melyik az Allegro vagy melyik mondjuk a Menüett tétele. A szimfónia két részre osztható műnek tetszett, melynek első része egy erőteljes, hangszínekben tobzódó Vivace jellegű bevezetés, a második része pedig egy Adagio jellegű tétel volt, mely az elsőt záró hegedű duó kadenciával folyt egybe. Ez az enyhe Bartók-hatásról is árulkodó duó volt egyébként a mű egyik kulcspontja, legfontosabb mozzanata.

Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar
Wrocławi Leopoldium Kamarazenekar

Zárásképpen hallhattuk a legjelentősebb művet: Witold Lutosławski Prelúdium és fúgáit. Ez az aleoterikus mű a fülünk hallatára, szemünk láttára alakult ki. Kovacic állványán jól látható volt a partitúra, amelynek mintegy két oldalát tette ki a szerzői utasítás (jó lett volna ebbe beleolvasni). Mindenesetre a ritka nehéz darab, úgy tetszett, alaptémákat vázol csak fel, melyeket a jelenlévő 13 zenész bont ki, maszatol el, rajzol szét, ír át. Az előadók szabadon rendelkezhettek az ismétlések, a motívumok sorrendje, az egyes hangtömbök felett. A kódokkal és számokkal jelzett részeket Kovacic szabadon kombinálhatta. Ám annak ellenére, hogy a mű szabad, az előadás mégis a tökéletes begyakoroltság, a tökéletes összhang benyomását keltette. Az 1978-as Korunk Zenéje Fesztiválról – e mostani ennek örököse – írván a következőket jegyzi meg a szerzőről Kroó György: „aki ezt a partitúrát írta, csodálatos belső hallással és képzelőerővel rendelkezik. S a színeknek nem kell pótolniuk, helyettesíteniük az anyagot. A zene folyamatossága a gondolatok és az érzelmek folyamatossága; a színek hullámjátékát és az anyag mozgását végül is ez határozza meg. Klasszikusan leszűrt, végtelenül harmonikus zene, hajszálereiben igazi életnedv kering.” Mi többet mondhatnánk mi e nagyszerű szerzőről és műről?

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. január 26.