Ascher, Székely, Zsámbéki, Vidnyánszky
2013.02.03.

A gesztus – fontos dolog az emberi érintkezésben; a politikában is, a diplomáciában is. Fontosak a körülményei is: ki teszi, kinek, hogyan és miért. A gesztus a kultúra része, a kulturált viselkedés egyik eleme. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Rettenthetetlen hülyék kora jő.
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
(Petri György)
 
Ezt olvashattuk Vidnyánszky Attila interjújában, amelyet Balogh Gyula készített vele a Népszavában:

Udvaros Dorottya és Máté Gábor. Jelenet Füst Milán Catullus című előadásából (r.: Székely Gábor)
Udvaros Dorottya és Máté Gábor. Jelenet Füst Milán Catullus című előadásából (r.: Székely Gábor)
„Kérdés: A pályázatában alig sorol fel magyar rendezőt, akivel együttműködne a Nemzetiben. Úgy tudni, felkérte Ascher Tamást és Zsámbéki Gábort, hogy rendezzenek a Nemzetiben, de nem vállalták. 
Válasz: És Székely Gábort is. Ők ugyanis az elmúlt évtizedek meghatározó színházi egyéniségei közé tartoznak. Nem egyértelmű elutasításról volt szó azonban, hanem egyfajta óvatosságról. Ezt én tiszteletben tartom. Ascher két évadot mindenképp kivár, akkor dönt. Örültem volna, ha viszonozzák az én gesztusomat, de nem így történt. Ám én magamban nem zártam le ezt a történetet.”

Miről szól ez a kérdés-felelet? Arról, hogy Vidnyánszky hajlandó beengedni leendő Nemzeti Színházába – kiket is? Az „elmúlt évtizedek meghatározó színházi egyéniségeit”, akikkel csöppet sem mellesleg világnézetileg, politikailag egészen másképp gondolkodnak. Vagyis: eddig tartott az árokásás, mostantól jöhet annak betemetése. Nem hiszem egyébként, hogy Vidnyánszky Attila ismeri például Székely Gábor rendezői életművét (Ascher Tamásét és Zsámbéki Gáborét sem), azt tehát föltehetően közvetett információkból tudja, hogy mennyire meghatározók ők mindhárman. Ez, mondjuk, kicsi baj, bár baj. Az nagyobb baj, hogy ilyenformán a gesztus ötlete nem művészi, hanem politikai megfontolásból született...

De miről szól ez a kérdés-felelet? Hát arról, hogy ezúton üzeni a többi magyar rendezőnek, hogy a „nagy triász” nem utasította el kategorikusan azt, hogy az általa vezetett Nemzetiben rendezzen.  Sőt, Ascher például két évig fog gondolkodni ezen. Vagyis: tessék csak nyugodtan elfogadni a fölkérést, hiszen nem lesz „ciki” ott dolgozni, elvégre a másik oldal ikonjai sem zárkóztak el egészen. A harcnak vége, jön a békeidő, tegyük túl magunkat azon, ami történt, azon is, ahogyan történt, hiszen így megy ez.

És ennek a gesztusnak – ahogy ezt Vidnyánszky nevezi – ez a lényege. Miután sikerült soha nem látott méretű árkot ásni a színházi szakmán belül, megszerezni a Nemzetit (aztán megpróbálni verbálisan lenyomni az elődöt) – most jön a kéznyújtás, a „gesztus”, hiszen előbb-utóbb színházat is kéne csinálni ott.

Polgár Csaba a Peer Gynt című előadásban (r.: Ascher Tamás)
Polgár Csaba a Peer Gynt című előadásban (r.: Ascher Tamás)
Most nem részletezem, hogy Ascher Tamás, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és a gesztus-gyakorló Vidnyánszky Attila nem-létező viszonyrendszerében egyáltalán ki tudhatna gesztust gyakorolni, kinek és milyen alapon. Nem részletezem azt sem, hogy a gesztusnak mi a célja; erről legyen elég annyi, hogy evidens politikai haszonszerzés, ami természetes a jelen helyzetben, lásd föntebb.

Helyette elmondom inkább, hogyan is történt a gesztus. Így képzelem: Vidnyánszky fölvette a telefont, fölhívta Aschert, Székelyt és Zsámbékit, és tisztelettudón megérdeklődte, mikor lenne nekik alkalmas leülni beszélgetni egy kicsit, hiszen „egy szakma vagyunk”, legalábbis most, hogy így alakultak a dolgok. Aztán amikor megállapodtak egy időpontban és helyben, odament, beszélt nekik arról, milyen Nemzetit képzel el, meghallgatta a véleményüket, és szerényen megkérdezte, segítenének-e a béketeremtésben, eljönnének-e rendezni.

De nem. Ez a jelenet ugyan tényleg lezajlott, de nem most, hanem öt éve, és nem pontosan a fönti szereplők közt, hanem Alföldi Róbert járta így végig annak idején igazgató-kollégáit.

Most azonban az történt, hogy Vidnyánszky megbízta leendő helyettesét, Eperjes Károlyt, hívná már föl a nagy mogulokat, beszélné-e rá őket, hogy jöjjenek a Nemzetibe rendezni. Ami a gesztust illeti, itt vált sima otrombasággá, ezen a ponton árulkodik kommunikációs dilettantizmusról, viselkedésbeli hiátusról, és hát a konkrét szereplők – beleértve Eperjest – tökéletes nem-ismeretéről. Egyebekről is, ha arra gondolunk, hogy Eperjes különféle szerepjátékai az utóbbi években vajon mennyire „ágyazhattak meg” egy ilyen diplomáciai gesztus-gyakorlásnak. Hogy miért nem tudta egészen bizonyosan, hogy személyesen kell a gesztust gyakorolni, és hogy a módjával, tartalmával és stílusával is tisztában kell lenni ahhoz, hogy gyakorolni lehessen, biztosan nem az én dolgom megválaszolni.

De Eperjes megtette, amivel megbízták: megkereste mindhármukat. És mindhárman – ismétlem: mindhárman, ki telefonon, ki személyesen – visszautasították az „Attila is szeretné” formulával nyomatékosított ajánlatot. Az már a három nagy rendező emberi-művészi méltóságának része, hogy ezt szűkszavúan, normális hangnemben és hosszabb magyarázat hozzáfűzése nélkül tette.

Vidnyánszky azt mondja, ő még nem zárta le ezt a történetet. Pedig a válaszok elhangzottak, ha ugyan a postás megértette, és híven közvetítette megbízójának. Ha nem, ideírom: nem, nem, nem.
Szerző: Csáki Judit