Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„IGYEKEZZEN KEDVEZŐ BENYOMÁST KELTENI”

Tükör által homályosan – Arcok tegnap és ma / Ernst Múzeum
2013. febr. 1.
A Műcsarnokot és fiókintézményeit önnön galériájaként kezelő, igazgatói feladatai mellett a főkurátor szerepét is betöltő Gulyás Gábor legújabb vizuális opusa ugyan az általa feltett álkérdésekre nem ad választ, ellenben megismerhetjük személyes preferenciáit. DÉKEI KRISZTA KRITIKÁJA.
Ez utóbbival nem feltétlenül lenne baj, hiszen az Ernst Múzeum megalapítója, Ernst Lajos is vállaltan személyes indíttatásból gyűjtött 
Christian Boltanski: Időközben (2004)
Christian Boltanski: Időközben (2004)
és mutatott be – ugyan akkoriban már Bárdos Artúr kritikus által is „hanyatló” fázisban leledző – portrékat és önarcképeket; egy magángaléria esetében ez természetes. Az egyéni kedvencek bemutatása a ma még közfunkciót ellátó intézmény esetében sem lenne annyira problémás (bár Gaál József művei már a Műcsarnokbeli Mi a magyar? kiállításon is felülreprezentáltnak tűntek), ha állna mögötte valamiféle érzékelhető koncepció. 
A kiállítás indulópontján olvasható „mit jelent ma a portré […], mi lehet ma a portré műfajának társadalmi szerepe?” kérdés nem csupán semmitmondó, hanem azt is előrevetíti, hogy – a Gulyás Gábor által rendezett kiállításokhoz hasonlóan – a tárlat a „ki sokat markol, az keveset fog” közmondásnak megfelelően a sokszínűség iránytalan mátrixába fullad. Nem véletlen ugyanis, hogy az önreprezentációt a művészettörténet különféle dobozokba igyekszik beszuszakolni: ha nem is a legtöbb, de sok művész tisztában van azzal, hogy műve milyen értelmezési keretekben (csúnya szóval diskurzusokban) helyezhető el. 
Így magát a portré műfaját interpretálhatjuk például a Tatai Erzsébet-féle elméleti terminológia szerint (Tatai Erzsébet: Neokonceptuális művészet Magyarországon a kilencvenes években. Prasens, Budapest, 2005): ha nem is teljes mértékben, de jobbára külön választhatóak azok a művek, amelyek a személyes és művészeti identitás kettősségére vagy a társadalmi és nemi identitás dichotómiájára fókuszálnak, illetve azok, amelyek az etnikai és politikai identitások közötti feszültségre reflektálnak. De a portrék esetében használhatjuk útikalauzként Bordács Andrea (Bordács Andrea: Face to face – A személyiség megjelenítése és a portré altrernatívái a kortárs magyar képzőművészetben. In: Reprodukciók. Elméleti írások és elemzések a kortárs művészetről. MAOE, Budapest, 2005) típusait is: kezdve a „felhasznált” modellek típusaitól (például pályatársak, ismert modellek) az önreprezentáció különféle stiláris megoldásaiig (a klasszikus képi toposzok át/felülírása, deheroizálás, megsokszorozás). Természetesen lehet követni egészen más mintázatot is (múltfeltárás, maszkok stb.); de ez az Ernst Múzeum terében nem lehet több háromféle megközelítésnél (feltéve, ha a kurátor gondol is valamit erről az egyébként izgalmas témáról). 
Gary Hill: Arcokkal szembenézve (1996)
Gary Hill: Arcokkal szembenézve (1996)
A kiállítás első pillantásra vitathatatlan erénye, hogy a nemzetközi anyagból is válogat: Bill Viola videóján maga prezentálja az öt jellemző lélekállapotot (hogy jön ez ide?), a „mediatizált kép jelenvalóságának problémájára” (óh, ezek a kedves kurátori mondatok!) mutat rá Gary Hill videómunkája, a hosszú éveken át „two in one”-ként élő és alkotó Marina Abramivić és Ulay kettőstől pedig egy olyan, 1976-ban készült film látható, amelynek elején Ulay cérnával összevarrja az ajkait. Ezen munkák közös jellemzője, hogy semmilyen módon nem kapcsolódnak a közelükben kiállított alkotásokhoz. 
Más esetben a művek teljesen kioltják egymás jelentésmezőit – például a nagyteremben, ahol Andres Serrano Ku Klux Klan-os „portréja” és Cindy Sherman szerepekbe bújt „alteregói” találkoznak egymással. A legfájdalmasabb azonban az, amikor a kurátor egészen direkt utalásokkal dolgozik. A kiállítás végpontján, Arnulf Rainer Halotti maszk című művét követve a „szeretet himnuszából” vett idézet (Pál apostol első levele a korinthusiakhoz 13, 12) egyik része – talán a korábbi homályt eloszlató – tükör konkrétan megjelenik; az egyébként kiváló Józef Robakowskitól ugyanis egy olyan munka szerepel, amiben önnön arcunkat csodálhatjuk meg. 
Joseph Beuys: La Rivoluzione Siamo Noi (1971). A képek forrása: Ernst Múzeum
Joseph Beuys: La Rivoluzione Siamo Noi (1971). A képek forrása: Ernst Múzeum
Az egyetlen adekvát befogadási forma, ha külön-külön nézzük a műveket, már csak azért is, mert főként az 1970-es évek elején készült és ritkán látható munkákból egy igen erős válogatást is kapunk. Egyszerre szép és megindító Erdély Miklós Időutazás című sorozata (1976), melyben a meghalt/elhurcolt/megölt családtagjainak fiatalkori fényképébe emeli be önmagát. Ugyan különösebben nem kapcsolható a kiállítás címéhez Maurer Dóra 1973-as filmje, a Megtanult önkéntelen mozdulatok I-IV. (ha csak úgy nem, hogy a fiatal Buchmüller Éva szerepel benne), viszont mindenképpen érdemes megnézni: ebben a művész kifejezetten üdítően fordítja át mozgóképi nyelvre konceptuális és analitikus munkamódszerét. Ma is lenyűgöző Türk Péter munkája, melyben egy portréfotó apróra vágott részeiből építi fel újra az egészet. (Az eljárás kommersz [giccses] változata manapság bárki számára elérhető: az ingyenes Andrea Mosaic szoftverrel négy-ötezer apró, családi/utazási képből összeállítható egy nagy egész, például egy arcmás. Az ezzel foglalkozó cégek szerint kitűnő ajándék házasságkötéskor, szülinapkor, gyermekszületéskor, sőt ballagásra is.)  
A kiállítás koronája Hajas Tibor szintén ritkán látható filmje, az Öndivatbemutató (1976). A Moszkva téren felvett mű valójában egy soha el nem készítendő játékfilm „próbafelvétele”, egy különös castingról készült snitt-sorozat, melyben a hétköznapi szereplők önmaguk manökenjeivé és sztárokká válnak. A hol tétován mosolygó, hol tudatosan pózoló, hol vadul dohányzó öregeket és fiatalokat, nőket és férfiakat (sőt, nem dohányzó kutyákat) az alkotók gyakran instruálják („Igyekezzen kedvező benyomást kelteni. Legyen megnyerő.” „Nem jó. Ön nem tudja végrehajtani az instrukciókat.” „Ön így szeretné viszontlátni magát a moziban?”). Az egészen szürreális (a snittlistában például „smicisapkás szénlehordóként”, „belvárosi bigeként”, „emancipált mosónőként”, „nagyon szürke eminenciásként”, „szemüveges álgengszterként”, „mongol proletárként” jellemzett) szereplők önmagukon kívül persze a kor hangulatát is dokumentálják. 
De jól öltözzünk fel, midőn a kónya bajszú, mindenféle furcsa kalapokat viselő, bőrzakóban, ballonban, orkánkabátban vagy „malaclopóban” felvonuló figurákat nézzük – az Ernst Múzeumban ugyanis rettenetesen hideg van.     
A kiállítás megtekinthető 2013. május 5-ig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek