Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖNNYŰ, DÉLUTÁNI FÜGGÉS

Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili
2013. jan. 30.
Karafiáth Orsolya nagyon jól tudja, mit jelent irodalmi celebnek lenni: sok olvasót, magas példányszámot és ezeknek minden előnyét. Ne legyünk sznobok, ismerjük be, hogy nagyon jól csinálja! PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA

Kiváló ötlet például trailert készíteni egy regényhez, mert sokkal primerebb módon jut el a közönséghez, mint egy ajánló, mert meg lehet osztani a facebook-on, mert információs társadalom-kompatibilis. Pláne akkor, ha az a trailer annyira szellemes és egyszerű, mint a Kicsi Lilié. Merényi Dávid videójában Karafiáth Orsolya játssza el a regény négy főszereplőjét Szilas Rita, Németh Anikó és Tóth Virág nagyszerű ruháiban, felháborító parókákban. Karafiáth nem színésznőnek született, de éppen ezzel együtt különösen bájos, szuggesztív és szórakoztató az egész. És többek között ez lehet az oka annak is, hogy a könyvbemutatóra a Toldi Mozi nézőtere megtelt, ez a nézőszám pedig – egy-két kivételtől eltekintve – példátlan egy ilyen eseményen.

A Kicsi Lili legnagyobb erénye egyébként az, hogy nagyon érzékenyen találja meg az egyensúlyt ponyva és szépirodalom között. Hiánycikk ez nálunk, kevés az átmenet a magas irodalom és a gyalázatosan igénytelen ponyvaregény között. Ez a könyv nem akar éppen sok újat mondani az olvasójának, de talál magának négy roppant izgalmas szereptípust, és viszonyaikat olyan sodró és humoros formában bontja ki, hogy ha már a kezünkben van, nagyon nehéz letenni.

Mari
Mari

A regény főszereplője – jobban mondva: központi szereplője és elbeszélője – az örök lelki függőségben élő Lia. Nem áldozat, egyszerűen igényli, hogy uralkodjanak rajta, hogy kínozzák, s ezért egy pillanatig sem tudjuk őt sajnálni. Terrorban a másik három szereplő tartja: a folyton aggódó édesanyja, Mari, a középiskolai magyartanára és Lili, a főnöke. Ezek a szereplők töltik meg Lia összes mondatát, rajtuk kívül világ nem is létezik számára, beférkőznek és átveszik az uralmat az elbeszélői nyelv fölött.

A történet két párhuzamos síkon bontakozik ki: egyfelől bemutatja Lia kamaszkori, rajongó és nem is teljesen viszonzatlan szerelmét Mari iránt, másfelől megjeleníti a közelmúlt eseményeit, és felnőttkori szerelmi kapcsolatát Lilivel. A két idősík – bár néhol asszociatív visszaemlékezések tagolják – kronologikusan halad előre, a sztori közepe felé, e két folyamat a Maritól való (időleges) elszakadásnál és a Lilivel való találkozásnál ér össze. Az elbeszélés jellegét és stílusát a jelen távolságtartása, ironizáló, önreflexív, emlékező hangneme határozza meg, s ez a furcsa, fanyar történetmesélés az, ami izgalmassá, befogadhatóvá teszi a két nem mindennapi, ám mégis egészen banális szerelmi szálat.

Mert attól nem lesz a történet sokkal mélyebb vagy összetettebb, hogy két nő között születik meg az érzés, attól sem, ha egy felnőtt nő és egy kamasz lány között. Hogy mennyire mindegy a lényeget tekintve a nem és az életkor, arra egyébként maga Karafiáth is utalt a könyvbemutatón, valamint Lia szájából is elhangzik: „… az is igaz, hogy nem azért szeretem Marit, mert ő egy nő, hanem azért, mert ő Mari, és tök mindegy, hogy férfi-e vagy nő, hogy mennyi idős, hogy mit csinál, tök mindegy, hogyan él, amit érzek iránta, még attól is függetlenül, hogy ő hogyan érez énirántam.”

Szerelemről persze, a dolog fennkölt értelmében szó sincs a könyvben, van helyette mélységes függés és testi vágy, Lia érzései folyamatosan testi reakciókban jutnak kifejezésre, s szerelmének tárgyairól is leginkább testi vonatkozásokban szól elismerőleg. Nincs lelki társ, érzékeny egymásra találás, nincs intellektuális kontaktus vagy egymásnak tett ígéretek, van helyette nyers ösztön, érzéki ajkak, forró bőr és mély dekoltázs. Hogy mindez két nő között nyilvánul meg, az csupán a felvállalhatatlanságban és az örökös szégyenérzetben nyit új dimenziókat, és Lia vágyainak beteljesülhetetlenségéhez, állandó kínlódásához vezet. Vagyis Karafiáth vállalt koncepciója szerint legalábbis erről van szó, de halkan azért hozzáfűzném azt, hogy vélhetőleg nem mentes a könyvben megjelenő viszonyrendszer az olvasó időnkénti zavarba hozásának igényétől sem. Ha így van, a próbálkozás sikere mindenesetre megkérdőjelezhető, manapság az olvasókat ennyire azért nem könnyű zavarba hozni.

Lili
Lili

Lia kényszeres függősége és vonzódása az erős, uralkodótípusú nőkhöz apja korai elvesztése felől is megközelíthető. Az első idősík, fiatalkora ezzel a traumával indul. Ezután kizárólag nőkkel veszi körül magát, s hogy a gyanút elterelje, történeteket talál ki egy elképzelt fiúról. A férfiakról megjelenő képek a szövegben homályosak és elnagyoltak, csak nyomasztó árnyképek, melyek betörnek a nők zárt rendszerébe, megbontják azt. Lia boldogságának útjába egyre az a társadalmi konszenzus furakszik, ami szerint a szerelem két nő között szégyenteljes, rejtegetni való dolog.

A regény végén Lia erőt vesz magán, hogy leszámoljon azzal a világgal, ami eddig kivette kezéből az irányítást a saját élete felett. Ám a sors fintoraként csak a munka feléig jut el, és soha nem tudjuk meg, hogy képes lett volna-e elvégezni azt. Végül szabad lesz, és a könyv utolsó lapjain egy új élet veszi kezdetét s egy társadalmilag elfogadott kapcsolat reménye. Ám az eddigiek után joggal lehetünk bizonytalanok abban, hogy valóban a szabad élet következménye-e ez, s nem inkább valamifajta beletörődés vagy megtörtség, amit éppen a külvilágnak való megfelelés kényszere alakított ki benne.

A Kicsi Lili egy könnyű, vasárnap délutáni olvasmány. Nem juttat minket új felfedezésekhez, nem tesz hozzánk vagy nem vesz el belőlünk, aki irodalmi mélységekre vágyik, olvasson inkább mást. Viszont ajánlom azoknak, akik a vasárnapi ebéd után nem a világ megváltásán szeretnének ügyködni, csak jól szórakozni.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek