Liquid Loft - Chris Haring: Talking head / Trafó
2013.01.30.

Amikor forradalmat vezényelhetnek le interneten keresztül, amikor a banki ügyintézéstől a szerelmi vallomásokig jóformán minden online van már, nincs mit csodálkozni azon, hogy a közösségi média is helyet követel magának a színpadon. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Habár a kortárs táncot tőlünk nyugatabbra csaknem mindenfelé és masszívan a konceptuális irányzat uralja, itthon még mindig komoly rizikót vállalnak azok a befogadó helyek, amelyek ilyen művek bemutatására adják fejüket. Most ne firtassuk ennek okát, mert a hazai táncművészet langymeleg belterjességére és a befogadás alacsony toleranciaküszöbére vonatkozóan nem tudnánk megspórolni néhány pikírt megjegyzést. Legyen elég annyi: a konceptuális táncra, ami máshol teljesen új távlatokat nyitott a testről, a mozgásról folytatott diskurzusban, itthon szerény a fogadókészség mind az alkotók, mind a közönség körében. 

A Ladjánszki Márta szervezte L1 Fesztivál ugyan évről évre ezekből a munkákból szemezget, a válogatás színvonala azonban bőségesen hagy kívánnivalót maga után, így nem csoda, ha a találkozó képtelen pár tucat bennfentesnél több érdeklődőt vonzani. A MU Színház főleg a hazai előadókra koncentrál, önszántából ritkán hoz külföldi produkciókat (üdítő kivétel volt az éved elején Lisbeth Gruwez pengeéles koncept szólója a hatalom természetéről, az It’s going to get worse and worse and worse, my friend). És nem árulunk el nagy titkot, hogy e tekintetben a Trafó is óvatos, vagy nevezzük inkább körültekintőnek, amit a háromszáz fős színházterem nagysága indokolttá is tesz. Ezért, ha konceptuális táncról van szó, elsősorban a mainstreamhez sorolható táncalkotók közül válogat (mint a Jonathan Burrows-Matteo Fargion koreográfus-zenész páros vagy a már kanonizált Jerôme Bel), esetleg a fiatalabb korosztályhoz tartozó, de kipróbált művészeket hív, akiknek pályáját hosszú évek óta nyomon követi (mint Salamon Eszter vagy Chris Haring). 

Luke Baio, Stephanie Cumming
Luke Baio, Stephanie Cumming
A Trafó tehát nem bízza a véletlenre a választást: a konceptuális táncot műfaji sajátosságaiból adódóan (mely sok esetben a tánc intézményes kereteit is megkérdőjelezi) ugyanis soha nem látott mértékben meglovagolják, és részben ki is sajátítják a dilettánsok, a blöffhuszárok a valóban értékes és koncepciózus munkákkal előálló kísérletezők mellett. Azt pedig tudomásul kell vennünk, hogy amit a bécsi Tanzquartier vagy berlini HAU megengedhet magának, vagyis hogy szélesebbre tárja a kaput, és műsorpolitikájában bevállalósabbnak látszik, azt a Trafó nem teheti meg, mert fél évad után lehúzhatná a rolót. 

Chris Haring és a Trafó munkakapcsolata éppen tíz éve, 2003-ban kezdődött. A D.A.V.E. című szóló a mozgó emberi test és a testre vetített kép multimédiás hatásával játszott, a képzőművészet és a tánc viszonyát vizsgálta. A következő állomás a Fremdkörper (Idegen test) volt 2006-ban, három évvel a koreográfia keletkezése és egy évvel Haring saját társulata, a Liquid Loft alapítása után: a minimalista, eszköztelen, poláris időjátékkal dolgozó, de nagyon is testközpontú darab felért egy cyborg-manifesztummal. E mostani, harmadszori találkozáskor ezért valószínűleg már senkit nem ért váratlanul, hogy Haring a virtualitás és a valóság mára szinte mindenkit testközelből érintő témáját bogozza tovább, egyenesen a közösségi média torz és/vagy torzító hatásai fölött merengve, ítéletalkotás helyett kellő szarkazmussal és humorral édesítve meg a „magunkra ismerés” fanyar pillanatait. 

Stephanie Cumming
Stephanie Cumming
A konceptuális táncot lehetetlen egy mondatban, de akár csak egyetlen bekezdésben is definiálni, hiszen gyűjtőfogalom. Hogy szembefordulás a modern tánc és a már szintén tradícióként értelmezett posztmodern tánc esztétikájával, kézenfekvő, de túlságosan is általános megállapításnak tűnik. Mégis, a legszélsőségesebb megnyilvánulási formái között is akadnak olyan pontok, amelyek kijelölnek egyfajta közös irányt. Ennek bemérésére Chris Haring Talking headje kiválóan alkalmas. 

Haring alapvetően teoretikusan közelít a testhez, a tánchoz, a mozgáshoz, akárcsak a darabban vele közel azonos hangsúllyal szereplő szöveghez és virtualitáshoz. Azaz mindent alárendel a koncepciónak, ami voltaképp – kimondatlan – kérdések sorozata. Mi a valóság? Mi a kép? Mi a kettő közötti különbség? Torzul-e a valóság, amíg képpé alakul? Mit mutatunk magunkról a virtuális csatornákon? És azok valóban mi vagyunk-e, vagy csak ügyesen tálalt szerepjátékaink? Módosul-e a szavak, a mondatok, a beszéd, a csevegés jelentése, ha a hang a virtuális világból érkezik? Mennyire adja vissza vagy éppen rejti el valós személyiségünket a közösségi média? Összességében pedig: miként deformálja a gép az embert (egyáltalán deformálja-e), ha öntudatlanul is „gépemberré” válik?

Haring rendkívül egyszerű eszközökkel, de technikai leleményességét végletekig kijátszva vezényli le a valóság és a cybertér szemünk előtt zajló bohókás játékát. Lazán érvényesíti a koreográfia fogalmának kiterjesztését is: nem csak a test lendül mozgásba, szigorúan alárendelve a tematikus elgondolásnak, hanem a szöveg és a kép is, gyakorlatilag ugyanazokkal a jogosítványokkal, tempót adva, ritmizálva, mozgásban tartva az előadás koreográfiáját. 


 
Egy férfi és egy nő, két laptop, és egy (később kettő) háromszöghajtások mentén artisztikusan nyeklő-nyakló gigantikus barna kartonlap – ennyi, ami Thomas J. Jelinek hideg fényű neoncsövekkel szegélyezett puritán színpadán helyet kap. Az előadás menete pofonegyszerű: Stephanie Cumming és Luke Baio időközönként a számítógép elé kuporodik, és egymással skype-on csevegni kezd, amit élőben kivetítenek nekünk. Arcukat rendre eltorzítják egy „photo booth” nevezetű program segítségével, míg az így nyert viccesen elrajzolt (beszélő) fejekhez különféle karaktereket rendelnek. A bájgúnár, a nagydumás, a szende, a titokzatos, a fecsegő, a megilletődött, a zavart személyiségtípusok torzított hanglejtéssel a párbeszédeken is átszűrődnek. Koreográfus vagyok – néz farkasszemet velünk egy gülüszemű, tányérképű, bamba rajzfilmfigurára emlékeztető fickó feje a magasból, jó tíz másodpercenként hasonló tőmondatos válaszokat préselve ki magából a feléje záporozó kérdésekre. Haring és Fritz Ostermayer dramaturg nem csak a képbe és szövegbe rejtett (ön)reflexiónak nincs híján, de ezt a tapasztalatot térben és időben is foganatosítja. A színpad és netes kommunikáció között forró drót feszül. Hol a virtuális „történet”, a skype-on zajló párbeszéd csúszik át pillanatok alatt a valóságos térbe és kapcsol át „színházi üzemmódba”, hol a színpadon kialakított gesztusok, jelek folyatódnak és íródnak tovább a skype beszélő fejeire. 

Fotók: PORT.hu
Fotók: PORT.hu
És tegyük hozzá: Cumming és Baio táncos létükre olyannyira könnyedén léteznek e kettősségben, hogy akár színészeknek is hihetnénk őket. Cumming már a Fremdkörperben is táncolt, alaptag. Legutóbb két éve a Monotánc Fesztiválon az Ah, Poetry című szólójában láttam – remek volt. 

A tánc – mely szakaszosan jut szerephez – különféle karakterjegyeket hordoz, mintha sokszor maguk is számítógépes programokon készültek volna. Vagy egyszerűen csak absztrahálódnak, mint amikor a két szereplő beszélgetés közbeni heves gesztikulációja varázsütésre átfolyik indázó, organikus mozdulatsorokba. A szöveg is különös utat jár be: először csak halk csevej, mely viccesen közhelyes és (ál)tudományos ismeretekkel traktál minket a virtualitás hasznáról és bolondságairól, majd a beszélő fejek száján torzul, miközben le-leválik olykor szereplők közötti – kint is vagyok, bent is vagyok – reflexív kommunikációvá is, esetenként pedig túlpörög az értelmezhetőség határain és (szöveg)szoborrá válik. Ahogy a már érintett óriási kartonlapok is, mint valami hatalmas origami-képződmények vagy örökkön változó papírszobor-installációk rendületlenül újabbnál újabb arcukat mutatják. Ám elrejtik maguk alatt az őket mozgató embert.
 
A koreográfus Chris Haringgel készült interjúkat itt olvashatják - a szerk. 
Szerző: Králl Csaba

Szöveg: Fritz Ostermayer, Koreográfus: Stephanie Cumming, Luke Baio, Chris Haring, Előadják: Stephanie Cumming, Luke Baio, Díszlettervező: Gerald Priewasser, Művészeti vezető: Chris Haring, Hang: Andreas Berger, Színpadkép és fény: Thomas J. Jelinek, Produkciós asszisztens: Marlies Pucher, Technika: Roman Harrer, Videó: Ella Esque, Niki Passath, Michael Loizenbauer