A Nemzeti Filharmonikusok koncertje / Müpa
2013.01.29.

„Megmutatni, mily nevetséges és aljas a buták diktatúrája, megmutatni nagyzolását, gyávaságát, a tömegek szolgalelkűségét, meghunyászkodását, a gerinctelenség tragikomédiáját” - szólt az 1943-as, ám csak most bemutatott Lajtha-balett, a Négy isten ligete szerzői programja. CSENGERY KRISTÓF ÍRÁSA.

Az idei télen emlékezik meg a magyar zeneélet a Bartókot és Kodályt követő komponistageneráció kiemelkedő alakja, Lajtha László (1892. június 30. – 1963. február 16.) halálának ötvenedik évfordulójáról. Lajtha nemcsak a progresszió csapásán követte két példaképét, de a franciás tájékozódásban is (Párizsban Vincent d’Indy óráit látogatta), legfőképpen azonban a kettős pályaválasztás imperatívuszának engedelmeskedve: ő is egy személyben volt zeneszerző és népzenegyűjtő-rendszerező. (A nála fiatalabbak közül még Járdányi Pál valósította meg ilyen példaszerűen a két nagy előd által felkínált pályamodellt.) A zenésztársadalom igyekszik termőre fordítani a jubileumot: különféle együttesek koncerteken törlesztenek a Lajtha-életmű megszólaltatása terén mutatkozó adósságokból. E törlesztések közül minden bizonnyal az egyik legnagyobb szabású és leghasznosabb volt a Nemzeti Filharmonikusok estje, melyen a zeneszerző ismeretlen balettje, az 1943-ban keletkezett, ám mindmáig csak szvitformájában bemutatott Négy isten ligete hangzott fel – a Művészetek Palotája sokoldalú adottságait kihasználva teljes értékű színpadi produkció formájában.

Szergej Kacsatrian
Szergej Kacsatrian

A mű nem áll egyedül Lajtha balettjeinek sorában: megelőzte a Lysistrata (1933) és követte a Capriccio (1944). A két társmű közül számunkra az előbbi a releváns, mivel a témával, akárcsak a Négy isten ligete esetében, ott is az attikai ókomédia nagyja, Arisztophanész szolgált. A harmadik balett számára a Lovagok című szatírából Lajtha felkérésére Révay József írt balett-szövegkönyvet. (Vigyázat, ez a Révay nem az a Révai, aki az ötvenes évek teljhatalmú politikai négyesfogatának tagjaként Andrej Alekszandrovics Zsdanov elveit ültette át a magyar gyakorlatba: Révay József [1881–1970] klasszika-filológus, író, költő és műfordító volt.) A Négy isten ligete bátor tettként 1943-ban nem kevesebbet vállalt, mint szembeszállást a náci diktatúrával, Hitler kigúnyolását. Révay visszaemlékezése szerint Lajthával közös alkotói céljuk volt „megmutatni, mily nevetséges és aljas a buták diktatúrája, megmutatni nagyzolását, gyávaságát, a tömegek szolgalelkűségét, meghunyászkodását, a gerinctelenség tragikomédiáját”. Bemutatóról persze a mű keletkezésének idején szó sem lehetett, s tragikus (és mélyen jellemző) módon később, a szocialista kultúrpolitika is mindvégig mellőzte a kényelmetlen darabot. Kottája máig nem jelent meg nyomtatásban, egyedül zenekari szvitformája juthatott el a közönséghez, Lajtha tanítványa, Ferencsik János vezényletével.

A koncert műsorfüzetének írója, Solymosi Tari Emőke így foglalja össze a cselekményt: „a balett az Athén melletti Lykabetos-hegy babérerdejében játszódik, ahol négy isten szobra áll. Két földi leány csábítására Zeusz és Hermész szobra megelevenedik. Aphrodité és Arész (a háború istene) is leszáll talapzatáról, hogy átadja magát a szerelem örömeinek, és az istenek helyébe hamarosan hatalomvágyó emberek lépnek. Zeusz jelvényeit Kleón, a demagóg athéni népvezér veszi magára. Aphrodité felszarvazott férje fogságba ejti feleségét és a vele ölelkező Arészt. Zeusz helyreállítja az isteni rendet: kiszabadítja a szerelmeseket, s visszafoglalja trónját. A négy isten ligete virágba borul….”

A koreográfiát M. Kecskés András pantomimművész, a videografikát Wallner Ottó készítette, dramaturg-rendezőként és a térkoncepció, valamint a látvány megalkotójaként Galgóczy Judit felelt a produkcióért, a szerepeket három táncos/pantomimes: M. Kecskés, Góbi Rita és Samu Kristóf alakította. A hangversenykritikus nem a mozgásművészetek szakértője, annyit mégis megkockáztatok, hogy a koreográfiát idegenkedve és elégedetlenül szemléltem. A művészet akkor jó, ha nem kell hozzá magyarázat. Egy valamirevaló Csodálatos mandarin-koreográfia közönsége pontosan tudja, mikor mi és miért történik a színpadon, ki kicsoda a cselekményben. Itt ez nem így volt, a koreográfia túlságosan is megmaradt a jelzések és homályos sejtetések szintjén – pedig ennek az amúgy is igen elvont, jelképekkel teli, allegorikus szüzsének a vizuális megvalósításában éppen az érthetőség és egyszerűség kellett volna a közönségnek úgy, mint éhezőnek a falat kenyér. Hazafelé a buszon mellém sodródott két hölgy, akiknek akaratlanul is hallottam a beszélgetését: kiderült, ők is a koncertről jönnek, és csalódottan panaszolták egymásnak, hogy semmit sem értettek a balettből.

Lajtha László
Lajtha László

A zenei kivitelezésre azonban nem lehetett panasz. A hosszabb ideje Németországban (Bréma, Trier), színházi karmesterként működő Dénes István a maga all round muzsikusi sokoldalúságával élénken reagált a mű erőteljes karaktervilágára, mozaikszerűségére, arra a többszörösen rétegezett stílusra, amely a máskor mindig áttétel nélkül komoly Lajthától meglepő módon, ezúttal legalább négy elemből tevődik össze: Bartók, Kodály hatásából (népzenei ízekkel és azok nélkül), a korabeli Európa, kiváltképp a gall idióma beszűrődő hangjaiból – és (mint Dohnányinál is) negatív értelemben, a gúny, az irónia eszközeként, jazzből. (Még jazzdob-felszerelés és szaxofon is szerepel a zenekar hangszerparkjában.) Lajtha balettje, a Négy isten ligete erőteljes színekkel, sok fanyar zamattal, hitelesen és szuggesztíven szólalt meg a Nemzeti Filharmonikusok magas színvonalú előadásában – nem a zenei teljesítmény, hanem a koreográfia hatásának tudom be, hogy az utolsó hangok után a fogadtatás a közönség részéről eleinte igencsak tétovának mutatkozott.

Amilyen jól működött Dénes István a Négy isten ligete „színházi karmestereként”, olyan formálisan és sokszor üresen – a fináléban pedig kifejezetten a műhöz nem illő, hatáskereső felfogásban – vezényelte a műsor első felében Brahms Hegedűversenyét (op. 77, D-dúr). Szerencsére ebben a műsorszámban nem is a karmesterre kellett figyelni (a zenekar a sokszor inadekvát vezetés ellenére tudása javát adva játszott), hanem a szólistára, a huszonhét éves, örmény Szergej Kacsatrianra, aki járt már Magyarországon, 2007. április 21-én, a BBC Filharmonikusok szólistájaként (akkor Beethoven Hegedűversenyét adta elő), ám a közönség érezhetően úgy fogadta, mint bemutatkozót. Nagyszerűen hegedül, tökéletesen kiegyenlített hangon, feddhetetlen technikával, imponáló állóképességgel, választékosan és makulátlanul. Ízlése, közelítésmódja azonban vitára ingerel. Brahms koncertjét romantikus versenyműként állította elénk, feledve a kompozíció kiegyenlítettségét és klasszikus fegyelmét. Ami hangos, gyors, virtuóz, azt mindig nyomatékos heroizmussal, ami lassú, halk, éneklő, azt mindig nyomatékos líraisággal játszotta – s ezzel értelemszerűen polarizálta a karaktereket, szétfeszítette a mű kereteit. Ez a tendencia, a brahmsi szimfonikus nyitótételek jellegzetes kétarcúságának köszönhetően leginkább a nyitótételben érvényesült, a lassúban és a fináléban kevesebb volt a zavaró tényező. Ízlésficamig soha nem fajult ez a romantizáló hajlamú előadásmód, de kétségkívül mást nyújtott, mint amit a mű előadói hagyománya – alighanem joggal – kanonizált. Ráadásként egy örmény népdalfélét hallottunk a nagyszerű hegedűstől, akivel jó volna még sokszor találkozni.

Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2013. január 24.