Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CÉGES BULI

Cirque Éloize: Cirkopolis / Fesztivál Színház, Müpa
2013. jan. 29.
Van az úgy, hogy az ember szívesen kiszakadna a mindennapos robotból, és csupán arra vágyik, hogy valaki végre észrevegye: a kopottas egyenruha alatt érző szív dobog. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Aki egyszerűen jól akarta magát érezni, és a fentiekhez hasonló – elismerem –, nem túlságosan mély gondolatokra szomjasan ült be a Müpában most meghonosítani kívánt műfaj, az új cirkusz bemutatkozó előadására, a kanadai Cirque Éloize Cirkopolis című másfél órás showműsorára, aligha állt fel csalódottan a székéből. Mielőtt valaki félreértené: a produkció nem szorul semmifajta mentegetésre, hiszen az előadás a nyitó jelenetben felvázolt saját rendszerét a körvonalazódó nézői elvárásokhoz mérten bontotta ki. 

Ha röviden kellene jellemezni a Cirkopolist, akkor biztosan a minőségi kommerszre szavaznék: az Éloize fiatal cirkuszművészeinek és az őket irányító mestereknek még egyaránt van mit tanulniuk. Az előbbieknek technikai értelemben (is), az utóbbiaknak meg a választott zsánerről kellene-illene kissé elmélyültebben gondolkodni. Egy újszülöttnek persze minden trükk új, de ne feledjük: a magyar közönség (egy jelentékeny része) a Trafóban, az elmúlt évtizedben szerezte tapasztalatait a cirkusz és a színház határán bravúrosan egyensúlyozó műfajról és annak delikát, meg persze olykor a másodvonalba tartozó képviselőiről. Vagyis: bőséggel van viszonyítási alap, még ha a Müpa új sorozatának leendő és a Trafó idén tavasszal folytatódó szériájának létező közönsége között (egyelőre?) nincs is feltétlenül óriási átfedés, és nem csak a jegyárakban jól érzékelhető különbség miatt. 
A két évtizede létező, világszerte sikeres – eddigi kilenc bemutatójukkal több mint négyezer alkalommal, hárommillió néző előtt fellépő – Cirque Éloize nevű csapat egyetlen munkáját látva rögtön világos lesz, hogy a szintén montréali székhelyű Cirque du Soleil kistestvéreként pozicionálják magukat (s bár azt csak utólag tudom meg egy interjúból, hogy a Soleil többségi tulajdonosa az Éloize-t működtető cégnek, egyáltalán nem lepődöm meg). Mindez a Müpa szándékait is sikerül megértetni: amit a Fesztivál Színházban látunk, azt helyi értékén, amolyan harmadik útként érdemes kezelni – ami már nem fér el a Trafóban, de még nem dolgozik akkora apparátussal, mint az Arénát (február elején újra) kibérlő Soleil, az itt megtalál(hat)ja a helyét.
Igényes és színvonalas műsor a Cirkopolis, néhány lírai, megrendítő szépségű jelenettel, fanyar humorral és olajozott csapatmunkával. A kortárs tánc műfajának kedvelőit külön izgalommal tölthette el a színlapon a társrendező, koreográfus Dave St-Pierre neve, akinek néhány éve épp a Trafóban két provokatív, szemtelen, vitán felül igen hatásos estjét is láthattuk. Az akkor ámulva vagy megbotránkozva felfedezett zabolátlan vadság – részben a fenti szándékokból és megfontolásokból kikövetkeztethetően – nem köszön vissza a Cirkopolisban. A leginkább problematikusnak éppen az egyes számokat összekötő és elválasztó, megkoreografált csoportos jeleneteket érzem. A független epizódokat egymáshoz láncoló dramaturgia sérülékenysége akkor lesz igazán tetten érhető, amikor a tizenkét művészből tíz-tizenegy valódi feladat nélkül kószál az üres színpadon: ilyenkor persze senki sem nézi őket (senki sem őket nézi), sőt alighanem maguk is tudják, hogy jelenlétükre csak a „tömeghatás” kedvéért van szükség (ami egyébként működik: bizonyos epizódokban mintha egy egész sereg masírozna a deszkákon mélyen a szemébe húzott kalappal, mindent takaró hosszú ballonkabáttal).
Jelenet az előadásból. Fotó: Valérie Remise. A kép forrása: Müpa
Jelenet az előadásból. Fotó: Valérie Remise. A kép forrása: Müpa
Pedig az alapötlet jó, vizuális kidolgozása pedig igen meggyőző: a címbeli, a nyitható-csukható szelvényekből álló hatalmas hátsó falra mapping technikával vetített elképzelt város kellős közepén egy csupa fém, csupa szürkeség irodaházban (ismerős, ugye?) magányosan üldögél az Ashley Carr alakította kvázi-főszereplő kishivatalnok a nyitó képben. Az apró asztalára a semmiből folyton odakeveredő, fenyegetően tornyosuló aktakupacok monoton, véget nem érő tologatása közben természetes, hogy elábrándozik az ember. A különös köztes, se álom, se valóság állapot tartóssá válik az előadás időtartama alatt, s a borítékolhatóan szürreális hangulatot különböző hatásfokú mutatványok alapozzák meg. Az összetéveszthetetlen és pontosan megidézett atmoszféra ihletői hosszan sorolhatók és könnyen azonosíthatók Franz Kafkától Terry Gilliamig, Charlie Chaplintől Fritz Langig, és valóban: a falanszterlakók felszabadult mutatványaihoz remek elrugaszkodási pontot jelent ez a nyomasztó, melankolikus közeg. 
A dramaturgia nem túl bonyolult: az egyenszürkébe bújtatott nyolc férfi és négy női előadó a saját számához érve többé-kevésbé megszabadul uniformisától, hogy Cirkopolis örök kishivatalnokát – akiben egy elég tehetséges bohóc rejtőzik – és/vagy minket, nézőket ámulatba ejtsen. Ez nem minden esetben sikerült egyforma hatékonysággal, részben a már említett, a valódi feladattal épp nem rendelkező szereplőknek adott álfeladatok miatt, de azért néhány vitathatatlanul emlékezetes pillanatot köszönhetünk a társulatnak. 
Ilyen volt például a lenge vörös ruhájában a cyrkerékkel poétikus szólót bemutató lány (Angelica Bongiovanni január végén Párizsban ezüstérmet kapott a rangos Festival Mondial du Cirque de Demain versenyén), egy szuggesztív kötélszámot prezentáló szőke hölgy, vagy a fél tucat férfi fején, vállán, testén kiadós, légies könnyedségű, a fizika törvényeit megcáfoló sétát abszolváló kolléganőjük. A vörös fonalként vissza-visszatérő bohócszám előadója tipikusan új cirkuszi figura, aki inkább poézissel közelít az alakhoz, semmint durvasággal, ám esetében éppen a ruhaállvánnyal-vállfával előadott fő attrakció nem tudott elég erőteljes lenni. Ahogy a szólóban indult, majd trióban kulmináló diabolószám is bizonyos értelemben leleplezte az alkotók előfeltevéseit: a cirkusz (még ha annak kortárs változatát is látjuk) tipikusan az a műfaj, ahol mindenki egyetlen dologhoz ért igazán, s a saját trükkjét képes kérészéletű pályája végéig csiszolni, tökéletesíteni, ezt a jó esetben unikális teljesítményt pedig nem illendő azzal leértékelni, hogy tehetséges, ám másban profi társakat állítanak mellé. 
Mint arról több újságíró – ki együttérzéssel, ki cinikusan, szocializációjának megfelelően – beszámolt, a borsos jegyárak ellenére három este is teltházzal futó Cirkopolis utolsó előadásának utolsó percében baleset történt: az egyik fiatal művész szerencsétlenül ugrott, kollégája eszméletét veszítette, ám nem sokra rá már tudni lehetett, hogy az akrobatának szerencsére kutya baja. Bár nem voltam ott, a szemtanúk beszámolói jól érzékeltették a váratlan helyzet súlyosságát és a színpadon lévők roppant felelősségét egymás iránt. Ami a nézőtéren borzongással vegyes csodálatot vált ki, az a színpadon mindig kőkemény és izzadságos munka. Az eset arra figyelmeztet, hogy egy másodpercre se feledkezzünk meg arról, hogy ez is, de jóval több is ennél: életveszélyes.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek