A borítón látható festmény (Albrecht Altdorfer: Nagy Sándor csatája) egyszerre elbűvöl, s ez is gyanús. Jó lesz vigyázni, figyelmeztetem magam. A borító hátulján pedig három olyan sor olvasható a kötetből, amelyek első látásra nem tűnnek a legjobb Kemény-sorok közül valónak: „Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt / csodálhatod meg nyugodtan, úgy / az érzelmek pusztító erejét a versben.” Aforizmatikus, idézhető, de valljuk be, már-már giccses gondolat. A Kemény István lírájának „tökéletesen, határtalanul, visszavonhatatlanul szabad” voltáról értekező fülszöveg tovább növeli a gyanakvást. Közben azzal nyugtatom magam, hogy egy fülszövegnek végül is az a feladata, hogy ilyesmiket mondjon – nem ítélhetjük el ezért. Erre szerződött, erre van neki képesítése. A kishitű kételkedés azért – nincs mit tenni – ott motoszkál bennem.

Aztán hamarosan szerte is foszlik, mert minden a helyére kerül. A fülszövegnek például ez esetben, nem szégyen bevallani: igaza van. Talán mondhatná másként a magáét, de ettől még igaza van. Helyére kerül az idézett három sor is a második ciklus (De még így is majdnem) legelején, mégpedig úgy, hogy a Királynő gyerekkori költeménye címet kapja. Ez a távolító gesztus máris fellazítja a zavaró aforizmajelleget, árnyal és távlatot nyit azzal, hogy a gyerekkor (sőt: egy királynői gyerekkor) tartományában jelöli ki az analógia születési helyét – ami persze nem jelenti azt, hogy a gondolat ne lehetne érvényes, csupán mindenható igazsága kérdőjeleződik meg szelíden.

A ciklust záró hosszú és majdnem-szomorú versben (A távoli Olümposz) azt olvassuk: „még azt is hagytam egyszer, hogy kidobd / a gyerekkori költeményedet”. Itt harap farkába a kígyó, hiszen a vers többek között épp az érzelmek pusztító erejéről szól. De szól még az Arkhimédesz-pontról is: vajon mit kell tenni, ha egy egész életet, sőt: világot, igyekszünk felépíteni azért, hogy megtaláljuk azt a pontot, ahonnan a világ kifordítható, de az igyekezet finoman, állhatatosan és észrevétlenül kisiklik, és végül meg kell állapítanunk a kísérlet kudarcát? A szöveg zárlata büszke és optimista („de még / így is majdnem sikerült”), ezért is neveztem majdnem-szomorúnak a verset.

Ha röviden össze akarjuk foglalni, mivel foglalkozik ez a könyv (mert: foglalkozik, kérdez, kutakodik), akkor azt mondhatjuk, főleg az effajta kudarcokkal. A téma nem új, végigvonult a Kedves Ismeretlen című 2009-es regényen, hangsúlyosan vetődött fel az Élőbeszéd című előző verseskötet olyan darabjaiban, mint a Fel és alá az érdligeti állomáson vagy a Célszerű romok, de tovább (illetve: visszább) is mehetnénk. Az új könyv Remény című ciklusában (remény: megint egy szemtelenül pátoszos szó, és megint szemtelenül indokolt!) például felbukkan a „törhetetlen üveg maradéka”. Ez a szókapcsolat is majdnem-szomorúnak mondható: a törhetetlen üveg szerencsétlen módon eltörött, viszont maradt belőle egy kevés, s ez a kevés sem kevés – gondolhatnánk. De a maradék ráadásul minduntalan elvész, mégpedig a versbeszélő aktív közreműködésével: „A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba, / pattogva tűnt el, pedig nagy volt: / a törhetetlen üveg maradéka!”, olvashatjuk a Remény című versben. Aztán később, a Kishitben: „Itthagylak, Kishit / a bűntudatommal, / a kérlelhetetlen / logikáddal, / emlékül pedig / a törhetetlen / üvegből megőrzött / pár szem szilánkkal.” E ponton érdemes felidézni a szerző Út a hanyatlás nyilvánvaló jelei között című korai verséből a következő védjegyszerű részt: „Érződik, / hogy a tájnak kikapcsolt Központi Titka van.”

Mint látható, a törhetetlen üveg maradéka és a kikapcsolt központi titok logikailag egészen hasonlóan felépített kifejezések; ez az építkezés is Kemény költészetének folytonosságát és állhatatosságát jelzi. Újra és újra arra kérdez: vajon mi magunk mennyire vagyunk felelősek azért, ami van? Vajon mennyire és hogyan kellene szégyellnünk magunkat, ha kellene? Az ilyen kérdéseket, tudjuk, nemhogy megválaszolni: jól feltenni is irgalmatlanul nehéz. Kemény szövegeinek varázsa abban áll, hogy egészen gyakran sikerül bennük a mutatvány.

Talán épp ez a fajta rákérdezés kapcsolja össze a magánjellegű szövegeket és a közéleti verseket a kötetben – s akkor a tétova állítás máris pontosításra szorul. Kemény közéletibb verseinek ereje ugyanis gyakran éppen abban mutatkozik meg, hogy a magánbeszéd nem válik el élesen a közösséggel kapcsolatos beszédtől, ami veszélyes fogás, de a szövegek általában ügyesen kerülik el a direkt politizálás csapdáját. Itt nem szeretnék részletesen szólni az elhíresült Búcsúlevélről, ami pusztán versként szemlélve szerintem nem tartozik a kötet legerősebb darabjai közé, miközben nem lehet eléggé örülni annak, hogy ilyen széleskörű visszhangot váltott ki.

Inkább a dalocskákra hívnám fel a figyelmet: ezekben az együgyűnek álcázott, ám gazdag és sokszólamú szövegekben (beleértve azokat a verseket is, amelyek címe expliciten nem tartalmazza a "dalocska" szót, de azonos retorikájuk, beszédmódjuk miatt bízvást ide sorolhatók) organikus módon működik az említett kettősség. Olvashatók mondjuk egy kapcsolat félresiklásainak tépelődő lajstromaként, de a közben tárgyalt témák (az ötvenhatos forradalom, fasizmus vagy a Kossuth téri tüntetések) ugyanakkor fájóan közérzetbe vágók. A többszólamúságot pedig talán jól mutatja néhány szemelvény a Szélsőséges dalocskából: „Fasisztát festesz a falra”, indít a vers, aztán: „ügyes vagy, szívem, szép lett”, aztán: „Kicsit hasonlít hozzám, / de főleg a kamaszlány- / os, vad túlzásaidra” (figyeljük a soráthajlást!), s végül: „Most várod, hogy megtagadjam / a műved, szívem, na jó, de / majd mit tagadok, ha baj van?”

Számos emlékezetes momentum található még a kötetben, például a záró John Anderson éneke üres, de talán belakható mennyországot megjelenítő látomása („csinálok egy kis meleget, szívem”), azonban a csendes zugokban is igazi csemegékre bukkanhatunk: „Befekszik az ágyba, fogyni kéne, / csokoládét vetkőztet magához” (Csúfolódós dalocska).

A versekből tanulni kell, mondják olykor. Kitartást, erkölcsöt, hazafiságot és efféléket. Jó esetben hamar rájövünk, hogy nem, nem kell belőlük tanulni. Ez nagy megkönnyebbülés: sokkal jobb verset olvasni a kell terhe nélkül. Kemény István új kötetéből viszont tanulni lehet. Viselkedést, kétkedést, türelmet, belátást. Ha belegondolunk, ez nem mindennapi vonás. Így hát nem szégyellem a gyávaságot, amivel kinyitottam a könyvet. Számot kell vetni vele, a kishitűséggel, meg kell haladni, s ha nem sikerül, még az se feltétlenül szégyen. Az említett Kishit pontosan erről szól. Az alcíme: rontás ellen. Nos, erre a célra kifejezetten jól használható a kötet.